Ki fogják szúrni a „Nemzeti Bank egyes köreit”, legalábbis ezt kívánja a Magyar Fórum. Csurka István szerint ugyanis ezt kell tenni azokkal, akik akadékoskodnak a Suzuki-ügylet miatt. Mint a képviselő írja, a tárgyalások során voltak olyan pillanatok, „amikor a magyar vállalatok és a Nemzeti Bank egyes köreinek a hozzáállása miatt az egész ügy kétségessé vált”.
Ismerős ez a hang, s ha mazochista hajlamaimat előcsalogatnám, akkor akár otthonosnak is nevezhetném, hiszen az elmúlt évtizedben annyiszor hallhattuk, hogy éppen a most soron következő üzlet esetében „a végre-valahai aláírásnak és a további cselekményeknek” (idézet Csurka Istvántól) különleges a jelentősége.
Árgus szemekkel figyelik ugyanis Japánban ennek az üzletnek a sorsát, olvasom. Igazán kíváncsi volnék arra, milyen tapasztalatot is szűrnek le Japánban abból, hogy egy mindenekfölött gazdaságosnak kikiáltott beruházáshoz is ki tudják kényszeríteni a majd’ tízmilliárd forintos állami garanciát. S arra is kíváncsi lennék, mire figyelnek még a japánok. Vajon mit szólnak ahhoz, hogy a Deutsche Bank – amint kedden bejelentette – nem nyújt több hitelt a közép-európai országoknak? A közelmúltban ez a bank kulcsszerepet játszott a magyar kötvénykibocsátásokban, vagyis – mert ez a forma egyre fontosabb – adósságunk finanszírozásában. A japánok a lengyel átütemezés után többször jelezték, hogy aligha nyújtanak újabb hiteleket Lengyelországnak. Ha a mostani bejelentés igaznak bizonyul, s Magyarországra is érvényes, akkor tíz Suzuki-ügylet sem tudja ellensúlyozni ennek negatív hatását.
A héten jócskán gyarapíthattuk közgazdasági műveltségünket. Csurkán kívül a legtöbbet a kormányfő tett ezért, fölvilágosított minket a piacgazdaság alapjairól. „A piacgazdaság ugyanis arra alapul – nyilatkozta –, hogy fölösleget termel, és még többet kell hogy termeljen, méghozzá egyre racionálisabb körülmények között.” Antall József szerint vannak racionális és nem racionális körülmények, a piacgazdaság – amelynek lényegét is sikerült új módon megragadnia – maga a termelő. (S mielőtt kételkedne valaki abban, hogy pontosan idézték a kormányfőt, talán elég csak annyit mondanunk, hogy egy tiszta hang [fül], az Új Magyarország közölte az interjút.)
Néhány hónap múlva a miniszterelnök minden bizonnyal a piacgazdaság előrehaladásaként fogja értékelni a mostani hazai gabona-túltermelést, amelynek – a kritikák szerint – nem kis részben a kormány ballépései, drága külföldi vásárlásai, rosszkor meghozott s sokáig fönntartott exporttilalma miatt ihatják meg a termelők a levét. Gergátz földművelésügyi minisztert keddi parlamenti érvelése a kormányfő legjobb közgazdasági tanítványai sorába emelte. Azt fejtegette egy interpellációra adott válaszában, hogy az exportengedélyezések rendszere és az importtilalom piackonform eszközök.
De tanulságos Baráth Etele kormánybiztos érvelése is az Expóról. „A kormánybiztos szerint katasztrófa lenne, ha az egyébként nagyon magas hazai ingatlanárak csökkennének. A világkiállítás szavatolná további emelkedésüket, s ezzel további bevételekhez juthatna a költségvetés” – tudósított a Magyar Hírlap. Biztosan szívből örülnek ennek a lakásra vágyók. Vagy a főváros, amelynek városfejlesztési politikájában alapvető eszköz az ingatlangazdálkodás lehetne, s minél magasabbak az ingatlanárak, annál behatároltabbak a lehetőségei. Hacsak azt nem tekintjük városfejlesztésnek, hogy szabaduljon meg a város – és a kerületek – minél több ingatlantól, s a bevételeket folyó kiadásokra (a folyó nyomorúság enyhítésére) fordítsák. Vagy a helyi hatalomba most bekerült réteg úgy meggazdagszik ezektől az ügyletektől, hogy még unokáik is áldani fogják a mostani telekárakat és persze a kormánybiztost.
Az ingatlanárak növekedése elsősorban azoknak a magánszemélyeknek és vállalkozásoknak kedvez, akik a ki tudja milyen úton szerzett ingatlan rövid távú értékesítésében érdekeltek, mert vagy tulajdonosok, vagy rendelkezési joguk van adott területek fölött. Az egyéb termelési tényezőkhöz árához képest kiugróan magas ingatlanár a sokat emlegetett működőtőkét is inkább visszatartja, mintsem lelkesítené.
Az államháztartási törvény (ÁHT) nélkül a Számvevőszék sem tudja ellátni ellenőrzési feladatait, olvasható egy két évvel ezelőtti, törvényelőkészítő tanulmányban. A törvényt nem fogadták el, a Számvevőszéket viszont létrehozták. Milyen eredménnyel?
Az 1990-es központi költségvetés hiánya 1,4 milliárd forint volt, jelentették be az év elején. Valójában ennél jóval több. Mint a Beszélő olvasói is értesülhettek korábban róla, 1989 végén egy Bartha (a volt MNB elnök)–Békesi–Hagelmayer-paktum eredményeként majd’ 4 milliárd forint nagyságban manipulálták a költségvetést. Hogy könnyebben „prezentálni” tudják az IMF számára az 1990-es költségvetést, még az előző évre számoltak el a jamburgi beruházással kapcsolatos, később esedékes összegeket. Mint később kiderült, egyéb beruházásokkal kapcsolatban is legalább 2 milliárd forintos hasonló jellegű manipuláció történt. (Ezt manapság „időbeli elhatárolás 1989-ről” elnevezéssel illetik.) Tehát mindez valójában 5-6 milliárd forinttal növeli a költségvetés 1990-es hiányát.
De a tavaly év végi, váratlanul nagy vállalati adó-, és állami vagyon utáni osztalékbefizetés is csökkentette az 1990-re elszámolt hiányt. Ebből azonban túlfizetés miatt az év elején 13-15 milliárdot vissza kellett fizetni. Ez most majd az idei költségvetést terheli, ahelyett, hogy korrektül egy úgynevezett pótkezelési időszakban tavalyra számolták volna el. Pedig ezzel a lehetőséggel – igaz, esetleges módon – már korábban is éltek, és az 1991-és költségvetési törvény is lehetőséget ad ilyen jellegű megoldásra. Ha ezeket figyelembe vesszük, akkor a tavalyi költségvetési hiány legalább 20 milliárd forint.
Az ilyen torzulások viszont lehetetlenné teszik a tisztánlátást. S félő, mindez tovább folytatódik. Pedig a kormány csütörtökön tárgyalja az államháztartási törvény tervezetét, a parlament ad hoc bizottsága pedig kedden pontot tett a Számvevőszékről szóló új törvény tervezetére.
Az ÁHT – ha el is fogadják rövid időn belül – csak 1992 januárjával lépne életbe. Ez azt is jelenti, hogy csak az 1993-as költségvetés elfogadásakor kell annak előírásait érvényesíteni. De a hosszú vajúdás nem tett jót a törvénynek, egyre inkább fölpuhult. A kormány szándéka ma az, hogy a szigorúbb korlátoktól, s az ennek alapjául szolgáló információadási kötelezettségétől megszabaduljon. Ma a költségvetési információkból nem lehet megtudni, hogy például egészségügyre mennyit is költ az állam. De tudomásunk szerint a mostani javaslatban sem szerepel az a kötelezettség, hogy az államháztartásról áttekinthető (fejezeti, funkcionális és közgazdasági osztályozásban) és ellenőrizhető formában szolgáltasson a kormány adatokat.
A Számvevőszék tehát megint légüres térben mozogna. Az ad hoc bizottság javaslata egyébként azt is jelenti, hogy a többpárti konszenzus szerint Hagelmayer István elnök mandátumának végéig maradhatna posztján, míg a mostani elnökhelyetteseket lecserélnék, s egyetlen új alelnököt választanának. Ezzel a parlament megszabadulna a volt KNEB-es és SZOT-os elnökhelyettesektől.
A hét legfontosabb gazdasági eseménye (is) természetesen az Alkotmánybíróság döntése volt a kamatadó elfogadásáról, illetve a kárpótlási törvény elutasításáról. Utóbbit a kisgazdák is, az ellenzék is a saját álláspontja igazolásának tekintette. A kárpótlási törvény a koalíció oltárán áldozott föl vagy 100 milliárd forintot. Szabó Iván (MDF) rögtön a döntés után bejelentette, hogy a törvénynek az alkotmányos előírásokhoz való igazítása azt jelentheti, hogy szélesíteni kell a kárpótlás anyagi körét, ami 150 milliárdra is megnövelheti annak hatását. Ez önmagában több mint kétszer akkora összeg, mint amiről a törvény beterjesztésekor Kupa Mihály beszélt. Kérdés, hol van a pénzügyminiszter, a gazdasági kabinet vezetőjének tűrési határa…
De a fenti összegek sokak szerint csak bizonytalan és óvatos becslések. Nem tartalmaznak számos olyan terhet, amely pedig elkerülhetetlenül a költségvetést terheli majd. 1988-ban a mező- és erdőgazdálkodásban tevékenykedő téeszek és állami gazdaságok összes rövid és hosszú lejáratú adóssága 122 milliárd forint volt. A következő két évben ez 13, majd 27 milliárd forinttal nőtt. Az összes adósság 1990 végén már több mint 176 milliárd forint volt, amelynek a sorsát valamiképpen rendezni kell, hiszen a föld tehermentesen kerülne vissza a magántulajdonosokhoz. A valóságos költségvetési terhet tehát már önmagában ez is megnöveli. Ami nem feltétlenül ellenérv a kártalanítás ellen, de nem számolni vele nem lehet…
Akkor is nagy a hordereje ennek, ha a fenti adatokat összeadjuk, s mégsem jön ki a 176 milliárdos végösszeg. Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal 1990 és 1991 elején hivatalosan közölt adatait idéztük, s a „számok nem állnak össze”. Talán korrigálták az adatokat, de ezt elfelejtették közölni.
Az év első három hónapjában a folyó fizetési mérlegben 560 millió rubeles aktívumunk keletkezett, ennek megfelelő összegű forintot pumpáltak a gazdaságba, növelve az inflációs nyomást. Pedig azok a folyamatok – most utólag már tudható –, amelyek ide vezettek, már tavaly október–november táján láthatók voltak. Ha létezik megfelelő részletezettségű s széles körben hozzáférhető korrekt statisztika, akkor ez már tavaly számon kérhető lett volna. (Igaz, ennek hiánya sem indokolja, hogy az egyik ellenzéki párt, az SZDSZ csak áprilisban, tehát utólag lépett föl a rubelaktívum kialakulása ellen. Ennyire azért nem rosszak az adatok.)
Az információk hiánya tehát milliárdos veszteséget jelent, folyamatosan. Kívülálló számára ma nyomonkövethetetlen mondjuk a külkereskedelmi forgalom részletes alakulása, így a külkereskedelmet érintő döntések is.
Kádár Béla szerint ma nemcsak az infláció alakulásában vagyunk váltási ponton, hanem az export alakulásában is. Igen nagyfokú importliberlizálás mellett a vámok emelése sem lehetséges a nemzetközi kötelezettségek miatt. A kedvező külkereskedelmi eredmények elérésére két eszközünk marad, állítja, az exporttámogatás és/vagy a leértékelés. Az exporttámogatásra egyre kisebb keretek jutnak, így napirenden kell tartani a leértékelés lehetőséget.
De miként lehet megvédeni ezt vagy valamely más gazdaságpolitikai álláspontot? 1991-re – talán kicsit tudatos pesszimizmussal – 1,2 milliárd dolláros költségvetési hiánnyal számoltak hivatalosan. Az első negyedévi kedvező adatok után – miközben a KSH elemzését az első negyedévről olyan címekkel ismertették az újságok, mint a „Gyenge évkezdet” – szárnyakat kapott az optimizmus. Az IMF felé 900-950 millió dollárra szállították le a tervezett hiányt, amit nyilatkozataiban Kupa Mihály reálisnak is tart. Az MNB elnökhelyettese, Hárshegyi Frigyes viszont úgy nyilatkozott, hogy év végére a folyó fizetési mérleg akár nullszaldós is lehet.
60-70 milliárd forintos eltérés, egy évnél rövidebb időszakra. De ismétlem, ez nem nagy ügy. Tavaly közel ekkora eltérés volt például a külkereskedelmi tárca és az MNB statisztikája között. S a tisztázatlanságok mögött mindig vannak érdekeltek, akik mondjuk a számon tartottnál nagyobb nyereséghez jutnak…
Mindehhez befejezésül idézzük egy statisztikus, Tardos Ágnes írását: „A pénzügyi információs rendszer nemcsak a kormányzati szféra és a bankrendszer döntéseinek alapjául szolgál, hanem a gazdasági élet összes szereplőjét befolyásolja. Ebből következően hiánya is közvetlenül akadályozza a gazdasági élet racionális működését.”
Kapcsolódó cikkek
- gazdaság [7]