A kormány gazdaságpolitikai programja az 1988 óta tartó külkereskedelmi expanzió folytatását ígéri. Idén az összevont, immár a keleti és nyugati kereskedelmet is tartalmazó külkereskedelmi mérleg a kormány várakozásai szerint – a keleti kereskedelem drasztikus visszaesése, valamint a dollárelszámolásra való áttérés következtében – 2-300 millió dolláros passzívumot fog mutatni, ami azonban 1992-re már 3-400 milliós aktívumba fordulna át. A hagyományos konvertibilis piacainkra áramló export pedig a tavalyi mintegy hétmilliárd dollárral szemben idén elérné a nyolcmilliárd dollárt, 1994-ben pedig túllépné a tízmilliárd dollárt. A Kupa-program szerint ez szükséges ahhoz, hogy az ország fizetőképességét megőrizve, az adósságállomány növekedését megállítva elindulhasson a gazdasági” növekedés útján.
A következő évek kulcskérdése tehát, hogy mennyire képes az ország további exportexpanzióra. Ehhez kötődik az a lappangó, itt-ott különböző részletkérdésekben felbukkanó, de igazi mélységében még ki nem bontakozott vita, amely a kormányzati gazdaságpolitika centruma, a Kupa-féle pénzügyminisztérium, valamint a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere között folyik, és amelynek hátterében két gyökeresen eltérő gazdaságfilozófia húzódik meg. Ez a vita eleddig kisebb-nagyobb ütközetek keretében zajlott: árfolyampolitikai kérdésekben, a költségvetési vita során, a szovjet exportban érdekelt vállalatok finanszírozása kapcsán kapott nyilvánosságot.
Jön a farkas!
Kádár Béla miniszter gyakori sajtóértekezletein rendre ismerteti a kedvező exporteredményeket, hangsúlyozva, hogy milyen óriási erőfeszítések rejlenek a szép számok mögött, majd megállapítja, hogy a kedvező folyamatok kifulladni látszanak, és amennyiben nem következik be szemléletváltozás, azaz nem változtat a kormány rövid távú pénzügyi szemléletén, akkor bekövetkezik az export visszaesése, aminek már látszanak első jelei. Így megy ez hónapról hónapra, és a dolog kis túlzással kezd hasonlatossá válni ahhoz a meséhez, amelyben a pásztor annyiszor kiabálja, hogy jön a farkas, hogy amikor tényleg jön, már senki sem figyel rá. A vészjelzések mögött azonban valós probléma van. A vélemények megoszlanak a tekintetben, hogy a kiváló exporteredmények a pénzügyi szigoron, liberalizáción, versenyélénkítésen, piacosításon alapuló – következetlenségei miatt persze joggal bírálható – gazdaságpolitika nyomán, avagy attól függetlenül, sőt inkább annak ellenére következtek be. A restriktív pénzpolitika, a belső kereslet korlátozása, a piacváltás kényszere valóban javította a vállalatok piacérzékenységét, hatékonyságát, beindította az olyannyira várt szerkezetváltást, avagy a vállalatok saját tartalékaikat élik fel, kizsigerelik magukat, hogy úgy-ahogy, ideig-óráig a felszínen maradjanak. Ha a gazdaság reálfolyamatait tekintjük, akkor mindkét kissé sarkított álláspont mellett lehet érveket felhozni. A külkereskedelem számai az első álláspont híveit igazolják, ugyanakkor tény a csökkenő termelés, a beruházások további visszaesése is. Nem lehet megkerülni a kérdést, hogy lehet-e folyamatosan szűkülő termelés mellett folyamatosan növekvő exporttöbbletet elérni a fejlett országokkal folytatott kereskedelemben. Van-e esély a struktúraváltásra, ha nincsenek beruházások?
Kádár Béla válasza egyértelmű nem. És ezzel akár egyet is érthetünk. Van itt azonban egy súlyos dilemma. Hiszen nyilvánvaló, hogy a tartós exportoffenzíva alapja csak egy növekvő gazdaság lehet, ugyanakkor a jelen helyzetben az exportoffenzíva kell hogy megalapozza a későbbi növekedést. Sokan attól tartanak, hogy egy növekedésorientált, kínálatélénkítő gazdaságpolitika hasonló következményekkel járhat, mint az 1985-ös gyorsítási kísérlet: rohamosan romló fizetési mérleg, további eladósodás, a jelenlegi elavult termelési struktúra továbbélése, további infláció, növekvő költségvetési hiány. A közgazdászok jelentős csoportja úgy véli (kormánykörökben és ellenzékben egyaránt), hogy csak egy kedvezőbb kínálati szerkezetben való növekedést szabad megengedni, ennek pedig előfeltétele a piacgazdaság kiépítése s az állam gazdasági szerepének további leépítése, a privatizáció.
Gyorsítás lassan…
Természetesen a külgazdasági miniszter sem egy 1985-öshöz hasonló élénkítésre gondol. Amennyire nyilatkozataiból kiolvasható, szeme előtt egy olyan szelektív élénkítés képe lebeg, amely állami intézkedésekkel hozzájárul a nemzetközileg versenyképes árualapok megteremtéséhez, az exportoffenzívához. Ehhez azonban sokkal gazdagabb gazdaságpolitikai arzenálra van szükség, mint amivel a kormány jelenleg rendelkezik: erőteljes struktúrapolitikára, a műszaki fejlesztés állami irányítására, az exportfejlesztés fokozott mértékű állami támogatására. A miniszter igényeit igazolandó szívesen hozakodik elő számtanpéldákkal: a fejlett ipari országokban a GDP ennyi százalékát fordítják exportfejlesztésre, a tőkeimportőr országokban ennyit és ennyit költenek a külföldi tőkebeáramlás állami ösztönzésére. Kijelenti, hogy az állami exportfejlesztésen való spórolás a megtakarított összegnél nagyságrendekkel nagyobb exportbevétel kiesését okozhatja. Az ilyen példák azonban egyrészt nehezen verifikálhatok, másrészt összefüggéseikből kiragadottak. Azontúl, mert a fejlett ipari országokban valamit így csinálnak, az még nem bizonyítja, hogy ez náluk a pénzek leghatékonyabb elköltése, és azt meg pláne nem, hogy nálunk is az lenne. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen példákra könnyen rávágható: ők megtehetik, nekik van miből.
Üvegházi gazdaság?
A lappangó, itt-ott felszínre törő diskurzus tehát nemcsak a kínálatélénkítés versus keresletkorlátozás többféle formában felmerült vitája, amely decemberben egy miniszter és egy államtitkár bársonyszékébe került. Itt jóval többről van szó: az állam gazdasági szerepének megítéléséről, a gazdasági rendszerváltás legalapvetőbb kérdéseiről. Arról, hogy a modernizációt a piacgazdaság minél gyorsabb kiépítése, az állam–gazdaság kapcsolatrendszer minél radikálisabb leépítése révén kívánjuk-e elérni, avagy a fejlesztési diktatúrák módszerei szerint államilag kijelölt fejlesztési irányokat követve, kormányzati pénzeszközök segítségével, állami intervenciók által.
A Kupa-program megjelenése arra enged következtetni, hogy a kormányzat gazdaságátalakító elképzelései egy év hezitálás után kezdenek letisztulni. Az elképzeléseknek a gyakorlatba való átültetése során azonban további ütközetekre lehet számítani: például a külföldi beruházóknak nyújtott különféle egyedi kedvezmények ügyében, a külkereskedelmi vállalatok privatizálásának kérdésében, a vámpolitikában, a szovjet export összeomlása miatt bajba jutott vállalatok ügyében, az agrártámogatások problematikájában, a költségvetési viták során. A harcnak azonban előbb-utóbb el kell dőlni. Többről van itt szó, mint arról, hogy ki vezényelje az exportoffenzívát…
- gazdaság [6]