A Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány megalakulása
E forradalmi szervezet története azzal kezdődött, hogy Dudás József technikus október 27-én a Széna téren, a harcok egyik fontos színhelyén spontán szónoklatot tartott több száz főnyi tömegnek. Általános sikert aratott, ezért másnapra ugyanott gyűlést hirdetett.
28-án – mivel a fellépésének híre elterjedt – az előző napinál jóval nagyobb tömeg gyűlt össze. Dudás ezúttal felkészülten állt a tömeg elé. Beszélt a megvalósítandó célokról,1 és felszólította a jelenlevőket, hogy válasszanak ki maguk közül száz embert, akik másnap összegyűlnek a Frankel Leó utcai kerületi tanács épületében, és újabb választás révén létrehozzák a kerületben a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt. A jelölés azonmód végbe is ment: minden jelentkező felállt egy autóroncs tetejére, és a beszéde végén a tömeg közfelkiáltással megszavazta a legrátermettebbeknek ítélt szónokokat.
A Bem laktanya katonái és a Széna téri felkelők fegyveres biztosításával (ezt is Dudás szervezte meg) október 29-én 11-kor a tanácsháza nagytermében, négy-ötszáz fő részvételével megkezdődött a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány megválasztása.
Dudás bizonyult a legfelkészültebbnek és a legszuggesztívabbnak. Vázolta 25 pontos programját, és a szintén általa írt Felhívást. Legfontosabb követelései: a Biztonsági Tanács küldjön fegyverszüneti bizottságot Magyarországra, valamint anyagi és esetleges katonai segítséget is, és ismerje el „hadviselő” félnek a Bizottmányt; álljon fel ideiglenes kormány Nagy Imre, Kádár János, Kovács Béla, valamint szabadságharcosok és a Bizottmány tagjaiból; Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből, a szovjet csapatokat vonják ki; mondja ki a kormány az ország semlegességét Ausztria mintájára; az ÁVH-t haladéktalanul szereljék le (ezt ekkorra már bejelentette a kormány); engedélyezzék a szabad be- és kiutazást; a teljes lelkiismereti, vallás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot; többpártrendszert.
Felhívásában központi, országos forradalmi szervezet létrehozásának szükségességét hangsúlyozta, amely egyrészt átvenné a szétzilálódott közigazgatás szerepét, másfelől – továbbfejlődve, terjeszkedve – hatékonyan közreműködne az ország politikai és társadalmi berendezkedésének átalakításában. A kormányzat nyilvánvalóan csak egy ilyen csúcsszervezettel látná értelmét tárgyalásba bocsátkozni. Ezért Dudás november 1-jén 10-kor a Sportcsarnokban a forradalmi küldöttek országos kongresszusának összehívását kezdeményezte a Horthy- és a Rákosi-rendszer kiszolgálóinak teljes kizárásával. Arra kérte a forradalmi szerveket, hogy a II. kerületi tanácsházán székelő Bizottmánnyal azonnal vegyék fel a kapcsolatot a napirend és a javaslatok kidolgozása érdekében.
A Bizottmány elnöke Dudás lett, vele együtt 32 tagot választottak meg, közöttük a tanács korábbi tisztviselőit (akik között MDP-tagok is voltak), papokat, kisiparosokat, értelmiségieket és néhány munkást.2
Dudás azonnal útnak indult, hogy nyomdát keressen. A Szabad Nép-székháznál szerencsével járt. Híveivel elfoglalta az épületet, és induló lapja (Függetlenség, később Magyar Függetlenség) első oldalán megjelent a programja és a felhívása. S bár az orgánum deklaráltan a Bizottmány lapjaként jelent meg s fejtett ki hatást, a szervezet országos kibontakozása elmaradt, csak a II. kerületben prosperált, ezért a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnevezés a tényleges tevékenysége alapján valójában csak a II. kerületi szervezetet jelenti.
A Bizottmány működése
A Frankel Leó utcában, a tanács épületében maradt tagoknak tehát a továbbiakban nélkülöznie kellett karizmatikus vezetőjük személyes jelenlétét, de telefonon keresztül is csak ritkán érintkezhettek vele. A szervezetet ketten irányították: az elnökséget Dudás helyetteseként Pásztor Tamás3 vette át, Kovács Zoltán4 a titkárság vezetésére kapott megbízást.
A testület még 29-én II. kerületi Nemzeti Bizottmány néven egy hétpontos felhívást tett közzé.
1. „A II. ker. NB magáévá teszi a szabadságharcosok 16 pontból álló követelését.5 Követeli a parasztság egységes képviseletének legsürgősebb létrehozását, a kisiparos és kiskereskedő társadalom megsegítését célzó intézkedéseket és az értelmiséget ért sérelmek legsürgősebb és személy szerinti orvoslását.
2. A kormány által adott ígéretek beváltásának, valamint a demokratikus választások mielőbbi kiírásának elvártában a rend és nyugalom érdekében ideiglenesen bizalmat előlegezünk a jelenlegi vezetők közül: Nagy Imrének, Kovács Bélának, valamint Kádár Jánosnak. Követeljük a kormánynak nemzeti, demokratikus és koalíciós alapon való széleskörű átalakítását.
3. A II. ker. NB a politikai feladatokon túlmenően irányító és ellenőrző módon vesz részt a kerület közigazgatásának átszervezésében és demokratizálásában. Minden eszközzel támogatja a szabadságharcosokból és honvédekből, valamint rendőrökből alakított rendfenntartó osztagok munkáját.
4. A II. ker. NB minden rendelkezésére álló eszközzel elősegíti a kerület rendjének helyreállításának, a közellátás és a kerületi üzemek zavartalan munkafeltételeinek biztosítását. Céljának tűzi ki a kerület közlekedésének helyreállítását és az akadályok eltávolítását.
5. A II. ker. NB minden erejével rész vesz a bármilyen formában észlelhető árdrágítási kísérletek letörésében.
6. A II. ker. NB felhívja a terület lakosságát, mindennemű panaszával és kérelmével forduljon a Bizottmány nappal-éjjel ügyeletet tartó titkárságához. (II. ker. Zsigmond u. 32/34. I. emelet 25.)
7. A II. ker. NB a hozzá befutó bejelentések, kérelmek és panaszok esetében utasítja az ellenőrzése alá vett tanácsi szerveket, hogy a harci cselekmények során bekövetkezett hiányok helyreállítását soron kívül hajtsa végre. Ennek érdekében kötelezi a II. ker. KTSz-eket, felkéri a kisiparosságot, hogy azonnal jelentkezzenek a Bizottmánynál a helyreállítási munkák mielőbbi megindítása végett.”
A Bizottmány dokumentumai közül e felhíváson kívül az október 31-ei ülés jegyzőkönyve maradt ránk, a fejezet további részének – ha külön nem jelzem – ez a forrása. Ebből kiderül, hogy a szervezet a tanács korábbi szerepét átvéve igyekezett megfelelni a maga elé kitűzött feladatoknak. A bizottmányi tagok ekkor tervbe vették az elesettek családtagjainak támogatását, különböző segélyek juttatását, a harcok okozta károk helyreállítását is.
Különböző osztályok jöttek létre, közülük legjelentősebbnek a szociális osztály mutatkozott, amelynek vezetője, Szabó László agronómus a rendkívüli körülmények ellenére kiválóan szervezte meg az élelmiszer-ellátást. A többi osztály konkrét tevékenységéről csekély ismeretünk van. Az október 31-ei ülésen elfogadtak egy olyan javaslatot, hogy zömében leváltják a régi tanácsi osztályvezetőket, és helyükre újakat neveznek ki. Pénzügyi osztály: Mészáros Károly; igazgatási osztály: továbbra is Bányász Ferenc; ipari osztály: dr. Nádor Albert; kereskedelmi osztály: Kovács János; mezőgazdasági osztály: Bunyiczay (?) László; építési osztály: Kontra Jenő (a városháza hozzáárulásával); oktatási osztály: Balázs Sándor; egészségügyi osztály: dr. Tóth István; lakásügyi osztály: Szabó Ignác; népművelési osztály: Karb Zoltán; kerületi TSB: Szalánczy Kálmán. Volt sajtóosztály is.6
A Bizottmány a tevékenységét igyekezett összehangolni a szomszédos kerületek forradalmi szervezeteivel. Megbízóleveleket, igazolványokat állított ki, szállítmányokat intézett, tájékoztatást nyújtott hazai és külföldi újságíróknak.
A Bizottmány politikai törekvései csak részben voltak azonosak más forradalmi szervezetek, csoportok politikai céljaival. A reprivatizációt óhajtották, de nem tudjuk, milyen mértékben. Támogatták, hogy korlátlan számban jöhessenek létre pártok, amelyek közül mindegyik részt vehet majd az ideiglenes kormányzásban. Elgondolásuk szerint a pártok képviselőket delegálnak a Bizottmányba – arról folyt a vita, melyik párt mennyit. Más forradalmi szervezetekben a pártok gyors szerveződését általában nem nézték jó szemmel, mert a népi-nemzeti egység megbontásának eszközét látták benne. A Bizottmány elnöke kisgazdapárti volt, és lehetséges, hogy a minél több párt elvet taktikai okokból helyeselte. A pártpolitikai szempontok érvényesítését azonban nem mindenki fogadta el. Szabó László, a szociális osztály vezetője ezt mondta: „Rögzíteni kell az elvi kérdést. A Bizottmány a nép által megválasztott szerv. Hozzuk tudomására Pásztor Tamásnak, hogy itt nem kisgazdapárti frakció működik, hanem megválasztott tagok.”
A 29-ei tagválasztással kapcsolatban is adódtak viták. Részint amiatt, hogy több bizottmányi tagot, így Mód Aladárt is támadták kommunista múltja miatt. Mód ugyanazt az érvet használta fel önvédelmében, mint Szabó László:
„A forradalmi nemzeti egység alapján választották meg a bizottságot. Én azt szeretném leszögezni, hogy ezen elvi alapon állunk, és így szüntessük meg az egyéni hajszát.” Többen kiálltak mellette, és az a vélemény kerekedett felül, hogy „A Bizottmány hozzon határozatot, hogy szüntessük meg a rágalmazásokat. [...] A gazembereket ki kell rekeszteni, a becsületes embereket minden eszközzel meg kell védeni.” A többség abban is egyetértett, hogy a 29-ei választás eredményét, „a forradalmi nép jelöltjeinek” legalitását a legkomolyabban kell venni, tehát csak valós indokkal lehet őket leváltani. Ám több bizottmányi tag a megválasztása óta nem jelent meg, helyettesítésükről dönteni kellett, és természetesen ebből is származtak viták.
Szeredás Jenő7 elnökségi tag a veszélyektől óvta a szervezetet: „Azok a jelenségek vannak, mint 45-ben. Megjelennek új demokraták és hősök, a dolgozók pedig kirekednek. Ennek nem szabad megtörténnie. [...] Ha rosszul vezetünk, az ország sínyli meg, sok vidéki szervezet jött tanácsért. Nagyon vigyázzunk, mert a rossz tanács többet árthat, mint egy elvesztett csata.”
A Bizottmány elismerést vívott ki a kerület lakosságának körében, de mindenekelőtt a rendfenntartásban vállalt szerepével vált ismertté.
A Bizottmány és a reguláris fegyveres erők
Seifert Tibor8 október 30-án csatlakozott a szervezethez. Pásztor Tamás elnök először a gépkocsipark kialakításával, majd Kovács Zoltán titkár javaslatára az épület őrségének megszervezésével bízta meg. Ő azonban még a kerület katonai parancsnoki tisztségét is kérte magának. Pásztornak és Kovácsnak – úgy tűnik – kapóra jött Seifert tettvágya, a fegyveres posztra valószínűleg addig nem akadt komoly jelentkező. Kovács helyesen állapította meg: „A kerületi parancsnokság ideája Seiferttől származott, másutt [irreguláris szervezetben] nem volt ilyen.”
Seifert azonnal munkához látott. Magához kérette Szmetena József őrnagyot, aki a tanács épületében lévő kiegészítő parancsnokságon dolgozott, felajánlotta, hogy legyen a helyettese. Ezt ő elvállalta, Seifert az épület őrségének megszervezését bízta rá, Lakatos főhadnagyot segédtisztjévé nevezte ki. Ezután sógorát, Kósa Gyulát szintén helyettesének jelölte, aki feladatául az autópark vezetését kapta. Tehát Seifert az ő eredeti tisztségeit ruházta át.
A gépkocsipark-parancsnok feladata abból állt, hogy a különböző tulajdonjogú, átmenetileg gazdátlan autókat nyilvántartásba vette és ezeket igazolvánnyal látta el. Élelmiszerszállításra, fegyverszállításra, a csoportok fuvarozására gépkocsikat bocsátott a felkelők rendelkezésére. A rend fenntartása érdekében Seifert felvette a kapcsolatot Kővágó alezredessel, a Bem laktanya parancsnokával, Németh Imre rendőr századossal, a kerületi rendőrkapitánnyal és Szabó Jánossal, a Széna téri felkelők parancsnokával.
A Bizottmány 31-ei ülésén Pásztor Tamás elnök köszönetet mondott Seifertnek (és Szabó Lászlónak, a szociális osztály vezetőjének), hogy jó munkájával öregbíti a Bizottmány hírnevét. Javaslatára Seifertet a Bizottmány rendes tagjává választották. Ezt követően hozzálátott fő célja megvalósításához: az összes kerületi egységet az irányítása alá akarta vonni. Magabiztos fellépésével, utasításaival, a tekintélyes Bizottmány támogatásával meggyőző vezetőnek mutatkozott. Sikeréhez hozzájárult az is, hogy a katonai és rendőrségi főtisztek – a diktatúrában betöltött szerepük miatt – a saját beosztottaik és a tömegek előtt egyaránt hiteltelenné váltak. Igazolványokat is csak a Bizottmánytól szerezhettek. Seifert egyébként nem ismerte el a kerületben – a Petőfi Akadémián és a rendőrkapitányságon – már működő két nemzetőrséget.
Önbizalmát növelhette az is, hogy egyes parancsnokok magukra hagyták a honvédeket, akik hozzájuk fordultak segítségért. Például a Budai Nagy Antal laktanyából 1-jén két katona jelentkezett: kb. háromszázan vannak felfegyverkezve. „Tanácsot kértek, mivel parancsnok nélkül maradtak. Megalakították a Forradalmi Tanácsot, de hogyan tovább. Utasítottam őket, hogy legyenek készenlétben. Tájékoztattak, hogy nagyerejű szovjet csapatok vannak a laktanyájuk közelében, és nem tudják, felvegyék-e velük a harcot. Én ezt határozottan megtiltottam. Megegyeztünk a telefonösszeköttetésben.”
A sikerek fokozták Seifert ambícióit. November 1-jén Fő utcai parancsnokságán (a Katonai Ügyészség és a börtön épülete) felkereste Butkovszky Emánuelt,9 aki a Budai Katonai Forradalmi Bizottmány10 nevében a budai fegyveres erők főparancsnoka volt, és az ő jóváhagyásával átvette a III. kerület katonai irányítását is. Ekkor Butkovszky utasította Seifertet: küldje át hozzá a rendelkezésére álló összes autót, továbbá húsz felkelőt nehéz fegyverzettel; közölje rendszeresen a II. kerületi eseményeket; a letartóztatott ÁVH-sokat és az irattal nem rendelkező előállítottakat kísértesse át a Fő utcába. Seifert nem tett ellenvetést, de – mivel úgy érezhette, így jelentősen csökkenne az ő hatásköre – a parancsokat nem teljesítette. Arra gondolt, hogy a Bizottmánnyal a háta mögött ignorálhatja Butkovszky utasításait. (Később még előfordultak közöttük különböző hatásköri nézeteltérések.)
Seifert összehívta a szomszédos körzetek parancsnokait (Kővágó Sándort, Németh Imrét, Szabó Jánost, Ekrem Kemált, a Széna tériek egyik alparancsnokát, valamint a III. kerületi nemzetőrparancsnokot), és közölte velük, hogy ő a II. kerület katonai parancsnoka, de diszponál az egész budai oldal fegyveresei felett is, aminek pedig semmi realitása nem volt. Formálisan a következő egységek tartoztak a Bizottmány irányítása alá:
– a II. kerületi rendőrkapitányság (Bimbó út) Németh Imre rendőr százados parancsnokságával, 230 fős létszámmal (fegyverek: 14 géppisztoly, 2 golyószóró, 91 puska, 85, pisztoly, 22 kézigránát);
– a Bem laktanya Kővágó Sándor alezredes parancsnokságával, 150 fős létszámmal (gyalogsági fegyverekkel);
– a Széna téri felkelőcsoport Szabó János parancsnokságával, 600 fős létszámmal (gyalogsági fegyverekkel, 4-5 géppuskával);
– a Budai Nagy Antal laktanya, 300 fős létszámmal (gyalogsági fegyverekkel, 25 ágyúval és három légvédelmi üteggel);
– a Petőfi Akadémia Pesti Endre ezredes parancsnokságával, 600 fős létszámmal;
– a SZOT Tárogató utcai központjában lévő egység Munk Károly százados parancsnokságával, 150 fős létszámmal (gyalogsági fegyverek, 15 golyószóró);
– a Frankel Leó úti II. kerületi kiegészítő parancsnokság, 150 fős létszámmal;
– a II. kerületi Pasarét Támpont Parancsnokság (Pasaréti tér) Pénzes Gábor parancsnokságával, 10 fős létszámmal (fegyverek: 4 géppisztoly, 1 golyószóró, 5 puska, 2 pisztoly, 7 kézigránát);
– Határőrség (Manréza), 40 fős létszámmal;
– a Vörös Hadsereg útján lévő tízfős adóvevő-csoport;
– a III. kerületi nemzetőrségi csoport Kereszturi Sándor parancsnokságával.
Az egységek képviselői bejártak Seiferthez megbeszélésre, aki így tájékozódott a mindenkori állapotokról. Jelentették neki a létszámot, a fegyvereket, az ellátottsági viszonyokat.
Mindez két nap leforgása alatt történt, ilyen mértékben bizonytalanodtak el a fegyveres erők parancsnokai.
Így talán nem csoda, hogy Seifert egyre inkább elbízta magát. Felhívta a Bartók Béla úti Zalka Máté laktanyát, és bejelentette, hogy másnap szemlét fog tartani. A vonal másik végén Szendi Dezső alezredes kérdésére Seifert a budai körzet parancsnokaként mutatkozott be. Szendi így válaszolt: „eddig úgy tudtam, mi vagyunk azok, jöjjön ki, majd megfelelő fogadtatásban részesítjük.”
November 2-án azonban sürgősebb feladat ígérkezett...
A Bizottmány és a felkelők
A Bizottmány alakuló gyűlésén – ahogy már említettük – négy felkelőt is taggá választottak. Közülük Szabó János („Szabó bácsi”)11 szerepe volt kiemelkedő. Már a Széna téri felkelők parancsnoka volt, de éppen hatásköri vitában állt társával, a szintén jelentős befolyással bíró Ekrem Kemál műszerésszel, amikor Dudás meghívta az értekezletre. „Itt találkoztam dr. Pásztorral, akit 1944-től ismerek [az FM-ből]. Ő még a gyűlés megkezdése előtt üdvözölt, és azt mondotta, hogy az én helyem az elnökségben van, üljek oda. Mondta, hogy Dudással előkészített számomra egy meglepetést.”
A meglepetés az volt, hogy Dudás bejelentette: kinevezték a budai forradalmi csapatok parancsnokává. Ő ezt nem vállalta, csak a Széna téri csoport parancsnokságát. Ekkor Dudás arra kérte, hogy legalább vállalja a rendszeres felügyeletet a budai felkelők felett, a rend, fegyelem fenntartása érdekében. Szabó ebbe végül is beleegyezett. Még a gyűlés vége előtt visszatért a Széna térre, és közölte kinevezését társaival.
A továbbiakban már csak felkelő-parancsnoki minőségében járt a Frankel Leó utcában, nem tartotta magát a Bizottmány tagjának. Ilyenkor a felkelők érdekében járt közben, innen kapta a fegyverviselési engedélyeket, bizottmányi igazolásokat. Emellett meleg ételt kért, és némi pénzt is, hogy segíthessenek családtagjaiknak. Seifert közreműködött a konyha felállításában, de a pénzbeli juttatásra a Bizottmánynak nem volt módja.
Seifert 31-én a Széna téren akarta megkeresni Szabót, de csak egyik helyettesét, Bán Róbert műszerészt találta ott. Kerületi parancsnokként bemutatkozva ordítva utasította őt, hogy tartson rendet (mert azt hallotta, hogy még mindig nem szüntették be a céltalan lövöldözést), tegyen jelentést egy órán belül a létszámról, fegyverzetről. Azt is követelte, hogy szereljék le a nem katonaviselteket, mivel azok rendbontók. Mivel Bán nem teljesítette a parancsot, 1-jén délben ismét magából kikelve vonta felelősségre a Széna téren, majd este magához kérette Szabót és őt is.
Ellentmondóak a források arra vonatkozóan, hogy a Bizottmány tényleges irányítást gyakorolt-e a felkelők felett. A legellentétesebb vélemények közül: Szabó János elfogadta felettes parancsnokának Seifertet – a Bizottmány nem rendelkezett Szabó bácsi csoportjával, az előbbi jár közelebb az igazsághoz.
A felkelők utalásai azt sugallják, hogy Szabó – Bán Róberttel ellentétben – készségesen együttműködött a Bizottmánnyal, és csak a forradalom leverése után alakult ki a szervezettel szembeni ellenérzése. Egyes vélemények szerint Szabó nagyon is respektálta Dudást, és ezért hajtotta végre Seifert parancsait. Dudás és Seifert viszont arról panaszkodtak, hogy Szabó bácsit és csoportját képtelenség volt engedelmességre bírni. Az felkelők verziója a hitelesebb: a legveszélyesebb időszakot végigküzdő harcosok – és főleg Szabó János – érthetetlen nyugalommal tűrték, hogy ordítozva parancsolgassanak nekik.
A korábbi fejezetben láttuk, hogy a Bizottmány parancsnoksága alá tartozott a hűvösvölgyi ÁVH-s objektum is, amely nyomda volt, de foglalkoztak különböző rádióadások lehallgatásával is. Ám előzőleg, október 30-án a létesítmény a Széna téri felkelők felügyelete alá került. Az 50-60 főnyi személyzetre és az értékekre Németh Bálint segédmunkás vezetésével tíz felkelő vigyázott, és megszervezték az őrszolgálatot is. 31-én igazolványokat szereztek a Bizottmánytól, és élelmiszer-ellátásukat is a szervezet segítségével oldották meg. Seifert – valószínűleg 1-jén – „szemlét tartott” náluk, leltárt vetetett fel, „birtokba vette” a bázist, nyugati adások rögzítésére adott parancsot, Németh Bálinttól pedig rádió-adóvevő készüléket kért a szolgálati kocsijára, és utasítást adott, hogy a lehallgatott híranyagokról hozzanak neki öszszefoglalókat.
Ebben az időben Szeredás Jenő elnökhelyettes révén a Bizottmány a II. kerületi pártházat elfoglaló Ekrem Kemál vezette részleggel is szoros kapcsolatba került. Szeredás felajánlotta a segítségét a csoportnak, ígéretet tett arra, hogy ellátják a felkelőket vöröskeresztes szállítmányokkal. Majd Ekrem és Szeredás vezetésével az MDP-t kompromittáló adatokat kerestek és találtak, amelyeket az elkövetkezendő választásokhoz kívántak felhasználni. Szeredás öt-hat darab lánggránátot is a felkelők rendelkezésére bocsátott.
Előkészületek a „főparancsnoki” szemlére
November 1-jén este Kovács Zoltán „a forradalomban szerzett érdemeiért” Seifertnek alezredesi rendfokozatot adományozott. Az addig csak tartalékos tizedes Seifert már előző naptól minden követ megmozgatott előléptetése érdekében, hogy formálisan is elöljárója lehessen a környezetében lévő tiszteknek.12 Kovács Zoltán – méltányolva kiváló munkáját – közbenjárt az érdekében. Hogy miként, abban a közlések jelentősen eltérnek, márpedig ez a forradalom alatt is fontos kérdéssé vált, nemkülönben a megtorlás idején. Kovács mindig azt állította, hogy konzultált Dudással, aki végül utasítást adott a kinevezésre. Seifert szerint is hozzájárult Dudás a kinevezéséhez, és ezt írta a korabeli sajtó is. Dudás viszont tagadta ezt, azt állítva, hogy ő csak a rend fenntartására, vagyis a fegyveres csoportok élére katonai parancsnokok kinevezésére adott parancsot Kovácsnak. Valószínűleg Dudás – akinek nem volt ideje, módja ellenőrizni azt, hogy mi folyik a Frankel Leó utcában – megbízott Pásztorban és Kovácsban annyira, hogy ők a számára ismeretlen Seifertet pozícióba juttathassák.
A bizottmányi tagok gratuláltak az előléptetéshez, előkerültek a poharak, és az ünnepi hangulatban a megérkező felkelőket is megkínálták likőrrel, kávéval. Szabó Jánoson és Bán Róberten kívül eljött Kiss Béla főhadnagy, Szabó katonai helyettese és tanácsadója, valamint Vasvári Ottó (anyagbeszerző) is.
Valamelyik „bizottmányos” azt hangsúlyozta, hogy az „igazi forradalom csak ezután fog kezdődni”, mert – ellentétben a közvélekedéssel – még nem győzött. A megszólítás kérdése is szóba került: az elvtárs semmi esetre sem jó, a bajtárs sem eléggé („mert nem vagyunk bajban”), legmegfelelőbbnek az úr hangzását tartották.
Kiderült, hogy a Bizottmány Dudás kezdeményezésére másnap reggelre szemlét tervez a Széna téren, a honvédség, a rendőrség, a nemzetőrség részvételével. Dudás töretlenül nagy tekintélynek örvendett a II. kerületben, Pásztor, Kovács és Seifert pedig egyetértett abban, hogy elvárásait minden körülmények között a legmagasabb szinten kell teljesíteni. Seifert parancsot adott Szabó Jánosnak, hogy felkelőit erre készítse fel, Kiss Bélát pedig arra utasította, hogy vegye fel a kapcsolatot az I., II., III. kerületi összes csoporttal, és teremtse meg az összeköttetéseket is, hogy a parancsokat zökkenőmentesen lehessen továbbítani.
Az összes területi fegyveres alakulatról jelenteni kellett volna a létszámot, fegyverkészletet. Az adatok begyűjtésével Seifert az írnokként tevékenykedő Hübel Antalt és Szmetena őrnagyot bízta meg. Reggelre azonban mégis hiányzott a jelentések jelentős hányada, ezeket részben hozzávetőleges számításokkal pótolták. Értesítették a Bizottmány tagjait is, és a vezetők az apróbb részleteket is megbeszélték (pl. azt, hogy ki hol fog állni). Kovács Zoltán így fogadta volna Dudást: „Országos Főparancsnok úr, mint a II. kerületi Nemzeti Forradalmi Bizottmány titkára jelentkezem. Díszszemlére előkészültünk.” Ezután következett volna Seifert (aki hajnalban szerzett egy alezredesi egyenruhát), hogy beszámoljon a kerület fegyveres alakulatairól, elhelyezésükről, létszámukról (kb. 2500 fő) és fegyverzetükről. Már hét óra előtt mindennel elkészültek, és fél kilencig várták Dudást, ezalatt még telefonálni sem mertek felmenni, nehogy éppen akkor érkezzen a „főparancsnok”. Ekkor viszont kiderült, hogy Dudást más elfoglaltsága miatt hiába várják. Erre Kovács és Seifert még délelőtt átautóztak a Szabad Nép-székházba, de nem találták ott.
Fiaskó a Külügyminisztériumnál
November 2-án délután a Külügyminisztériumból két vészjelzés érkezett. Illés Jenő, a minisztérium munkástanácsának tagja a Bizottmányt arról értesítette telefonon, hogy ismeretlenek jöttek és iratok után kutatnak náluk. Seifertet pedig egy nő arról informálta, hogy a Külügyminisztériumban száz ÁVH-s bujkál. Seifert úgy döntött, hogy utánajár a dolognak. Semmilyen bizonyíték nincs arról, hogy erről bárkivel is konzultált volna. Felhívta a Széna tériek Maros utcai bázisát (itt tartózkodott a felkelők és a parancsnokság nagyobb része), és mivel Szabó Jánossal nem tudott beszélni, utasítást adott a telefonkezelőnek, hogy szakképzett tiszt irányításával küldjön ki két rajt a Külügyminisztériumhoz, és fogják le az ÁVH-sokat, ha pedig kitörnének, vegyék célba őket. Seifert a felkelőkhöz csak kényszerűségből fordult, fegyelmezetlennek tartotta őket, ám ilyen feladattal más erőt nem bízhatott volna meg. Sőt: megparancsolta a Bem laktanya parancsnokának, hogy a Külügyminisztérium átfésülésébe ne avatkozzon bele.
A parancsot Sillay Rudolf gépkocsivezető, tartalékos százados, a csoport egyik parancsnokhelyettese vette. Mivel korábban Szabó közölte vele, hogy „Seifert alezredes utasítást adhat nekünk”, kijelölte a három századból az elsőt, eligazította (csengessenek be, nézzenek körül, ha vannak ÁVH-sok, kísérjék be őket), és útnak indította őket. Hamarosan Mészáros főhadnagy vezetésével mintegy ötven felkelő körülvette a minisztériumot. Mészáros huszadmagával elindult a bejárat felé, miután az egység nagyobb részét lőállásba helyezte. Figyelmeztette őket, hogy az ÁVH-sok ellenakciója a legfelső emeletről és a padlásról egyaránt várható. Meghagyta nekik, hogy ha három lövést hallanak, azt vegyék jeladásnak, és haladéktalanul indítsák meg a támadást az objektum ellen.
„Egyszer csak kivágódott a kapu, és mintegy 20 fegyveres özönlött be. Drasztikusan és fenyegetően ordítoztak” – emlékeztek vissza a minisztériumi tisztviselők. Feltartott kézzel a falhoz állították őket. Mészáros közölte, hogy nyílt paranccsal jöttek, feladatuk az épület átkutatása, a bujkáló ávósok elfogása. Majd meg is kezdte társaival a motozást. Akinél fegyvert találtak, félreállították azzal, hogy felelősségre fogják vonni. Ekkor géppisztollyal megjelent Varga István, az őrség parancsnoka. Azonnal rátámadtak és lefegyverezték (akárcsak az őrség többi tagját), nem engedték, hogy elmondja: az épületben csak felfegyverzett dolgozók és honvédek vannak. Mészáros összetépte a felmutatott igazolványokat (beleértve a nemzetőr-igazolványokat is), és kijelentette, hogy azok nem érvényesek. Ezután a személyzetet a főportához terelték, ahol Mészáros megmotoztatta őket, közben mindenkitől megkérdezte, hogy párttag-e. Az igenlő választ adókat szidalmazta. A megbízhatatlanoknak tartottakat (a párttagokat és azokat, akik katonakönyvet nem tudtak felmutatni) különválasztotta a többiektől. Gyarmati Tibor, az egyik tisztviselő, aki később emigrált, megjegyezte, hogy a külügy dolgozóinak a fele ÁVH-s. Erre Mészáros megfenyegette azokat a tisztviselőket, akik ezt tagadták, majd Dudás parancsára hivatkozva közölte, hogy a minisztérium átkutatását megkezdik, hogy a száz rejtőzködő ÁVH-st elfogják. Mivel azok összegyűjtéséhez nem voltak elegen, Mészáros a kintiekkel bővítette a létszámot. Ezalatt Kalmár alezredes telefonon segítséget kért a HM-ből.
Az egyik tisztviselő végigvezette a felkelőket a szobákon, majd átkutatták a pincét és a padlást is. Mivel a személyzeti osztály vasrácsos ajtajához nem volt meg a kulcs, három lövéssel szétlőtték a zárat. A kint lévő felkelők ezt a parancs értelmében jeladásként értelmezték, és tűz alá vették az épületet, az ablakokat szétlőtték. Belül pedig azt gondolták, hogy társaikat támadás érte, ők is bekapcsolódtak a lövöldözésbe. Sérülés nem történt, de mintegy ötezer forintos kár keletkezett.
Eközben a HM-ből Zólomy László ezredes kapott utasítást arra, hogy teremtsen rendet a Külügyminisztériumnál. Amikor a főkapun belépett, abbamaradt a lövöldözés, de hamarosan ismét elkezdődött. Zólomy kísérőivel lezáratta a főbejáratot, és magához rendelte a felkelők parancsnokát. Ekkor jött rá Zólomy arra, hogy a Bem tér felől lőtték az épületet, bár az ottani laktanyából ennek az ellenkezőjét jelentették. Az objektum körülzárására a HM őrzászlóaljától rendelt ki karhatalmi erőt, a felkelőket pedig – miután a lövöldözés megszűnt – felsorakoztatta az egyik helyiségben. Ezután K-vonalon Király Bélától kért további parancsot. A felkelők lefegyverzését kockázatosnak találta, ettől Király ideiglenesen eltekintett, azt az utasítást adta, hogy amíg a helyszínre ér, a fegyvereseket tartsa együtt.
A lövöldözésről a Széna téri parancsnokságon és a Bizottmányban is értesültek. Mire a felkelők egyik alparancsnoka az egységével és Seifert (alezredesi mundérban) odaért, már elcsendesedtek a fegyverek, és mindenki meggyőződhetett arról, hogy a minisztériumban nem bujkálnak ÁVH-sok. Ekkor tért vissza Zólomy a telefonálásból, többeket igazoltatott, és felelősségre vonta a felkelőket a károkozásért. Végül megérkezett Király Béla tábornok is, aki ugyancsak bírálta őket. Állítólag azt is mondta a felkelőknek, hogy helyes parancsot kaptak, de rosszul hajtották végre. Felhívta a figyelmüket, hogy az utasításokat pontosan, katonásan teljesítsék. Arra is kérte őket, hogy ilyesmikkel ne mocskolják be a forradalom tisztaságát, majd Mészárost utasította, hogy vezesse vissza csoportját a körzetébe. Ezután Király Seiferthez fordult. Az alezredesi ruhát látva megkérdezte, hogy milyen egységnél szolgál. „Közöltem vele, hogy én a II. ker. katonai parancsnoka vagyok, a II. ker. Nemzeti Bizottmány nevezett ki alezredessé és átadtam a kinevezési okmányomat. Király kijelentette, hogy ez érvénytelen, s olyasfélét mondott, hogy ez a Dudás állandóan keresztezi útjait. Király utasította tisztjeit, hogy tartóztassanak engem le.” Seifert pisztolyát a tábornok személyesen vette el.
A Bizottmány bukása és „feltámadása”
A HM-ben kihallgatásakor Seifert nem tudta megmondani, hogy honnan jött, s mióta forradalmár, de kijelentette, hogy amennyiben rábízzák a budai főparancsnokságot, 48 óra alatt rendet teremt. Király Béla viszont azzal vádolta őt, hogy akciójával kommunista restaurációt akart előkészíteni. Kivégzéssel fenyegette, két ügyészt hívott, hogy statáriális úton vonják felelősségre. Megkérdezte, hogy hol van Dudás, és ki az a dr. Kovács Zoltán, milyen alapon ír alá kinevezési okmányokat. Közölte, ha előkeríti Dudást, akkor megmenekül az akasztástól. Egy-két óra múlva szembesítették Dudással (akit telefonon hívtak tárgyalni, majd megérkezésekor letartóztatták), és kiderült, hogy nem ismerték egymást. Így Király Béláék nem csak a Külügyminisztérium elleni akcióért, hanem a törvénytelen előléptetésért is Kovács Zoltánt és Seifertet találták felelősnek. A tábornok Dudást szívélyes hangulatban engedte szabadon, noha ellenkező értelmű miniszterelnöki utasítást kapott.
Kovács Zoltán a HM-nél érdeklődött telefonon Seifert holléte felől. Zólomy közölte, hogy ott van a minisztériumban, majd udvariasan megkérte, hogy fáradjon be. Letartóztatták, a pisztolyát elvették. Az éjszaka folyamán Butkovszkyék mindkettőjüket átvitték a Fő utcai börtönbe, ahol közös cellába zárták őket.
A Külügyminisztérium ostroma miatt Szabó Jánost is kihallgatták a Fő utcai Katonai Bíróságon. Butkovszky helyettese, valószínűleg Pálfia Sándor vonta felelősségre, de szabadon engedték, miután tisztázta magát. Másnap Kovács és Seifert sorsa felől a Bizottmányban érdeklődött, de nem tudtak semmit.
A Bizottmány elnöke, Pásztor Tamás, még az október 31-ei ülés határozata alapján, valószínűleg november 1-jén Bécsbe ment tárgyalni, és a szovjet intervenció hírére nem is jött vissza. A két másik vezető november 5-én szabadult ki. A Bizottmány a harcok csitulása után ismét működésbe lépett. Kovács megtartotta titkári pozícióját, elnöknek a november 10-ei (?) ülésen az emigrált Pásztor helyett Gábris Gracián ferences rendi szerzetest (később II. kerületi plébános) választották meg. Megszavaztak egy 8-10 fős végrehajtó bizottságot is. Két nappal később újabb bizottmányi ülés volt, amelyen olyan döntés született, hogy kibővítik az üzemek képviselőivel a Bizottmány tagságát. Néhány nap múlva a szervezet végrehajtó bizottsága felfüggesztette Seifert tagságát, azzal az indokkal, hogy tisztázatlan a Külügyminisztérium ostromában játszott szerepe. A testület megszűnésének időpontjáról, körülményeiről nincsenek adataink.13
Jegyzetek
1 Ennek részleteire itt nem térek ki. L. Dudás József és ’56. Beszélő, 2004/1. 48–56.
2 Konkrétan: Ács Béla technikus, felkelő, Benke Miklós tanuló, felkelő, Bruck László, technikus, Bihari László tanácsi tisztviselő, Cservenka Ferencné segédmunkás, Fetter Nándor kisiparos, Pater Gábris Gracián ferences házfőnök, Hajda László mérnök, Haypál Béla ref. lelkész, Kemény Pál esztergályos, Képes Géza író, Koncz Lajos közgazdász, Korányi Miklós volt kiskereskedő, dr. Kovács Zoltán segédmunkás, Komlóssy Zoltán gyári munkás, Mészáros Károly tisztviselő, Mód Aladár egyetemi tanár, író, Monojlovics Mihály tisztviselő, Munk Károly honvéd százados, Nagy Sándor marós, Pártay Tivadar hírlapíró, dr. Pásztor Tamás tisztviselő, Rózsa István kisiparos, Szabó János munkás, a Széna téri felkelők főparancsnoka, Szabó László agronómus, dr. Tariska István orvos, Tompa Sándor színművész, Veres Gábor hírlapíró, Vészi Endre író, Virág Mária tanuló, felkelő, dr. Zoltai Pál tisztviselő. A felsoroltak nagy részének későbbi bizottmányi szerepéről semmit sem tudunk.
3 Budapesten született 1911-ben, értelmiségi családban. Kereskedelmi Akadémiát végzett, majd jog- és államtudományi oklevelet szerzett. 1934–41 között fővárosi tisztviselő volt, amíg zsidó származása miatt el nem bocsátották. 1943-ban belépett az FKgP-be. 1944-ben munkaszolgálatra vitték. 1945 tavaszán megszervezte az FKgP II. kerületi szervezetét, ősztől nemzetgyűlési képviselő, egy év múlva pedig a párt Országos Intézőbizottságának tagja lett. Ez alatt üzemi választmányelnök, felügyelő bizottsági tag volt. 1947 augusztusában a Magyar Függetlenségi Párthoz csatlakozott, ahol nagy-budapesti főtitkárrá választották. 1948 októberében koholt vádakkal hatévi kényszermunkára ítélték.
4 1909-ben Kisvárdán született, nyolcgyermekes családban. Édesapja uradalmi kertész volt, édesanyja a háztartást vezette. 1931-ben belépett az FKgP-be. 1937-ben jogi egyetemet végzett Pécsett, miközben a Pénzügyőrségen dolgozott. 1939-ben pénzügyi fogalmazó gyakornokká nevezték ki Kecskeméten, itt és Esztergomban dolgozott 1944-ig. A Nyugatra való kitelepítés elől Budapestre szökött, 1945 januárjáig bujkált. Ekkor a Pénzügyminisztériumban kapott állást, a pénzügyőrség főosztályának vezetője lett. 1945-től a Közalkalmazottak Szakszervezetének alapító tagja volt. Ekkor az FKgP-ből az NPP-be lépett át, a pártnak 1948-ig volt tagja. A minisztériumból 1950-ben elbocsátották. Ezután könyvelőként, zárgondnokként, szállítási felelősként, gépkocsi-előadóként, műszaki vezetőként, jogügyi előadóként, földnyilvántartó technikusként és segédmunkásként dolgozott.
5 Nyilvánvalóan az egyetemisták október 22–23-ai követeléséről van szó.
6 A felsoroltak nagy részének későbbi bizottmányi szerepéről semmit sem tudunk.
7 Festőművész. 1945-től az FKgP tagja volt, 1956 után emigrált. Nem tudjuk, mikor került az elnökségbe.
8 Nagyszebenben született 1921-ben, kilencgyermekes családban. Édesanyja csomagoló, majd szakács, édesapja pedig főelőadó volt a Térképészeti Hivatalnál. A négy polgári elvégzése után fizikai dolgozó és áruházi eladó volt 1940-ig, ekkor pénzügyi tisztviselő lett. 1942 októberétől ejtőernyős zászlóaljnál szolgált tizedesként. 1945 márciusában a szovjetek fogságába esett, ahol antifasiszta iskolát végzett. Propagandatisztként tevékenykedett 1947. júniusi hazatéréséig. A gimnáziumi érettségit 1953-ban, a technikumit (és vele tervstatisztikusi oklevelét) 1956-ban szerezte meg. Az Elektrotechnikai Szövetkezetben dolgozott. 1947–55 között az MKP–MDP tagjelöltje volt. Felvételére nem került sor, mert az egyik testvére Belgiumba emigrált. Seifert október 23-án részt vett a tüntetéseken, ott volt a Rádió épületének ostrománál is. A 30-ai rádiófelhívásra a kerületi nemzetőrségbe akart belépni. Útközben találkozott Kovács Zoltánnal, akivel 1947–48-ban együtt dolgozott a Pénzügyigazgatóságon. Munkát kért tőle, erre ő elhívta a Frankel Leó utcába. „1956 októberében bíztam a Nagy Imre-kormányban, hogy a múlt hibáit kijavítsa. Úgy gondoltam, hogy segíteni fogok abban, hogy a rend helyreálljon, és az 1956 elején megindult egészséges folyamat megszilárduljon. A II. kerületi tanácstól engem 1955-ben jogtalanul elbocsátottak. [Seifertet anyagi előny elfogadásának vádjával 1954 decemberében egy évre ítélte az V. kerületi bíróság.] Úgy gondoltam, hogy elvállalom a katonai parancsnokságot, ezzel bebizonyítom, hogy nagyobb feladatok elvégzésére is alkalmas vagyok” – vallotta perében.
9 Butkovszky 1931-ben, Csepelen született. Négy polgári osztályt végzett, majd szerszám- és géplakatos szakvizsgát tett. Az Erőmű Javító és Karbantartó Vállalatnál helyezkedett el mint szerszámkészítő. Megpróbálkozott a katonai pályával is, és Szolnokon repülő hadnagy lett, de 1952-ben leszerelték.
A forradalom első napjaiban a Margit híd budai hídfőjénél tevékenykedő fegyveresek egyik vezetője volt. A fegyverszünet idején, október 31-én a Budai Katonai Forradalmi Bizottmány nevében elfoglalta a Fő utcai Katonai Ügyészség és a börtön épületét, és az itt tartózkodó kb. kétszáz fős felkelőcsoport parancsnoka lett.
10 E szervezetről egyelőre nem tudunk részleteket.
11 1897-ben az erdélyi Zaguszényben született. Hároméves volt, amikor édesapja, aki tanító volt, meghalt, édesanyja elhagyta. Menhelyen nevelkedett, majd 15 éves koráig családokhoz adták ki. Két polgárit végzett Temesváron, és géplakatosi szakmát szerzett. 1915 januárjától szinte az összes frontot megjárta, tizedessé léptették elő, nagyezüst vitézségi érmet szerzett. 1919-ben három hónapig a Vörös Hadsereg szolgálatában állt mint század-főbizalmi. A Tanácsköztársaság bukása után Szegeden belépett a Francia Légióba, de Bulgáriában többedmagával megszökött. 1923-ban hazatért Romániába, ahol gépészként, később fuvarosként dolgozott. 1942-ben Budapestre költözött, az FM-ben tehergépkocsi-vezetőként alkalmazták. 1943-ban orgazdaságért másfél évre ítélték (a büntetését le is töltötte), emiatt 1946-ban B-listára tették. 1945–48 között az MKP tagja volt, majd 1947-ben egyidejűleg a Szabadság Párté, majd a Függetlenségi Párté is. A „kékcédulás” választási csalásról értesítette Pfeifferéket, de a Barankovics- és a Balogh-pártot is. 1949-ben Jugoszlávián keresztül Nyugatra akart szökni. A befagyott Dráván kelt át, de elfogták a jugoszláv határőrök. Fél évre a nagybecskereki lágerbe internálták, majd visszaadták a magyar hatóságoknak. Három hónapra ítélték, Kalocsán raboskodott. 1950-től újra tehergépkocsi-vezetőként dolgozott különböző vállalatoknál. 1953 márciusában az ÁVH kémkedés gyanújával kilenc hónapig őrizetben tartotta, azután bizonyíték hiányában szabadlábra helyezték. 1956. október 26-án csatlakozott a Széna téri felkelőkhöz.
12 Seifert legalább ezredesi rendfokozatra tartott igényt, hogy ne lehessen a Kiegészítő Parancsnokság vezetőjének beosztottja. Helyettese, Szmetena József őrnagy azonban figyelmeztette: ezredessé nem léptethetik elő, mert ahhoz a Minisztertanács hozzájárulása szükséges, így maradt az alezredesi rendfokozat. A legépelt kinevezést egyébként Seifert átszövegezte, és szolgálati idejét 1940. II. 1-jétől jelölte meg. Ezt Kovács aláírta és lepecsételte, de arra kérte, hogy a kinevezés körülményeiről senkinek se beszéljen.
13 Kovács Zoltánt és Seifertet 1956. december 6-án letartóztatták. Druzdik János szerint Seifert ezt megelőzően a II. kerületi karhatalomnál teljesítetett szolgálatot (tk. 1956. XII. 29. HL 00115/56.). Megindították ellenük a vizsgálatot, de 1957 márciusában szabadon engedték őket. 1958. május 7-én azonban ismét fogságba kerültek. („Az ellenforradalmi szerepük közismert a kerületben, és a dolgozók felháborodása jogos. Rendkívül károsan hat, hogy ezek az ellenforradalmárok jelenleg is ugyanott tartózkodnak, miközben kisebb ellenforradalmárokat már elítélt a bíróság.” A Legfelsőbb Bíróság Borbély János-tanácsa első fokon és jogerősen mindkettőjüket életfogytiglanra ítélte. Kovács Zoltán 1986-ban, Seifert Tibor 1962-ben, tököli fogsága idején meghalt. Pásztor Tamás Bécsben csatlakozott valamelyik ellenállási szervezethez, és tanúvallomást tett az ENSZ ötös bizottsága előtt. Később New Yorkba települt át, ahol egy biztosítótársaságnál helyezkedett el, és akkortól már nem vállalt politikai szerepet. 1979-ben meghalt. Szeredás Jenő is Amerikába emigrált. Dudás Józsefet és Szabó Jánost már 1956. november közepén letartóztatták, 1957 januárjában halálra ítélték és kivégezték. Ugyanez a sors várt a történetünkben szereplő két felkelő-alparancsnokra, Bán Róbertre és Ekrem Kemálra is 1957. november 29-én. Butkovszky Emánuel 1956 novemberében emigrált. További sorsáról nincsenek adataink.
Irodalom
Izsák Lajos, Szabó József és Szabó Róbert (szerk.): 1956 plakátjai és röplapjai. Budapest, Zrínyi, 1991.
Baló A. Péter: Dudás József élete és tevékenysége. Kronológiai vázlat. 1956-os Intézet 1993-as Évkönyve, 222–3.
Baló Péter: Dudás József a forradalom alatt. Kézirat. 1956-os Intézet, 1995.
Király Béla: Mi történt a Külügyminisztériumban? Irodalmi Újság, 1961. X. 23. 5.
Magyar Honvéd, 1956. XI. 3. 1.
Vida István – Vörös Vince: A Független Kisgazdapárt képviselői. Budapest, 1991.
Zólomy László: Én is ezredes voltam a vezérkarnál. Az 1956-os Intézet Évkönyve, 1992. 184–6.
Dudás József és társa, Hadtörténeti Intézet Levéltára (HL) 00115/56.
HL 1956-os gyűjt. 1/35.
HL 1956-os gyűjt. 1/36.
Kovács István és társai, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (TL) V-150005.
Kovács Zoltán dr. és társai, TL V-145715/3.
Mecséri János és társai, HL 031/58.
Németh Bálint ügye, TL V-144134.
Rusznyák László és társai, Budapest Főváros Levéltára (BFL) 2383/57.
Seifert Tibor ügye, TL V-141833.
Sillay Rudolf pere, BFL 4987/57.
Tóth János és társai, TL V-146048.
A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu [2].