Beszélő: A Külügyminisztérium ismételten arra az álláspontra helyezkedett, hogy semmilyen esélye sincs a NATO-hoz történő csatlakozásnak. Nem mond ennek ellent a szervezet külügyminisztereinek legutóbbi határozata, miszerint a tizenhat tagállam biztonsága elválaszthatatlan Európa többi államának biztonságától? A „biztonsági partnerség” kialakulása vajon nem tekinthető-e első lépésnek a csatlakozás felé vezető úton?
Valki László: Örömmel olvastam a határozatot, mert az arra utalt, hogy valami azért változott a NATO gondolkodásmódjában. Különösen fontosnak tartom az európai biztonság oszthatatlan voltát hangsúlyozó megállapítást; ez számunkra mindenesetre bátorító. Azt jelentheti ugyanis (szándékosan használom a feltételes módot), hogy a NATO nem maradna közömbös egy esetleges kelet-európai konfliktus esetében.
Beszélő: Közelebbről?
V. L.: Attól tartok, egyelőre Brüsszelben sem fogalmazták még meg a pontos választ. Arra gondolok, hogy a NATO például közreműködhetne egy Kelet-Európában kialakulóban levő konfliktus politikai eszközökkel történő megelőzésében. A nemrég létrehozott európai biztonsági intézmények is bizonyára sokat tesznek majd a megelőzés érdekében, ma még azonban csak a NATO rendelkezik azzal a politikai súllyal, amellyel elejét vehetné egy nemkívánatos helyzet kialakulásának a térségben. A politikai súlyt természetesen a szervezet integrált katonai ereje adja meg.
Beszélő: A gyors reagálású erők felállítása ezek szerint feleslegesnek bizonyulna?
V. L.: A legkevésbé sem. A kelet-európai változások és az Öböl-háború tapasztalatai nyomán a NATO Védelmi Tervező Bizottsága és Nukleáris Tervező Csoportja május végén helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a szövetségnek továbbra is hiteles elrettentő-képességekkel kell rendelkeznie, csak más módon, mint eddig. Ma már nem a Varsói Szerződés erőivel közvetlenül farkasszemet néző NATO-csapatokat kell erősíteni, hanem azokat, amelyek rövid idő alatt a veszélyeztetett övezetbe küldhetők.
Beszélő: A TASZSZ szemleírója bírálta a május végi döntést; azt állította, hogy a létrehozandó erők veszélyeztethetik a Szovjetunió biztonságát.
V. L.: Azt hiszem, a TASZSZ esetében még a régi reflexekről van szó. A gyors reagálású erők létszáma és fegyverzete nem lesz akkora, hogy bármilyen veszélyt is jelentsen a Szovjetunióra. Nem szabad elfelejteni, hogy ezeknek az erőknek a nagyságát már a párizsi megállapodások alapján csökkentett fegyverzetmennyiségből kiindulva szabják majd meg.
Beszélő: A közép-európai államok – főként Magyarország – több biztonságpolitikai elképzelést is kidolgoztak, illetőleg magukévá tettek az utóbbi időben. Hogy csak a legfontosabbat említsem: a kétoldalú alapszerződések rendszerét. Mit tett a NATO ezen a téren?
V. L.: Egyrészt egyre több szállal kész kapcsolódni a kelet-európai országokhoz. A mostani külügyminiszteri tanácskozáson – a már említett elvi állásfoglaláson túlmenően – egy sor területen konkrét együttműködést ajánlott fel a „biztonsági partnerség” keretében. Így például politikusok és szakértők tapasztalatcseréjét biztonságpolitikai kérdésekben; a NATO katonai vezetőinek találkozását kelet-közép-európai partnereikkel; az utóbbiak meghívását NATO-kiképzőközpontokba stb. Ezek nem új dolgok, az ilyen természetű érintkezések már egy ideje folynak.
Beszélő: A „biztonsági partnerség” tehát nem a csatlakozás első állomása?
V. L.: Biztos, hogy nem. Nemrég alkalmam volt látogatást tenni a NATO brüsszeli központjában és a szövetséges haderők európai főhadiszállásán (SHAPE). Az ott folytatott beszélgetések is megerősítettek abban, hogy a NATO-tól nagyon messzire áll a csatlakozás gondolata. Az okok ismertek. Az Észak-atlanti Szövetség nem szeretné a Szovjetunióval való közvetlen és igen kockázatos szembenállás éppen megszűnőben levő határait néhány száz kilométerrel keletre tolva ismét visszaállítani. Nem kívánna belebonyolódni az érintett országok közötti konfliktusokba sem, már éppen elég gondja volt a görög–török ellentétekkel. Emellett tisztában van azzal, hogy a szövetség határainak kiterjesztése nagymértékben irritálná a Szovjetuniót – még Gorbacsovot is, nemhogy a konzervatív erőket –, tehát egy ilyen értelmű döntés mindenképpen diszfunkcionális hatással járna. Többek között ezzel magyarázható, hogy a magyar politikusok sem kezdeményezik a szervezetbe való felvételünket.
Beszélő: Elképzelhetőnek tartja-e, hogy a kelet-közép-európai államok közül egyesek a NATO-val, mások a Szovjetunióval titkos megállapodásokat kössenek, ha belátható időn belül nem sikerül a „hatalmi vákuumot” felszámolni?
V. L.: Én nem látok semmiféle hatalmi vákuumot Európában, közvetkezésképpen azt fel sem kell számolni. Látok ugyan bizonytalanságot, látok veszélyforrásokat, de hogy a kelet-közép-európai térségnek mindig az legyen a sorsa, hogy valamelyik nagyhatalom előbb-utóbb kitölti a „vákuumot”, azt történelmileg nem tartom sem szükségszerűnek, sem kívánatosnak. Éppen ezért egy józan kormány nem törekedhet titkos megállapodásra sem az egyik, sem a másik féllel. (Egyébként is, vajon ki fordulna ma a Szovjetunióhoz védelemért?) Ami pedig a megállapodások titkos voltát illeti, az ilyen egyezményeket többnyire csak a közvélemény előtt lehet titokban tartani, az ellenérdekű fél előtt aligha…
- Külföld [6]