Az ’56-os intézet felállításának igénye és gondolata az ország nyilvánossága előtt éppen két éve, 1989. június 16-án vetődött fel először: Király Béla fogalmazta meg Hősök terén tartott beszédében. Két évbe telt, míg a jámbor óhaj megvalósult, míg a TIB szívós munkával, megnyerve az Akadémia támogatását is, létrehozta az 1956-os forradalom történetének dokumentációs és kutatóintézetét. Jobb belépőt, mint az 1991. június 13. és 15. között megrendezett Az 1956-os forradalom és a szovjet kommunizmus alkonya címet viselő nemzetközi konferenciát elképzelni sem lehet.
A konferencia gazdag kínálatában mindazok a témák szerepeltek, amelyek egyrészt a további s majdani kutatások tárgyát képezhetik, másrészt, ha töredékesen is, de már vitára bocsáttattak azon a bizonyos legendás 1986-os illegális konferencián. Az idei igényes, kissé zsúfolt program hat téma köré csoportosult: A magyar forradalom történeti helye, A forradalom a világpolitikában, Forradalom és demokrácia, 1956 Kelet-Európában, A forradalom a nyugati közvéleményben, És ha a forradalom győzött volna? Mintha a konkrét eseményeket, tényeket, eseteket ismertető, elemző, dokumentatív előadásokat, mint amilyen például Hajdú Tiboré (1956 és a szovjet pártvezetés), Rainer M. Jánosé (Nagy Imre a világpolitikában), Kovács Andrásé (A magyar szociáldemokrácia 1956-ban) Kresalek Gáboré (a Miért fogtak fegyvert a felkelők?) volt, vagy Aurel Baghiu, Dávid Gyula, T. Szabó Ádám expozéit (1956 Romániában) nagyobb érdeklődés kísérte volna, mint az elméleti előadásokat, jóllehet ez utóbbiak is számos új szempontot és kérdést vetettek fel (többek közt a munkástanácsokkal kapcsolatban). Ha mégis a tényfeltáró előadások keltettek nagyobb figyelmet, annak magyarázatát valószínűleg a még mindig hiányos ismereteinkben, információéhségünkben kell keresni. Hogy csak egy példát említsünk; mivel az ’56-os forradalmat követő megtorlás áldozatainak perirataihoz a rendszerváltásig nem lehetett hozzáférni, természetes, hogy Kresalek Gábor e periratokat feldolgozó, a felkelők pszichoszociális hátterét, politikai vagy éppen nem politikai indítékait feltáró, rendszerező előadását megkülönböztetett érdeklődéssel hallgattuk.
Egyébként épp ezek a konkrétumokat tartalmazó dolgozatok bizonyították, hogy akad még bőven felderítésre váró terület 1956 történelmében, akad még bőven tisztáznivaló, sok a pillanatnyilag megválaszolatlan, megválaszolhatatlan lényégi és részletkérdés. S addig, amíg bizonyos konkrét kérdésekre nincs egyértelmű válasz, az olyan feltevések is feltevések maradnak, mint az, amely szerint három forradalom zajlott párhuzamosan egymás mellett: az értelmiségé, a felkelőké és a munkástanácsoké. A konferencia jelentősége nemcsak a színvonalas előadásokban rejlett, hanem abban is, hogy a Keletről és Nyugatról érkezett kutatók közül sokan most ülhettek egymás mellett, sokan most válthatták egymást először az előadói pulpitusnál, mint a szovjet Memorialt képviselő Irina Scserbakova és Kende Péter, vagy Cornelius Castoriadis és romániaiak, illetve az ex-keletnémet Rainer Barth, vagy Bill Lomax és a lengyel Zofja Tojanowicz. A konferencia legalitását épp ez érzékeltette a legkézzelfoghatóbban.