A vita – úgy látszik – eldőlt. Úgy látszik, Szolzsenyicin nemzeti konzervativizmusa végképp félresöpörte Szaharov törékeny liberális alkotmányeszméit, s nyomában ellenőrizhetetlenül támadnak föl azok a vad indulatok, amelyek az oroszság visszaperlésével akarják kitölteni a szovjetség térvesztése nyomán támadt több földrésznyi űrt. A sokfelé ágazó Szolzsenyicin–Szaharov-vita végére egy minapi moszkvai hírműsor tett pontot. Az okkultizmus és asztaltáncoltatás jegyében megújult éjszakai híradó Bulgakov-regénybe illő tudósítással állt elő: egy moszkvai lakásban titokzatos robbanás történt, ám a robbanás forrását az adás időpontjáig a legképzettebb rendőrökből álló nyomozóhatóság sem tudta felderíteni. Találtak viszont a törött csuprok, leszakadt csillárok, megpörkölődött szélű könyvek között egy hatalmas, kövér, fekete kandúrt (sic!) és egy csodálatos módon teljesen sértetlenül maradt könyvet: a szerzője Szolzsenyicin, a címe A pokol tornácán. A több mint szimbolikusra komponált tudósítás kiagyalói nyilván maguk is meglepődtek a hirtelen előbukkanó asszociációk hosszú láncolatán, úgyhogy gyorsan bevágták a műsor végére az aznapra rendelt horoszkóptanácsokat.
A Szolzsenyicin–Szaharov-vita nem újkeletű. Első fordulója még a hetvenes évek elejére nyúlik vissza: Szolzsenyicin 1973 szeptemberében tette közzé a Szovjetunió vezéreihez írott híres-hírhedt levelét, ahol először fejti ki manifesztumformában az új Oroszország berendezésének elveit: „egy ilyen országot csak határozott nemzeti koncepció birtokában lehet kormányozni”, szemben a marxizmussal, mint nyugati és vallásellenes tannal. Andrej Szaharov szamizdat válasza nem sokat késik: „Számomra az eszméknek nyugati és orosz eszmékre való felosztása már magában véve felfoghatatlan. Szerintem, ha a társadalmi és természeti jelenségek tudományos racionális megközelítésénél maradunk, akkor az eszméknek és koncepcióknak csak egyféle osztályozása lehetséges: helyesek és tévesek…” Ezzel a pofonegyszerű állásponttal azonban támadások sorozatát zúdítja magára. Szilágyi Ákos A negyedik Oroszország című kötetében idézi a legvehemensebb támadókat. Egyikük például pontosan öt érvet szegez szembe Szaharovval Szolzsenyicin védelmében. Az első a szovjet–kínai viszonyt érinti: míg Szolzsenyicin heves tirádákban ecseteli a Kína-veszély fenyegetését, vérfürdőket helyezve kilátásba, Szaharov hűvös történeti analízissel zárja ki ezt az esélyt. Most, a szovjet–kínai csúcs előtt egy héttel azt kell látnunk, hogy a történelem, amelynek logikáját Szolzsenyicin oly nagy előszeretettel eliminálja, épp a legfőképp próféciákra nem törekvő Szaharovot igazolja.
A modernizáció, civilizációs haladás – kontra erkölcsi tökéletesedés hamis alternatívájából, ha Szolzsenyicin hívein múlna, újra csak a ráció, a csupán a „tönkretett Föld bűzét” szaporító tudomány kerülne ki vesztesen, miként az autokrácia–demokrácia vitájában is a tekintélyelvűség győzne. A szovjet vezetők önszántukból úgysem mondanának le sosem a hatalomról, erőszakos megbuktatásuk pedig, úgylehet, még véresebb állapotokhoz vezetne: de ha meggyőzzük őket, belátják, hogy pozíciójukat csak önkorlátozással tarthatják fenn – véli Szolzsenyicin. Az ideológia puszta kiiktatása aztán végleg megjavít minden apparátcsikot, s bármelyikükből engedelmes zemsztvo-tisztviselő lehet. A szlavofil–nyugatos „köntösben” megjelenő oroszság–idegenség konfliktus újra csak a jó-rossz párharcaként bontakozik ki egy jó kis erkölcsnemesítő szenvedés közegében.
Nem érdemes taglalni, hogy az efféle gondolatok felmelegítése mekkora veszélyekkel jár mostanság. Pedig Szolzsenyicin röpiratát Oroszország „rendbetételéről” olyan krízishelyzetben adták közre harmincmilliós példányban, amikor épp végét járta a glásznoszty és peresztrojka álságos időszaka: a Szolzsenyicin-irat megjelenése után néhány héttel megtorpedózzák a Satalin-tervet, a piacgazdaságra való áttérés programját, érlelődik a konzervatív hatalomátvétel, küszöbön áll Sevarnadze menesztése, a baltiak lerohanása, az ellenzék elszigetelése, az egyházon belüli máskéntgondolkodók fizikai megsemmisítése. A röpiratra adott válaszok már mindjárt a megjelenés másnapján ömleni kezdenek. A Legfelsőbb Tanács külön ülést szentel elemzésének, jó érzékkel kapaszkodót látva benne, az elemző bizottságot maga Gorbacsov vezeti, a Lityeraturnaja Gazeta külön rovatot nyit a vitának, a pravoszláv egyház leglojálisabb körei imákban emlékeznek meg róla. Az ellenzőket lehurrogják: jószerivel csak a párizsi Russzkaja Miszl hasábjain kaphatnak hangot. Például az a Mihail Agurszkij, aki nem kevesebbet állít, mint hogy Szolzsenyicin Oroszország-utópiájával harmadik világot, legalábbis Ázsiát teremt Európa közepén.
Szolzsenyicin konzervatív utópiája mellett eltörpül minden racionális modernizációs program – Szaharov alkotmánytervezetét különösképp feledés homálya borította. A tervezet már eredetileg is szamizdat-mennyiséget alulmúló példányszámban jelent meg (egy litván ifjúsági lapban majd újra csak a Russzkaja Miszlben, magyarul a Hiány 1990. 2. száma adta közre Szőke Katalin fordításában), ám a történelmi racionalitásra építő s nem apokaliptikus víziók beteljesültét latolgató Európa–Ázsia Unió programját süket csönd fogadta. Az autonómia ily mérvű megtestesülése, amit Szaharov alkotmányparagrafusokba foglalt, ledönthetetlen falakba ütközött.
És a szlavofil utópiákra és tolsztojanizmusra épülő Szolzsenyicin-morál legnagyobb veszélyét épp ezen a ponton érhetjük tetten. Az általa próféciáit „természetadta” kollektivizmus – mint az isteni élet terepe – ugyanis leveszi az egyénről az összes erkölcsi felelősség és összes erkölcsi fegyelem kötelességét: ilyenkor lép működésbe a „minden megengedett” elve az egyetemes etikai imperatívusszal szemben. De itt már Bergyajevet idézzük, aki a század elején Szolzsenyicin nagy eszményképével, Tolsztojjal szegezett szembe hasonló érveket: „Tolsztoj akadályozta, hogy Oroszországban megszülessen és kibontakozzon az erkölcsi felelősséggel élő személyiség, akadályozta, hogy kialakuljanak bizonyos személyiségjegyek.” Ha igazat adunk Bergyajevnek abban, hogy Tolsztoj szabadította el a bolsevik forradalom démonait, akkor Szolzsenyicint nem kevesebbel kell vádolnunk, mint hogy ő szabadította el a nemzeti konzervatív forradalom démonait.
Szolzsenyicin is olyan utat javasol, amely a modernizáció megkerülésével, tulajdonképp középkori állapotok újjáteremtésével véli újra berendezhetőnek Oroszországot. Igen, mondja, a bolsevizmust, szovjetizmust ki kell irtani, mint az orosz leiektől idegen eszmét, amelyet mint kozmopolita-internacionalista univerzális rosszalt, külső erők kényszerítettek Oroszországra: a hatalom, az egyes ember tehát nem felelős. Mi más ez, ha nem a fennálló hatalom igazolása? És az igazi veszélyek itt folytatódnak.
A változás helyett ugyanis elegendő erkölcsi javulás, felfrissülés, önkorlátozás, vezeklés, semmiféle strukturális átrendeződés nem kell. Minden marad: csak a tiszta tajgai levegőn felépítünk egy másik falansztert.
Szomorúan kell észrevennünk, hogy Szolzsenyicin pamfletjét az első számú fiókpártlap, a Komszomolszkaja Pravda és ez a szabad írók lapjává átvedlett Lityeraturnaja Gazeta megújult első száma jelenteti meg, de még lehangolóbb az a tény, hogy a fő művet, a Vörös keréket a Szolzsenyicin művek első számú kiadója a legkeményebb nemzeti-konzervatív orgánum, a Nas Szovremennyik közli folytatásokban, miközben nagyorosz dühtől fröcsögve egyre-másra jelennek meg Safarevicsnek és társainak írásai olyan, az utóbbi időben különösen gyakran idézett szlavofil gazdaságtani nézetek mellett, mint pl. hogy mért nem egyeztethető össze a pravoszláv vallás a protestáns kapitalizmussal. Eközben Szaharov Visszaemlékezéseit, Szolzsenyicinnek írott válaszát stb. a Zvezda publikálja. Nagy ügy – gondolhatnánk. Csak épp az a baj, hogy a Nas Szovremennyik – az orosz írók lapja, a Zvezda pedig a szovjet íróké.
- Kultúra [6]