Ha jól értem, mindkettejük fő aggálya, hogy az alkotmánybírák olyan döntéseiket, mint pl. a halálbüntetés vagy a személyi szám eltörlése, a közvélemény, a pártok, a parlament kiiktatásával – Babus megfogalmazása szerint – „a Váci úti elefántcsonttoronyban valójában számottevő társadalmi támogatás nélkül” hozták meg, és ezzel megzavarták „a parlamenti demokrácia normális működését”. Ez utóbbiak már B. T. szavai, aki szerint a megoldás az, hogy az Alkotmánybíróságnak „meg kellene hagynia a pártoknak és a parlamentnek azt a lehetőséget és a vele járó felelősséget, hogy döntsenek a kamatadóról, a halálbüntetésről, a személyi számról, az abortuszról és a kárpótlásról”.
Csakhogy ez az érvelés a Magyarországon is meghonosítani tervezett parlamentarizmust azonosítja a parlament korlátlan hatalmával. E parlamenti mindenhatóság mögött pedig a választások útján kifejeződő többségi akarat, az ekként felfogott demokrácia, mint egyetlen, vagy legalábbis legfőbb érték érhető tetten. Olcsó érvelés lenne felsorakoztatni mindazt az emberiség történelméből, amit a parlamenti demokrácia szent nevében elkövettek, elég talán csak két történelmi tényre emlékeztetni. A Robespierre nevéhez fűződő francia jakobinus alkotmány például a maga „csak” demokratikus gondolkodásával abból indult ki, hogy a nagyapák törvényei nem kötik az unokákat, minden generációnak új forradalomra és új alkotmányra van szüksége. Így juthatott el a forradalmi államhatalom és a néphatalom azonosítása útján a személyes szabadságjogok úgyszólván önkényes korlátozásáig. De a demokrácia elvét előtérbe állító, és végül Hitler hatalomra jutásába torkolló weimari időszak is értékelhető úgy, mint ahol a nép mindent eldönthet, beleértve a demokrácia felszámolását is.
De nem is kell ilyen messzire mennünk, hiszen az elmúlt négy évtized magyar alkotmánya (nem a gyakorlat persze!) is a korlátlan parlamenti szuverenitás elvén nyugodott.
Parlamenti „táncrend”
Ezért van az, hogy a modern polgári parlamentarizmus a parlament alkotmányos korlátozásának elvére épül. A törvényhozó parlamentet alárendeli az alkotmánynak, és ennek az alkotmánynak a védelmét vagy a hagyományos bíróságokra, vagy egy külön alkotmánybíróságra bízza. Az alkotmányvédelem funkciója tehát az alkotmányosság számonkérése a közhatalmat gyakorló szerveken, beleértve az azok között kétségkívül kiemelkedő jelentőségű parlamentet is. Az alkotmányosság, illetve a jogállamiság fő kritériuma a XVII. század vége óta a joguralom, mint az egyéni szabadság biztosítéka. Úgy is fogalmazhatunk: alkotmányos jogállam az, amelyben a jog uralma érvényesül, hiszen az állam működésének feltétele döntéseinek kötelező jellege mindenki számára, beleértve magukat a jogot alkotó és alkalmazó állami szerveket is.
Természetesen könnyebb a dolguk az „alkotmányőröknek” azokban az országokban, melyek alkotmányában évszázadok óta változatlan formában, belső ellentmondásoktól mentesen fejeződnek ki ezek az alkotmányossági követelmények. Sajnos az egyébként gyakran alkotmányosnak titulált magyarországi átalakulás nem büszkélkedhet ilyen konzisztens alaptörvénnyel. A jognak kerekasztala mellett sebtiben készült 1989-es átfogó alkotmánymódosítás, majd az ezt követő, nemritkán politikai célzatú mindennapos korrekciók mára egy belső ellentmondásokkal teli, instabil szöveget eredményeztek. Ez a körülmény értelemszerűen arra kényszeríti az Alkotmánybíróságot, hogy a kelleténél gyakrabban ítélkezzék olyan viszonylag nyitottabb jogelvek alapján, mint amilyen az emberi méltóság vagy az állampolgári jogegyenlőség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a döntések politikai indíttatásúak lennének, ahogyan azt B. T. feltételezi. Úgy gondolom, az a kérdés, vajon a halálbüntetés léte összeegyeztethető-e az alkotmány által deklarált élethez és emberi méltósághoz való joggal, alapvetően alkotmányossági kérdés, annak eldöntéséhez nincs feltétlenül szükség sem hosszú évek abolicionista mozgalmára, sem a közvélemény, illetve a parlamenti pártok konszenzusára. Ugyanígy az állampolgárok legkülönfélébb adatainak az állami szervek általi összekapcsolását lehetővé tevő személyi szám akkor is sérti a személyes adatok védelmének alkotmányos szabályát, ha ezt a polgárok, sőt megengedem, hogy a parlamenti képviselők többsége sem érzékeli. B. T. ezekkel kapcsolatos ellenérvei nem igazán szerencsések. A halálbüntetést Angliában valóban a parlament törölte el. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az angol parlament a közmondásossá vált megállapítás szerint „mindent megtehet, csak nőből férfit, férfiból nőt nem csinálhat”. A korlátlan parlamenti szuverenitásnak ez a sokat bírált szélsőséges felfogása mind az amerikai típusú rendes bírósági, mind pedig a kontinentális alkotmánybírósági alkotmányvédelmet elutasítja. A személyi számmal kapcsolatban pedig igaz ugyan, hogy Nyugat-Európában hosszan tartó nyilvános vitákra, tömegeket megmozgató állampolgári kezdeményezésekre került sor, de nem szabad megfeledkezni arról az „apróságról”, hogy ezek megelőzték és megakadályozták az alkotmánysértőnek tartott szabályozást, nem pedig megszüntettek egy, már másfél évtizede folytatott alkotmányellenes gyakorlatot.
A táncrend „rendje”
Természetesen nem kívánom megkerülni a kritikákban megbújó azt a valóban reális kérdést, hogy mi korlátozza a törvényhozót korlátozó Alkotmánybíróságot. Optimális esetben ugyanaz, ami a parlamentet az alkotmány. Ez a megoldás természetesen csak akkor működőképes, ha a törvényhozó és az alkotmányozó hatalom elválik egymástól, és ha a jogállamiság felfogása nem a múlt századi német pozitivista állásponton alapszik, mely a törvényből és az alkotmányból tartalmától független önértéket csinál.
Ha a kérdés úgy vetődik fel, vajon a jelenlegi alkotmányszöveg, illetve az ennek felhatalmazása alapján született alkotmánybírósági törvény nem rejti-e magában egy politikai alkotmánybíráskodás veszélyét, a válasz egyértelmű: de igen. Mindenekelőtt az előzetes normakontroll intézménye olyan, amellyel az Alkotmánybíróság óhatatlanul a törvényhozás politikai folyamatának részesévé válhat. Ez késztette az alkotmánybírákat arra, hogy a hatáskörüket megállapítható törvény szövegével ellentétbe kerülve is elutasítsák a kárpótlási törvényjavaslattal kapcsolatos állásfoglalást.
A másik „veszélyes” hatáskör a konkrét esettől független absztrakt alkotmányértelmezés lehetősége. A kormány ezt is többször megkísérelte felhasználni arra, hogy az Alkotmánybírósággal mondasson ki számára kellemetlen döntéseket. A lakáshitelek kamataival kapcsolatos ilyen próbálkozást a bíróság elhárította ugyan, de a további kísérletezések számára e hatáskör továbbra is nyitva áll.
Végül az Alkotmánybíróság hatáskörének perspektivikus továbbgondolása kapcsán felmerül az a kérdés is, nem lenne-e célszerűbb, és egyben a politizáló alkotmánybíráskodás veszélyeit még inkább minimálisra csökkentő megoldás a bíráskodási jelleg erősítése. Például az igazi alkotmányjogi panasz Nyugat-Európában honos intézményének bevezetése lenne, mikor is az állampolgár nem csak az alapul fekvő jogszabály alkotmányellenes volta alapján támadhatna meg egy bírósági vagy közigazgatási döntést az Alkotmánybíróság előtt, hanem azon a címen is, hogy az sérti valamely alkotmányos jogát.
Tengerentúli patent
Az egész alkotmányvédelem rendszerének átalakítását feltételezné a judicial review amerikai megoldásának átvétele, ami még kevesebb lehetőséget kínálna a törvényhozói hátalom szférájába történő beavatkozásra. Az alkotmányossági felügyeletnek ez a módszere csak konkrét peres ügyekben teszi lehetővé a jogszabályok összevetését az alkotmánnyal, ezt viszont elvileg bármely, az üggyel foglalkozó bíró megteheti, tehát nincs szükség külön alkotmánybírákra. Tocqueville szavai szerint: „Az amerikai bíróságoknak az a joga, hogy kimondhassák a törvények alkotmányba ütköző voltát, az egyik legerőteljesebb, amelyet valaha is szembeszögeztek a politikai csoportosulások zsarnokságával.”
Mindent összevetve úgy gondolom, azok a félelmek, amelyek a „bölcsek tanácsá”-nak túlhatalmával kapcsolatban felmerülnek, leginkább egy, az alkotmányosság követelményeinek minden tekintetben megfelelő, stabil új alkotmánnyal, benne a parlament hatalmát igenis korlátozó alkotmányvédelemmel oszlathatók el. Ennek az új alaptörvénynek pedig egyszerre kellene kielégítenie a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság követelményét.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]