Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Február első napján Gianendra nepáli király államcsínyt hajtott végre, ami, ha nem is példátlan, mindenesetre szokatlan jelenség. Egyetlen tollvonással feloszlatta a kormányt, rendkívüli állapotot hirdetett, sőt néhány órára lezáratta az ország egyetlen nemzetközi repülőterét is. Az uralkodó ugyanis megelégelte, hogy Ser Bahadur Deuba miniszterelnök képtelen volt megszervezni a parlamenti választásokat, előrelépni a monarchia ellen 1996 óta gerillaháborút folytató maoista felkelőkkel kezdett tárgyalásokon.

Nepált gyakran nevezik a világ tetejének: a földkerekség tizennégy 8000 m feletti hegycsúcsa közül nyolc ebben a mintegy másfél magyarországnyi területű államban található. A hegyek-völgyek szabdalta ország részben éppen földrajzi adottságai miatt évszázadokon át sajátos, elzárt világként fejlődött. Szinte minden völgyben más törzs élt, más nyelvvel, más kultúrával. A legismertebb törzset a serpák alkotják, közülük kerültek ki az alpinisták számára ma is nélkülözhetetlen hegyi vezetők legjobbjai. Elég, ha a világ legmagasabb hegycsúcsát, a 8848 m magas Mount Everestet elsőként meghódító brit Edmund Hillary segítőjére, Tenzing Norgayra gondolunk. A gurkhák pedig a brit birodalmi hadsereg rettegett katonáiként szereztek hírnevet törzsüknek. A ma ismert nepáli kultúra megteremtése azonban egy harmadik népcsoport, a nevárok történetéhez fűződik. A máig vitatott eredetű törzs emberemlékezet óta a fővárost övező Katmandu-völgyben él, itt építette fel csodálatos buddhista templomait, alkotta meg istenszobrait. Nepál korai történelméből nem hagyható ki, hogy i. e. 560-ban a mai indiai határhoz közeli Lumbiniben született a sakja nemzetség fiaként Sziddharta Gautama herceg, akit később Buddha (Megvilágosodott) néven, istenként tiszteltek követői. A nepáli kultúra alapvető meghatározója a vallás. Ázsia két nagy hitvilága, a buddhista és a hindu időtlen idők óta megfér békében egymás mellett, errefelé ismeretlen fogalom a vallásháború...

A béke és a művészetpártoló – nevári eredetű – Malla-dinasztia hozta el Nepál aranykorát, amely közel fél évezreden át, a XIII.-tól a XVIII. századig tartott. Az Indiával és Kínával folytatott kereskedelem, valamint a virágzó kézművesség révén a királyság történetének páratlanul gazdag időszakát élte. Ám a szinte idilli állapotoknak a XVIII. század derekán hirtelen vége szakadt. Az indiai Rádzsputánából a XVI. századtól kezdve beszivárgó gurkhák lassanként mind nagyobb befolyásra tettek szert, s 1768-ban a királyi családban támadt viszályt kihasználva vezérük, Prithvi Naradzsan magához ragadta a hatalmat, s a máig uralkodó Sah-dinasztia megalapítója lett. Későbbi utódai már a maháradzsahirádzs (királyok királya) címmel illették magukat. A Sah-uralkodók a hindu hagyományok szerint Visnu, a mindenható istenség reinkarnációi. Nagyrészt ez alapozta meg a nepáli királyok egészen a XX. század végéig tartó abszolút uralmát.

Bármennyire is elszigetelt Nepál, a történelem szele olykor be-besüvített a hegyek közé, ám érezhető változásokat csak az utóbbi kétszáz évben okozott. Amikor a harcias gurkhák néhány sikertelen hódító hadjárat után kénytelenek voltak lemondani Tibet megkaparintásáról, a nemesi családok egymásnak estek. Ezt használta ki a gyakran az angol korona „kihelyezett államaként” viselkedő Brit Kelet-indiai Társaság, hogy befolyást szerezzen Nepálban. Politikai, kereskedelmi mesterkedéseik révén elérték, hogy 1801-ben a nepáli uralkodó protektorátusi szerződést kötött a társasággal, amelynek értelmében a britek segítettek megszilárdítani a központi hatalmat.

Jelentős változás csak a második világháború után következett be a királyság életében, amikor a szomszédos India elnyerte függetlenségét, s megindult a demokratizálódása. Indiai mintára Katmanduban is megalakították a Kongresszus Pártot – a negyvenes évek vége óta a legjelentősebb politikai erő Nepálban – amelyből azonban később kiváltak a kommunisták. A Kongresszus Párt, indiai „testvérétől” eltérően nem törekedett a köztársaság kikiáltására, sokkal inkább a brit politikai berendezkedést, az alkotmányos monarchia létrehozását tartotta céljának. Az első demokratikus választásokat 1959-ben Mahéndra Bir Bikram király uralkodása idején tartották meg, ahol a Kongresszus Párt kapta a legtöbb szavazatot. Csakhogy egy évvel később az uralkodó – érezve hatalma megcsappanását – egy hirtelen államcsínnyel feloszlatta a parlamentet, letartóztatta a kormányfőt, s betiltott minden politikai pártot. Ellenzéki politikusok százával kerültek börtönbe, vagy menekültek el, főleg Indiába. Harminc éven át nem is lehetett politikai életről beszélni, a király minden hatalmat a maga kezében tartott. Az abszolút uralom, a szabadságjogok hiánya, nem utolsósorban a korrupt kormányzat miatti elégedetlenség azonban nőttön-nőtt, 1990-re már pattanásig feszült a helyzet. Birendra király a „túlélés” érdekében kénytelen-kelletlen újra engedélyezte a pártok működését, majd a következő esztendőben szabad választásokat is tartottak, amelyen ismét a Kongresszus Párt győzött a kommunisták előtt. Utóbbiak 1994-ben kisebbségi pozícióból kormányoztak is, ám ez nem tartott sokáig, mert az 1995-ös választásokon ismét csak alulmaradtak a kongresszusiakkal szemben. A választási vereség után a maoista szárny kivált a Kommunista Pártból, miután látta, hogy politikai eszközökkel nem érheti el célját – a monarchia megdöntését és egy (Mao Ce-tung néhai kínai vezető tanításainak megfelelő) kommunista parasztköztársaság kialakítását. Elsősorban az ország legszegényebb vidékein vetették meg a lábukat, ott, ahol el tudták hitetni, hogy a nyomor fő oka a királyság intézménye, s hogy az általuk hirdetetett maoista társadalom sokkal igazságosabb lesz, különösen ami a szűkös anyagi javak elosztását illeti. Befolyásuk az elzárt falvakban a legerősebb, ott, ahol a férfiak hetven, a nők 90 százaléka írástudatlan, ahol a születéskor várható élettartam mindössze 54 esztendő, ahol a férfiak álma a katonai pálya, a nőké pedig egy szolgálói állás valamely módos indiai családnál. Fegyvereseik a földrajzi adottságoknak, valamint saját haderejüknek megfelelően gerillaharcra rendezkedtek be, hiszen sem létszámuk (10-15 ezer főre becsülik hadaikat), sem felszereltségük nem vetekszik a központi haderők nyolcvanezres létszámával és főként indiai forrásból származó, viszonylag modern hadi eszközeivel. Mégis, a perui Fényes Ösvény nevű terrorszervezet mintájára felépített szervezet képes volt katonai patthelyzetet kialakítani. Bár ahhoz nem elég erősek, hogy megdöntsék a királyságot, ám ahhoz igen, hogy a kormánycsapatok ne tudjanak leszámolni velük. A kilenc éve tartó csetepaték áldozatainak száma mára meghaladta a tizenegyezret, s tömegesen menekülnek az emberek a maoisták terrorjától vagy a kormánycsapatok bosszújától tartva. A felkelők rajtaütésszerű támadásaikkal, utópisztikus szociális ígéreteikkel – miközben valóságos rémuralmat tartanak fenn a hegyek közötti falvakban – elérték, hogy ma az ország területének negyven százalékát ellenőrzik, sőt rövidebb időre képesek blokád alá vonni a királyi fennhatóság alatt álló fővárost, Katmandut is. Harci tevékenységük mellett országos sztrájkok szervezésével is igyekeznek borsot törni az uralkodó és a kormányzat orra alá.

A ritka béketárgyalások eddig mindig eredménytelenül zárultak, hiszen a maoisták csak a királyság megszüntetését fogadnák el tárgyalási alapnak, míg az uralkodó (illetve kormánya) érthetően nem hajlik erre a megoldásra. Marad a patthelyzet, a gazdasági, politikai káosz, amely hosszú távon az ország anyagi ellehetetlenülésével, az anarchia eluralkodásával járhat. A maoisták mintha tudatosan törekednének erre. Az örök bizonytalanság, a terrorakcióktól, rajtaütésektől való félelem fenntartása ugyanis könnyen megbéníthatja az amúgy sem élénk gazdaságot. Nepál költségvetése egyébként is borotvaélen táncol, hiszen a bevételek több mint hatvan százaléka külföldi (főként brit, amerikai és indiai) segélyekből, kölcsönökből ered, s mind jelentősebb forrásnak számítanak a külföldre menekültek hazautalásai is, amelyek a becslések szerint elérik a GDP 12 százalékát, s ez az arány várhatóan emelkedni fog. Különösen akkor, ha a belföldi források tovább apadnak. Márpedig a fel-fellángoló harcok nem kedveznek sem a mezőgazdaságnak, amely az ország lakossága négyötödének ad munkát, sem a korábban fellendülésnek indult hegymászó turizmusnak. A helyzetet tovább súlyosbítja a kiugróan nagy, évi 2,7 százalékos népszaporulat is, mert a stagnáló élelmiszertermelés mind kevésbé lesz képes kielégíteni a ma már 22 millió főt számláló népesség szükségleteit. Van ugyan még egy – nem hivatalos – bevételi forrás: a kábítószer-termelés (főként ópium) és -kivitel, ám ez (egyelőre) nem számottevő gazdasági tényező. Nepált már ma is a világ tíz legszegényebb országa közé sorolják, ahol a lakosság majdnem fele nyomorog. Többségük az indiaihoz hasonlító, hivatalosan ugyan nem létező, ám a társadalmi tudatban annál inkább élő kasztrendszer alapján másodrendű állampolgárnak számít. És ez az, ami leginkább a maoisták és hívatlan harcostársaik, a naxaliták malmára hajtja a vizet.

A naxaliták egy észak-indiai településről kapták nevüket, ahonnan mozgalmuk a hatvanas évek végén indult. Mao Ce-tung tanaihoz hasonló „programjukban” gazdasági egyenlőséget (például vegyék el a gazdagok földjeit, és osszák szét a szegények között), társadalmi igazságosságot (legfőként a kasztrendszer teljes felszámolását) követelnek, s ennek jegyében büntetik a felső kasztok tagjait. Harcukat – bár számukat csak mintegy háromezerre becsülik – egész Indiára kiterjesztik, sőt Nepálban is gyakran akcióznak. Kegyetlenségük azonban még a szegényekből is ellenszenvet vált ki, amely áthárul a hazai maoistákra is, gyengítve amúgy is bizonytalan támogatottságukat. No, nem mintha a nepáli felkelők szelíd, jótét lelkek lennének, ők sem riadnak vissza akár egész falvak legyilkolásától sem, ha hírét veszik, hogy valahol a királyságot éltetik, netán támogatják is valamilyen módon. Igaz, a kormánykatonák sem könyörületességükről híresek. A felkelők ellen indított akcióik során ők sem kímélik a polgári lakosságot, amely így két tűz közé került, gyakorlatilag „csöbör és vödör között” választhatna, ha egyáltalán lenne választása, milyen uralmat akar. Az évszázadok óta megélt feudális rendet fenntartó monarchia elosztási viszonyai között az udvar szinte mindent felél, korrupt hivatalnokai (akik többnyire a királyi klán tagjai közül kerülnek ki) a harácsolásban nem ismernek mértéket, így a polgárok boldogulására és az ország gyarapodására már szinte egy rúpia sem jut. Beláthatatlan azonban az is, mit hozna egy maoista parasztköztársaság eljövetele. Bár a mongol és észak-koreai kommunisztikus rezsimek ismeretében lehetnek sejtéseink...

Nepálról a XX. század utolsó éveiben alig lehetett hallani, begubózott, mint történelme során többször is. A viszonylagos csendet 2001-ben egy shakespeare-i formátumú királydráma törte meg. Június első estéjén vacsorára gyűlt össze a királyi udvar. Itt mutatta be már harmadik menyasszonyjelöltjét a 29 éves Dipendra herceg. A trónörökös, mint a dinasztia valamennyi férfi tagja, kiváló nevelést kapott: középiskoláit a híres angliai Eton College-ban, felsőfokú tanulmányait az ugyancsak világhírű amerikai Harvard Egyetemen végezte. Kedves, nyugodt természetű fiúnak ismerték. Csakhogy Dipendrának volt egy másik arca is: igen kedvelte a küzdősportokat (karatéban a fekete övig vitte), és végigcsinálta a nepáli ejtőernyősök kiképzését is, imádott vadászni, de leginkább a fegyverek vonzották. Anyja, Aisvarja királyné erős akaratú asszony, gyakran hasonlították a Fülöp-szigeteki Imelda Marcoshoz vagy a román Elena Ceausescuhoz. Nem alaptalanul, hiszen az udvarhoz közel állók szerint sokkal inkább ő uralkodott, mint férje, Birendra király. Aisvarja úgy vélte, irányíthatja fiát is, ám arra nem számított, hogy Dipendra ezúttal megmakacsolja magát, s szembeszáll vele újabb választottjáért, akit anyja – akárcsak az előző kettőt – nem tartott eléggé előkelő származásúnak. (A hagyományok szerint a Sah-hercegek a Rana-dinasztiából nősülnek, amelynek tagjai 1846 és 1951 között főminiszteri minőségben uralkodtak – s a legtöbb hivatalt is ők töltötték be –, míg a Sah-királynak csak látszathatalma volt. Az arajelöltek e követelménynek nem feleltek meg.) Arra azonban senki sem számított, hogy az elmérgesedő veszekedés csúcspontján az addigra már jócskán ittas – egyes vélemények szerint kábítószer hatása alatt (is) álló – herceg katonai egyenruhában, két gépfegyverrel tér vissza, s halomra lő mindenkit, aki ellenszegül. Majd (talán tettétől megrémülve) kirohan a palotából, s a közeli templomban maga ellen fordítja fegyvereit. Volt, aki szerint egy királyi testőr végzett Dipendrával, ám ezt egyrészt később senki sem erősítette meg, másrészt kevésbé romantikus. A családirtó herceg – aki az alkotmány szerint apja halála pillanatában már király volt – még két napig volt kómában, majd elhunyt. A nepáliakat mélyen megdöbbentették az események, noha az asztrológusok is rossz előjelekkel riogattak. A csillagok állása ugyanis azt jövendölte, hogy amennyiben Dipendra 35 éves kora előtt házasodik, apja azonnal meghal. (A csillagjósok talán ismerték a fiút...)

A királyi trónt így a meggyilkolt Birendra öccse, az akkor 53 éves Sah Gianendra foglalta el, immár másodszor. Először ugyanis még 1950-ben – alig háromévesen – tették meg (báb)uralkodónak, amikor a királyi család Indiába menekült (éppen a legkisebbet hagyták otthon?!) a kitört zavargások elől. Egy évvel később apja, Tribhuvan visszatért, újra fejére tették a koronát, s úgy tűnt, Gianendra örökre lemondhat az uralkodásról. Nem is igen érdekelte. Sokkal inkább vonzotta az üzlet, a természetvédelem és a vadászat. Gianendra jól hasznosította közgazdasági tanulmányait, már trónra lépése előtt ő volt az ország egyik leggazdagabb embere, aki egy katmandui szállodán, vidéki teaültetvényeken kívül egy cigarettagyárat is irányít. Mindazonáltal a nepáliak nem fogadják el igazi uralkodójuknak. Főként azért nem, mert az isteni eredet szerintük mindig csak az elsőszülött fiúnak „jár ki”, ezért a másodszülöttet – még ha király is – nem illeti meg ugyanolyan tisztelet, mint bátyját. Ez – minden irónia nélkül – súlyos teher nemcsak Gianendra, hanem az ország számára is, mert Nepált ma talán csak az abszolút tekintély (ehhez a hatalom önmagában kevés) tarthatja, tarthatná életben, miután a demokratikus megoldási kísérletek, a felkelőkkel kezdeményezett tárgyalások kudarcba fulladtak. Ráadásul a király presztízsét az is rontja, hogy fia, Parasz herceg személyében egy kis túlzással közutálatnak „örvendő” aranyifjú került a trón közelébe, aki leginkább – eddig két halálos áldozattal járó – autós száguldozásaival vonta magára a figyelmet. Renoméján csupán az javíthat, hogy egy szemtanú szerint ő volt az egyetlen, aki a végzetes estén megpróbálta feltartóztatni Dipendrát, ám a rászegezett fegyverrel szemben már neki sem voltak érvei.

A feltétlen tekintély hiánya meglehetősen aláássa a királyi hatalmat is. Nem véletlen, hogy az idén februárban elzavart kormány képtelen volt felvenni a kapcsolatot a maoistákkal, akik tökéletesen tisztában vannak az egyszerű emberek vélekedésével az uralkodóról. Könnyen lehet, arra számítanak – s talán igazuk is van – hogy abszolút tekintély híján a királyi hatalom előbb-utóbb összeomlik, s a keletkező anarchiában magukhoz ragadhatják az ország irányítását. (Bár igen bajos, mit kezdenének vele.) Gianendra alighanem a fenyegető zűrzavart akarta megelőzni, amikor borult égből villámcsapásként feloszlatta a kormányt, szükségállapotot hirdetett. A minisztereket házi őrizetbe helyezte, kikapcsoltatott minden telefont, ellenőrzés alá vonta a világhálót, bezáratta az internetkávézókat. A király emberei megszállták az összes stratégiai fontosságú intézményt, az uralkodó szigorú cenzúrát vezetett be – katonai támogatással – nemcsak az állami, de a magánkézben lévő médiáknál is, továbbá felfüggesztett számos demokratikus jogot, elsősorban a gyülekezési jogot és a szólásszabadságot, minden megmozdulást, sőt rosszallást megtorlással fenyeget. Ezzel a lépésével a király – noha a hadsereg egyelőre mögötte áll – gyakorlatilag minden politikai erőt maga ellen fordított az országban, s a nemzetközi visszhang sem őt éltette. Ígéretei, miszerint az abszolút hatalmat csak rövid ideig kívánja fenntartani, amíg „rendezi a viszonyokat”, majd demokratikus választásokat ír ki, vegyes visszhangot váltottak ki otthon és külföldön egyaránt. Vannak, akik belátják, a királynak nem volt más lehetősége hatalma megtartására, s ha sikerül megegyeznie vagy leszámolnia a maoistákkal (egyelőre úgy tűnik, a király a katonai megoldást részesíti előnyben), konszolidálhatja a monarchiát. Mások, s ők vannak lényegesen többen, élesen elítélik a királypuccsot, főként a demokratikus szabadságjogok felfüggesztését, az abszolút hatalomra törekvést. Politikai elemzők szerint Gianendra arra számít, hogy ha a nagyhatalmak – köztük a segélyeket most felfüggesztő India, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – el is ítélik az államcsíny miatt, hosszabb távon a maoistákkal szemben mégis őt fogják támogatni. Ha téved, s a külföldi támogatások elapadása miatt képtelen lesz megtartani hatalmát, soha nem látott káosz vár Nepálra, amely aligha lesz hatástalan Indiára, sőt talán Kínára nézve is.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges