Mi az ízléses?
Kétségtelen, „ízlésesebb” lett volna, ha az Országgyűlés törli el a halálbüntetést. Az Alkotmánybíróság fél évet várt ítéletével: ez alatt semmi sem történt, kénytelen volt hát dönteni. Volt valaha egy elképzelés az informatikai törvényről, de igazából felelős államférfit nem érdekelt a személyi szám ügye, és az Országgyűlés nem kezdeményezett megnyugtató rendezést. Megint az Alkotmánybíróságnak kellett döntenie, mivel újszülöttként a honi államvezetésben nem ismeri még a nagy Elvet: amelyik beadvány nem intézi el magát, az nem is érdemli meg, hogy elintéződjék. Mi pedig, személyi nyilvántartások korábbi és lehetséges jövőbeli áldozatai, az újságokból szegény közhivatalnokok panaszairól értesülhettünk és nem a személyi számon alapuló nyilvántartási rendszerek veszélyeiről. Meg hogy Amerikában is van társadalombiztosítási szám. Ami igaz, de az is, hogy ezt tilos például sorozáshoz fölhasználni, továbbá, hogy a bankok abszolút hatalomhoz jutottak, mert elégtelen a magánszféra biztosítottsága c tekintetben: mert Amerika vagy sem, az mégis kínos, hogy mindenféle hitelintézetek és munkáltatók megtudhatják, hogy hány órakor szokott valaki a kupleráj melletti bankfiókban száz dollárt rendszeresen fölvenni, vagy hogy ki kitől kap tartásdíjat. És a svájci demokráciát sem kilencszázezer titkos karton büntetlen fenntartásával – e lehetőség intézményesítésével – kell követni.
Míg hirtelen támadt demokratikus esztétikák hívei a parlament jogkörének csorbítása miatt fintorognak, mások túlpolitizálódástól féltik az Alkotmánybíróságot. A közzétett vélemények alapján mintha alkotmánybírák is gondolkodnának ilyesféleképpen. Vagy inkább éreznek. Mert hát az alkotmányosság szellemében aligha lehet így gondolkodni.
De amikor az Alkotmánybíróságnak a kárpótlási törvényről kell döntenie, valóban alkotmányos lehetőségei határához érkezett. Durvábban az alkotmányosság Siratófalához szorították. Sokan úgy tartják, az Alkotmánybíróság az előzetes normakontroll jogával és kötelezettségével magára vállalja a kormány népszerűtlen intézkedéseit. Mi több, mintha maga az Alkotmánybíróság testületileg utasítaná el e feladatot abban a határozatában, amelyben nem vállalta, hogy érdemben tárgyalja az SZDSZ képviselőknek a Bírósághoz a kárpótlási törvény ügyében benyújtott alkotmányossági felülvizsgálati kérelmét.
Vigyázat! Alkotmány!
Fintorgások, vádaskodások, elégedetlenség egyfelől – s a másik oldalon a hadállás föladásának látszata, vágya vagy elkerülhetetlensége. Az Alkotmánybíróság – az alkotmányossággal együtt – veszélybe került. Éspedig azért, mert hajtja a törvény malomkő-súlya, mert mint a földi igazság bulldózere, rendíthetetlenül, önmaga számára is feltartóztathatatlanul és talán kényelmetlenül is, ez szinte az egyetlen alkotmányos intézmény, mely teszi a dolgát. Az alkotmány, bármily vézna gyermek, rettenetes gépezetet hozott önmaga érvényesítésére mozgásba. A többiek: az Országgyűlés, a kormány, a pártok elhagyták, belefáradtak, kényelmetlennek találták, fontosabb dolguk akadt. Nem így az Alkotmánybíróság. Anakronizmusnak tartják elszánt haladását egyes liberálisok is, pusztán mert az alkotmány akaratából alkotmányos rendet vág a magasabb politika zöld rétjén. Elszántan halad vakon, legázolva politikusok zsenge vetését, beszántva melegházi kompromisszumaik satnya paragrafus-palántáit. Néha éppoly botladozón beszél, mint a beszélni tanuló, sőt talán születetten beszédhibás törvényhozó, néha majdnem annyira nehezére esik kimondani a megváltó szót, de azért ebben az intézményben szellem lakik. (S csak remélni lehet, nem költözik talán örökre el onnan a kárpótlási törvény kapcsán sem.) Még nem éppen tökéletes stílusban, de ez az intézmény mer népszerűtlen lenni. Ez pedig az alkotmány szuverenitásának kulcsa.
Az Országgyűlés rettentő elfoglaltságai közepette nem ér rá az alkotmánnyal összhangba hozni a jogrendet. Mi több, még az ezzel kapcsolatos kötelezettségeket is semmibe veszi. Az 1989-es alkotmánymódosítás kapcsán az 1989. XXXI. tv. 39. § (2) bekezdése előírta a kormány (akkor még Mt) számára, hogy „gondoskodjon az e törvény” (mármint az új alkotmány) „végrehajtásához szükséges törvényjavaslatok Országgyűlés elé terjesztéséről, illetőleg a hatáskörébe tartozó jogalkotási feladatok elvégzéséről”, éspedig 1990. április 30-i határidővel. Ez volt a pártállami „ritka” parlament testamentuma. A szabadon választott Országgyűlés, mint jogutód, ezt a határidőt – jó okkal – szeptember 30-ra módosította. Újabb hírről, újabb hosszabbításról a Magyar Közlöny az én böngészéseim szerint nem számolt be, de ha volt ilyesmi, az – mint az első hosszabbításkor is – csak a két legnagyobb, egyaránt liberális párt egyező szavazatával lehetséges. Tehát a parlamenti többség vagy beleegyezett abba, hogy a jogrendet „hozomra” hozzák összhangba az alkotmánnyal, vagy nem törődtek az e téren mutatkozó mulasztással. És eltelt az új alkotmány óta másfél esztendő. És a jogállamhoz közelebb kerültünk – néhány joghézaggal (l. az önkormányzatok folyamatos rendezetlensége a majd meghozandó jogszabályok nevében, lásd továbbá bölcs? politikai kompromisszumaink címszó alatt).
Lusta honatyák?
Az az igazság, hogy nem az Alkotmánybíróság veszélyezteti a parlamenti szuverenitás alkotmányos elvét, hanem az Országgyűlés hanyagolja mind sűrűbben alkotmányos kötelezettségeit. Hol a jogszabály a hadifogoly-utalványok kifizetéséről (az Alkotmánybíróság szerint a határidő 1990. dec. 31. volt), és hol a közigazgatási határozatok bírói felülvizsgálatáról szóló törvényjavaslat (beterjesztési határidő: január 31.). Hogy nincs mindenre idő, meg hogy mindez és még sok más is nem alkotmányossági, hanem politikai kérdés, ezek a leggyakoribb kifogások. A képviselők „leterheltsége”… (mily árulkodó mentség)…
Ad egy: az 1867-es kiegyezés után összeült országgyűlés (ellenzékkel, felsőházzal, bécsi királlyal, szövegszerkesztők és írógépek nélkül) sokkal több szakasznyi (jórészt maradandó) törvényt alkotott. Ami meg a politikát illeti: a Kossuth Lajos térről elhajtva minden képviselő tudja, hogy az alkotmányellenes politika egyszerűen rossz politika.
Míg a politikus urak az elodázásban jeleskednek, és az ideiglenes és átmeneti rendezések megörökítésének jeles magyar hagyományát követik, az Alkotmánybíróság lépéskényszerbe kerül. Ha egyszer eléhoztak egy ügyet, nem járhat el a szuverén parlament módjára. Ki kell küszöbölnie az alkotmányellenességet. Pozitív megoldással nem szolgálhat persze, innen a sok kellemetlen rendezetlenség: mi lesz a halálbüntetés helyett, mi lesz a személyi szám helyett? De úgy látszik – vagy ez is hiú remény – csak az Alkotmánybíróság határozattá vált kényelmetlenségei képesek konstruktív megoldásokra ösztökélni. Az Alkotmánybíróság az alkotmány szellemében szabadságot kínál, liberális autonómiát kínál, s mindez költséges. A szabadságnak ára van, de a zsarnokság és önkény drágább.
Bírósági gyógyír
A helyzet persze képtelen. Nem annyiban, mert az Alkotmánybíróság politikai döntésekre kényszerül, s bizonyosan nem, mert a parlament jogkörét csorbítja. Olyan mértékben végzi el – félig, vagyis hatályon kívül helyezéssel – az Országgyűlés dolgát, amilyen mértékben az Országgyűlés elmulasztja alkotmányos kötelezettsége teljesítését, a jogrend megteremtését. De az alkotmány és a köré épült törvények gyengeségei miatt e bírósági gyógyír nem lehet varázsszer. Az Alkotmánybíróság minden esetleges kreativitása és minden visszakozása közepette is meg kell maradjon a hatályos alkotmány suta szövegének ösvényecskéjén. És most, amikor a kárpótlási törvényről és ezzel az egész máig ható múlthoz való viszonyunkról kell döntenie, a bíróságnak az alkotmány és az egymásnak ellentmondó törvények és elvek kényszerpályáján kell mozognia. Nem tudható, hogyan dönt majd a kárpótlásról, s nem dönthet a tulajdoni rend egészét végérvényesen rendező módon. Határozatai csak megszüntetnek, de nem teremtenek; irányt csak a „merre ne” kijelölésével szabnak, s erre, úgy látszik, nem figyelnek azok, akiket az alkotmánynál fontosabb hatalmi kérdések izgatnak. Így elhúzni kényszerülnek jó vagy rossz folyamatokat, amiknek mielőbbi lezárása nekik is nyilván óhajuk lenne.
Mert, mint annyi másban, a kárpótlás és kártalanítás ügyében is, a tartós és alapvető nemzeti megegyezés klasszikus formája mentheti csak ki az Alkotmánybíróságot alkotmányosan vállalt kényszerzubbonyából. A tulajdonviszonyok rendezése megnyugtatóan alkotmányos megegyezéssel oldható meg. A múlt forradalmait le kell zárni, hacsak nem akarunk még egy forradalmat. És a forradalmak alkotmánnyal záródnak le. Ha alkotmányban és az azt teremtő közmegegyezésben vagy kompromisszumban sor kerül a nemzeti vagyon elosztására, ez felmentené az Alkotmánybíróságot is az alól, hogy régi és régibb tulajdonosok és új meg újabb tulajdonfosztások alkotmányosságát vizsgálja. Az MDF–SZDSZ-„paktum” nem tekintette alapjognak, vagyis kétharmados többséggel rendezendőnek a tulajdoni kérdéseket. A liberalizmus iskolájában erre elégtelen érdemjegy jár; a tulajdon alapjog, főleg államszocializmus után. De a paktum hívei – állítólag – tartottak az ezzel járó szüntelen kompromisszumtól, a kormányozhatatlanságtól. Elégtelen a megoldás reálpolitikából is: a forradalmat (a forradalmi bizonytalanságot) tették permanenssé. A kiút: alkotmányban rögzített elosztás, a múlt elvonások és mai osztogatások egyetlen felülvizsgálhatatlan lezárása.
Törvény a törvényhozókra
És persze alkotmányban kellene rendezni – az alkotmányos elvek szerint – például az Alkotmánybíróság jogkörét. Szilárdan és értelmesen, hogy az Alkotmánybíróság is kötve legyen. Hogy ne kelljen értelmezhetetlen javaslattöredékek alkotmányosságáról állást foglalnia. Alkotmánynak vagy alkotmánytörvénynek kellene kimondania, hogy előzetes normakontrollra csak konkrét törvényjavaslat tekintetében kerülhessen sor, módosításoktól függetlenül. Vagy legrosszabb esetben a parlamenti elfogadás után, de még a kihirdetést megelőzően (s nemcsak a köztársasági elnök, hanem például képviselői csoportok indítványára). De az előzetes” normakontrollt megszüntetni, csak mert a jogalkotási folyamat alkotmányos szabályozása tökéletlen, olyan hiba, aminek közönségességét csak közhelyes hasonlat fejezheti ki: a gyereket a fürdővízzel…
Egy életbe léptetett törvény galibáit utólag kiigazítani, ha előbb is lehetne, nyilván ésszerűtlen. És még ésszerűtlenebb lenne, ha lusták vagy az alkotmányosság égi muzsikája helyett a korlátlan szuverenitás katonazenéjén edzett fülűek magát az Alkotmánybíróságot vernék szét (aminek némely furkósbotokat látva nem egészen képletes a jelentése). Egy átfogó alkotmányos rendszer kiépítése nélkül – ami sürgősen új, az eddigitől szellemében nem idegen, ám technikailag használhatóbb alkotmány elfogadását feltételezi – az Alkotmánybíróság muszáj Herkulese az Augiász istállójában befuccsol. És akkor jön a szovjet államelméletbe oltott rousseau-i népszuverenitás a maga isteni önkényével. Vigyázat: minden sarkon kis, providenciális férfiak leselkednek.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]