„Az Európai Unió alkotmánya az Európai Egyesült Államok születési anyakönyvi kivonata” – jelentette ki Hans Martin Bury német Európa-ügyi miniszter néhány hónappal ezelőtt. Akkor most, a harsány francia és holland NEM, az alkotmányilag és büdzséileg kudarcos brüsszeli csúcs után pontosan mi az alkotmány? Halotti bizonyítvány? Vagy csak szegénységi? Egyik sem. Egy nagyrészt felesleges, túlírt, önellentmondásokkal terhelt, ám nem a megfelelő okokból elvetett („neoliberálisnak” tartott) 440 oldalas, 70 ezer szavas jóléti-kollektivista manifesztum, amely, ha egyáltalán megmarad, jelentős kihívást jelent majd a képviseleti demokrácia, a szabad piacgazdaság, és az unió több más alapértéke számára. Egyébként meg több ponton nagyon is hasznos és tisztességes EU-útikalauz stopposoknak.
Nem tudjuk, talán maguk az eurokraták sem tudták, mi volt a valódi céljuk, amikor eldöntötték: egy konvent keretében alkotmányos szerződést írnak a kontinensnek. Akkor tizenöt, ma huszonöt, holnapután huszonnyolc tagországnak; egy új uniónak, amelynek már van himnusza, zászlaja, közös pénze – de nincs közös népe, közös nyelve, identitása. Valamint: víziója minderről. Legyen hát „alkotmánya”, pro forma azért, hogy egyszerűsödjön az unió működése, valójában azért, hogy az államszövetségből előbb-utóbb önálló jogi személyiségű állam váljon. Külön elnökkel, külügyminiszterrel, nagy fekete Lexusszal, közös politikákkal, azonosan formatervezett kávéscsészékkel az azonosan NDK-stílusú irodákban, EU-s állampolgársággal, közös kulturális és gazdasági ellenségképpel (Amerika, Ázsia). Ráadásul mindezt lehetőleg vita nélkül: a föderációpárti Joschka Fischer két éve azt mondta, a tervezetet úgy kéne elfogadni, ahogy van, minimálisra csökkentve a róla szóló vitát, különben „nem tudjuk visszazárni a zsákot”. Hát nem tudták.
A két NEM után Európa már nem az, ami volt, vagy amilyennek a konventben eltervezték. A júniusi brüsszeli csúcs de facto eltemette az alkotmányt, a büdzsé kapcsán kiderült, hogy egyelőre nincs elv és elképzelés, amihez pénzt lehetne rendelni. Mindez akár esélyt is adhatna arra, hogy az új brit elnökség idején vita kezdődjön egy modern, szabad, 2.0-s verziójú Európa újragondolására – ha nem azt látnánk, hogy Európa nem kér az újragondolásból.
A liberális-euroszkeptikus megfigyelő, aki az überállam nélküli, laza európai integrációért, a szabad belső piacért, a négy szabadságért aggódik, egyáltalán nem tud tiszta szívből örülni a két harsány NEM-nek. Európa eszméjét huzamosabb ideje elrabolták a jobb- és baloldali kollektivisták, a verseny és a piac meggyőződéses ellenségei; a hazai termékeiket és előjogaikat védő szakszervezetek; az önjelölt fogyasztóvédők, akik semmit sem gyűlölnek jobban a fogyasztásnál; a José Bové-féle antiparasztok; a tőke-, siker- és embergyűlölő nemzeti frontosok, kommunisták, zöldek, ATTAC-osok, akik halál komolyan azt hiszik, hogy az EU a globalizáció szálláscsinálója, nem pedig húsz évvel elmaradt akadályozója. Ezek a széles népi tömegek az alkotmánytervezet totális félreértésével és elvetésével, plusz némi árukapcsolt törökfóbiával by the way megakadályozták egy teljesen szükségtelen, szociálisan túlvédett európai föderáció létrejöttét. Ez nem baj. Ám sajnos egyáltalán nem mindegy, honnan jön ez a NEM.
Az EU-csúcson is megválaszolatlan (mert fel sem tett) kérdés ugyanis az: milyen Európát akarunk? Egy elöregedett struktúrájú, lelassult, baloldalának és szakszervezeteinek túhatalma miatt versenyképtelen, szociális és nyugdíjrendszereit tekintve XIX. századi uniót – vagy egy globális ötletekre, technológiákra, kereskedelemre nyitott, dinamikus, kreatív, fiatalításra kész laza, szabadpiaci szövetséget, amely nem erőltet olyan mélyebb integrációt, amelynek nincs se társadalmi legitimációja, se egy mondatban összefoglalható, komolyan vehető politikai célja. Egy olyan rövid, precíz EU-alkotmánynak volna értelme, mint az amerikai, amely az egyén jogait taglalja a korlátozott állammal szemben, nem pedig egy olyannak, amely „azon igények listája, amelyekkel az egyének jogot formálnak az állam nyújtotta szolgáltatásokra” (William Niskanen, CATO Institute). Egy olyan EU lenne kívánatos, amely „szabadságban, nem pedig kollektivizmusban egyesül” (Sylvain Charat, Eurolibnetwork). Egy olyan EU-ra lenne szükség, amelynek „alkotmánya” mellett nem a terezíni volt koncentrációs lágerben kampányol Margot Wallström bizottsági alelnök azzal, hogy akinek nem tetszik az alkotmány, az valójában ezt akarja.
A tervezet – számos demokratikus deficitjén, így pl. a hatalmi ágak továbbra is konfúz elosztásán túlmenően – egyik legfőbb problémája az, hogy „a tagállamok jogával szemben elsőbbséget élvez” (I/6. cikk), és így új jog forrásává, hivatkozási alappá, az európai bíróság és a nemzetállamok szintjén számonkérhetővé, alkalmazhatóvá válik. Nemcsak szimbolikus a jelentősége annak, hogy a teljes II. rész, az Alapjogi Charta oldalakon át sorol olyan „jogokat” (ingyenes oktatás, a nem definiált „hátrányos megkülönböztetés” tilalma, nők és férfiak egyenlősége „a díjazás területén” is, kollektív tárgyaláshoz való jog, védelem a nem definiált „indokolatlan elbocsátás” ellen stb.) amelyeket, ha egyáltalán, akkor nemzetállami vagy munkahelyi szinten lehet szabályozni, a helyi szokások figyelembevételével. Mindez egy politikailag meghatározott, alapvetően szocdem/szocialista gazdaságpolitikát erősít nemzetek feletti szinten – pár év múlva tagállam legyen a talpán, amelynek esetleges szabadelvű/konzervatív kormánya nem ilyen filozófia alapján képzeli el a kormányzást.
Ez az euroszkeptikus aggodalom azonban leírható, az alkotmánynak lényegében annyi. Aggódhatunk más miatt: könnyen hidegre válthat az európai klíma. Jöhet a bezárkózás, a nemzetekalattiság, a populisták által meghatározott „nemzeti érdek”, a szolgáltatások liberalizációjának befagyasztása (lásd a Bolkestein-direktíva elleni xenofób szakszervezeti hisztériát), ilyenek. A viták bal- és jobboldali kollektivisták vitái maradnak. Az Európa nevű túsz pedig lassan elkezd azonosulni elrablóival.
(A rovat megjelenését a Centre for the New Europe támogatja)
- Libero [6]