„A legnagyobb veszély Ukrajnában most a nacionálkommunizmus kialakulása: a parlamenti ellenzék egy része a szuverenitás megszerzése jegyében hajlandó a kommunistákkal is szövetséget kötni, sőt, időlegesen bár, de akár még demokratikus elveiről is lemondani. És ez még kíméletlenebb diktatúrát eredményezhet, mint ami a Szovjetunióban eddig volt.” Sztyepan Hmara védőügyvédje nem áll egyedül az ukrán belpolitikai válság efféle jellemzésével, s azt sem egyedül hangoztatja, hogy a fennállásának első évfordulóját ünneplő s időközben alkotmányozó nemzetgyűléssé átalakult kommunista többségű ukrán Legfelsőbb Tanácsnak egyáltalán nincs törvényes joga arra, hogy kidolgozza az új szuverén ukrán állam alkotmányát. Egyetlen, amit tehet: feloszlatni önmagát és új választásokat kiírni, valódi többpártrendszeri elveknek megfelelően. A parlamenti tagok többsége természetesen hallani sem akar önmaga feloszlatásáról, már csak azért sem, mivel az állami szuverenitás eszméjében épp ez év elején megtalálták azt a tárgyalási alapot, ahol a kommunista és az ellenzéki frakció a konszenzus reményében szóba tud állni egymással.
Ez persze azzal járt, hogy a kommunista frakció menten két részre szakadt: az Ukrán Kommunista Párt főtitkára, Sztanyiszlav Gurjenko mögött maradtak a birodalom továbbra is hűséges vazallusai, az ún. imperkommunisták, míg az állami önállóság eszméjének bajnokaivá átvedlő egykori apparátcsikok, azaz a szuverénkommunisták a parlament elnöke, Leonyid Kravcsuk mellé álltak.
Az ukrán Gorbacsov…
A megváltozott erőegyensúly nagy egyensúlyozóművésze, Leonyid Kravcsuk, egész életét a pártapparátusban dolgozta le, egyszerű ideológiai titkárból avanzsált a parlamenti elnöki posztra. Mint ideológiai titkár az ukrán „rendszerváltás” előtt a Ruhra, a nyolcvanas évek második felében kibontakozó Ukrán Népi Mozgalomra volt „ráállítva”: az egyre terebélyesedő mozgalom mérséklése és nyilvános fogyasztásra alkalmassá tétele volt a feladata. Vannak, akik ezért egyszerűen KGB-teoretikusnak becézik, úgy vélik, hozzá vezetnek a szálak a Hmara-ügyben is: az mindenesetre elég világosan kitűnik nyilatkozataiban elejtett szavaiból, hogy első számú ellensége valóban Sztyepan Hmara (és viszont).
Egyesek szerint döntéseit nem más, mint maga a pártfőtitkár, Sztanyiszlav Gurjenko irányítja, s csak idő kérdése, mikor fog eggyéolvadni a pártfőtitkári és államelnöki poszt – akár Gorbacsov esetében –, s hogy Kravcsuk vagy Gurjenko lesz-e az, aki majd ezt megtestesíti. Erre egyelőre Kravcsuknak van jóval nagyobb esélye, ő az, aki óriási népszerűségre téve szert egyre-másra nyilatkozik a külföldi lapoknak, járja a világot (május végén Magyarországra érkezik), s igyekszik terjeszteni az új Ukrajna-imidzset, amely többszörösen is szalonképesebb a többinél: nem lóg ki belőle a kommunista lóláb, bár Kravcsuk ugyanúgy tagja az UKP-nak, mintha mi sem történt volna, s egykori marxista–leninista–kozmopolita „vértezete” egyelőre nem engedi a vad ukrán nacionalista szélsőségek túlburjánzását sem. Ám épp a végletek házasítására való hajlama miatt annyira veszélyes.
Időközben persze olyannyira megnőtt a parlamenti elnök ázsiója, hogy egyesek már-már Ukrajna megváltójának, a függetlenségi eszme egyetlen letéteményesének, az ukrán elnöki szék egyetlen jogos várományosának tekintik – s ez az álláspont nemcsak saját köreiben, többségi frakció szuverénkommunista részlegében lelt talajra, hanem az ellenzék mérsékelt köreiben is. Ennek következtében az oly nagy reményekre jogosító demokratikus frakció csaknem végletesen kettészakadt: Pavel Mavcsan például, az ukrán nemzeti eszme egyik legelső szervezetének számító Sevcsenko Ukrán Nyelv Társaságának elnöke például rezzenéstelen arccal mondja: Kravcsuk a mi emberünk, s az ellentmondás által mit sem zavartatva fejti ki, miként harcolnak a kultúra eszközeivel Ukrajna eloroszosítása és a totalitarizmus ellen…
Ivan Dracs, a Ruh nagy tekintélyű elnöke, maga is népszerű író, árnyaltabban fogalmaz: nem az a lényeg, ki tölti be az elnöki posztot, hanem hogy köztársasági elnöki rendszer legyen, valamint az, hogy mindenképpen békés úton történjen meg a független Ukrajna kialakulása. És ez ügyben a „rendkívüli állapot bevezetése és a katonai diktatúra” mint esetleges alternatíva körüli polémia ugyancsak olyan vízválasztó, amely az „nacionálkommunistákkal”, sőt az „imperkommunistákkal” kötendő kompromisszum felé tereli azokat, akik egy valóban demokratikus alkotmányban nem látnak kellő garanciát egy ilyen alternatíva kivédésére.
…és az ukrán Walesa
Alaposan megosztotta a parlamenti ellenzéket az is, miként foglalnak állást a Hmara-ügyben: egy részük célszerűnek látta homokba dugni a fejét, és örülni annak, hogy ez nem vele esett meg, sőt esetleg még megtoldotta azzal, hogy úgy kell neki, mért ugrál annyit. A becsületes ingadozók manifesztumokat, nyílt leveleket tettek közé, sőt tiltakozó megmozdulásokat is szerveztek, keményebb eszközökhöz azonban nem folyamodtak. Némelyek még az ukrán egykori illegális belső ellenzék korifeusát, a Republikánus Párt elnökét, Levko Lukjanyenkót is azzal vádolják, hogy feledve politikai fogoly múltját, hidegvérrel szemléli, miként bánnak el egykori harcostársával, aki egyébként a párt elnökhelyettese. Valójában itt is arról van szó, meddig léphetnek vissza a demokratizálásban a nemzeti eszme javára. Ez a vita már-már pártszakadáshoz vezetett a legradikálisabbnak tekintett Ukrán Radikális Párton belül is: eldöntését a két hét múlva tartandó pártkongresszustól várják. Mindenesetre a Hmara-ügyben elfoglalt ellentmondásos pozíciója kissé megtépázta az akár az elnöki posztra is sikerrel pályázó Lukjanyenko tekintélyét, már-már mitikussá növelte viszont Sztyepan Hmaráét. A sztrájkolók – különösen a nyugat-ukrajnai területeken – már-már az ukrán Walesát látják benne.
Az utóbbi hetek ukrán belpolitikai életének legfigyelemreméltóbb jelensége kétségkívül a sztrájkmozgalom kibontakozása, pontosabban a többi politikai mozgalommal való összekapcsolódása. A csaknem teljesen eloroszosodott Donyec-medencében két évvel ezelőtt még ukrán iskolát sem lehetett nyitni, a Ruh-aktivistákat pedig egész egyszerűen messzire zavarták, s míg egy évvel ezelőtt a Ruh-jelvényes kék-sárga ukrán zászló alatt galíciaiak meneteltek Kijev főutcáján, a Krescsatikon, most Donyec-medencei bányászok tömege utazik zsúfolt buszokon a fővárosba. S bár az április közepi általános sztrájk egész Kijevet megmozgatta, s bizonyos béremelési követelések sikerrel is jártak, a sztrájkhullám igen hamar lecsillapodott. A megosztottság a sztrájkmozgalmat se kerülte el. Ivan Dracs például azzal a meglepő magyarázattal állt elő, hogy a márciusi–áprilisi ukrajnai sztrájkokat minden kétséget kizáróan a KGB ügynökei szervezték, s azért provokálták ki mielőbbi kezdetét, hogy a felkészületlenség, anyagi alap hiánya stb. miatt a sztrájk minél hamarabb kifulladjon. A KGB mindenhatóságában nem kételkedve halkan azért jegyezzük meg, hogy a tekintélyes irodalmi hírnévnek örvendő Ruh-vezér szavaiban némi szemrehányást véltünk kihallani az ukrán eszmei-ideológiai előkészítést jó ideig nem igénylő bányászok iránt. Azzal a vélekedéssel egyébként a jeles író nincs egyedül, hogy az utóbbi hetek sztrájkmozgalma annak eredménye, hogy „egymásra talált a munkáskéz és a Ruh képviselte ész”, miként a gyakorlatias Ruh-szervezőtitkár fogalmaz. A sztrájkmozgalom azonban a jelek szerint hosszú távon nem kér a Ruh „elméleti” gyámkodásából: a sztrájkbizottságok összukrán tanácsának elnöke, Alekszandr Ivascsenko ugyan hímzett ukrán ingben, a Ruh egyik túlzsúfolt szobájában fogad, de már egy teljesen szuverén, határozott politikai arculatú, ám politikai pártoktól független szakszervezeti mozgalom koncepcióját fejti ki. Az egyre több kötöttséggel járó Ruh-albérlet helyett önálló, szabad térre vágynak, s ami az irodakérdést illeti, már tettek is lépéseket, hogy a hivatalos szakszervezet ingatlanvagyonából részt kérjenek – valódi köztulajdonba vételével. Ha már elméleti gyámkodásról van szó, mondják, leginkább közgazdászok, jogászok közreműködésére számítanak június közepére tervezett összukrán sztrájkbizottságok első konferenciáján elfogadandó gazdasági programjukhoz, amelynek egyik legfontosabb eleme a totális gazdasági anarchia felszámolása. S amelynek csak a legkisebb problémája az, hogy még a hímzett ukrán inghez is csak a feketepiacon lehet fonalat kapni, az egyik legnagyobb viszont az, hogy a feketepiaci viszonteladók egyre gyakrabban mondják: nem rubelt kérnek az áruért, hanem pénzt. Értsd: forintot vagy valutát.
- Külföld [6]