Ma ismét rosszul áll 1956 ügye. Ma Horthy, Mindszenty, Teleki ügye áll jól. Hogy ez miért van így, ahhoz talán adalék lehet, hogy a politikai demokrácia ügye hogyan alakult 1956-ban.
A forradalom két szinten zajlott: az egyiket a kormány politikája alakította, a másikat a későbbi kifejezést megelőlegezve bázisszintnek nevezhetjük. Az újonnan megalakult pártok a kormány körül csoportosultak, a Nagy Imre-kormány által körvonalazott mozgástérben gondolták el politikai tevékenységüket. Míg a második színtér szereplőit – a forradalmi bizottságokat és a munkástanácsokat – a közvetlen demokrácia erőiként szokás számon tartani.
A forradalmi bizottságok esetében arról volt szó, hogy a klasszikus pártképződés mellett a társadalom tagjainak közvetlen részesedése is lehetségessé válik a politikai akarat kiformálásában, a munkástanácsok pedig a munkavállalói önigazgatás kérdését vetették fel. A „nagypolitikai szint” és a bázisszint minden forradalomban elkülönül. Mozgásuk döntő mértékben befolyásolja a politikai demokrácia alakulását.
1956 kapcsán is felmerül a kérdés (akárcsak napjainkban): vajon korábbi állapotot kívánt-e visszaállítani. Akkor a politikában szerepet játszott erők jelentős része az 1945–1948 közötti koalíciós viszonyokat kívánta visszaállítani. A képviseleti demokrácia hívei az akkori politikai modell visszaállításában gondolkoztak. Maga a forradalmi Nagy Imre-kormány is abból indult ki, hogy visszatérhetnek a politikai élet színpadára és a hatalomba azok a pártok, amelyek 1945–1948 között működtek és tagjai voltak az 1945-ös választás után alakult kormánynak.
Maszk nélkül
A gyökeres különbséget az jelentette, hogy nem csupán azok a pártok jelentek meg, amelyek már az 1945 utáni koalíciós kormánynak is tagjai voltak. A „koalíciós demokrácia” legfontosabb korlátja az volt, hogy csupán az akkori szovjet megszálló hatóság által engedélyezett pártok működhettek, és az összes engedélyezett párt tagja volt a kormánynak. A forradalmi Nagy Imre-kormány partnereként is először az egykori koalíciós pártok alakultak újjá. Fontos különbséget jelentett, hogy megalakultak a politikai katolicizmusnak azok a pártjai, amelyeket az 1945 utáni megszálló hatóság nem engedélyezett. A kibontakozóban levő 1956-os demokrácia azt ígérte, hogy a mérvadó politikai erőknek nem kell maszkban fellépniük, mint a koalíciós időkben, hanem minden politikai párt nyíltan kifejezheti politikai identitását és politikai programját. Ez azt is jelentette, hogy a forradalom által létrehozott politikai rendszerben nem valamiféle 1945-ös összpárti koalíció fogja a politikai élet szervezeti formáját jelenteni, hanem a demokratikus kormányt ellenzék fogja ellenőrizni és hatalmában korlátozni.
A képviseleti demokrácia, a többpártrendszer általános politikai követelés volt. A pártok a kormányzati szinten alakultak. A kormány partnerei voltak, elsősorban mint szövetségesek, részben pedig mint lehetséges politikai ellenfelek.
A forradalmi szituáció megteremtette a közvetlen demokrácia intézményeit is. Minden polgárháborús helyzet létrehozza a „kettős hatalmat”. A kormányzati szint és a bázis politikai intézményei minden polgárháborús helyzetben elkülönülten jönnek létre. Az 1917-es orosz forradalom szovjetjei nem voltak sem az elsők, sem az utolsók a forradalmi bázisszervezetek sorában. Sőt, ellenforradalmak esetében létrejön a bázisszintű szerveződés. Az 1919 őszi ellenforradalom létrehozta a „nemzeti szövetség”-eket, a jobboldali szakmai szervezeteket. 1956 közvetlen demokráciát képviselő, bázison létrejött szervezetei a „forradalmi bizottságok” voltak. Minden munkahely, köztük számos országos hatáskörű intézmény létrehozta a forradalom helyi szervezetét, amelynek feladata volt, hogy végrehajtsa – mai szóval – a rendszerváltást a munkahelyen, leváltsa a kompromittált munkahelyi vezetőket, esetleg megerősítse azokat, akikben a munkahely alkalmazottai bíztak. Ezen túl megszervezte, hogy az illető munkahely a maga módján, sajátos tevékenységével bekapcsolódjék a forradalom összpolitikai folyamatába. A forradalmi bizottságok voltak hivatva arra, hogy alapszinten, a munkahelyen végezzék el a „nagypolitikai” jellegű politikai mozgósítást. A forradalmi bizottságok nem helyi népgyűlések, amelyek folyamatosan ülésezve hozzák döntéseiket. A korrekt és szoros értelemben vett közvetlen demokrácia követelményének ez felelne meg. Viszont ezeket a bizottságokat, képviseleti szerveket ilyesféle munkahelyi népgyűlések választották. Bázisgyűlések, amelyeken teljes joggal részt vett a munkahely minden rendű és rangú, minden beosztású alkalmazottja. Elemi demokratikus jellegét az az esetlegesség sem korlátozza, hogy alakulásukkor általában a munkahely dolgozóinak csak egy része tartózkodott a munkahelyen. A többség a sztrájk vagy a közlekedési nehézségek miatt nem ment be a munkahelyre.
Kézi vezérlésű vélemények
Később a Kádár-rendszer ellenpropagandája igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy a forradalmi bizottságokat a felkeléssel rokonszenvező kisebbség alakította, és nem képviselték a „dolgozók” valódi véleményét. Mivel általában esetlegesen odakeveredett emberek alakították meg a bizottságokat, nem arról volt szó, hogy politikai aktivisták kihasználták azt a helyzetet, hogy a velük esetleg nem rokonszenvező többség távol van. A bizottságok megalakítása a közvélemény-kutatások reprezentatív mintájaként fogható fel, amely éppen esetlegességével tükrözi a véleményeket. Az esetlegesen összejött munkahelyi gyűlések általában erős összhangban, jelentős viták, számottevő véleménykülönbségek nélkül hozták meg határozataikat.
Konszenzust tükröztek elsősorban arról, hogy kik egyértelműen népszerűtlenek a vállalat vezetői közül, és jobbára konszenzust mutatott az az összhang is, amellyel a munkahely legtekintélyesebb alkalmazottait beválasztották a bizottságokba. A forradalmi bizottságok tagjai részben a munkahely „kulcsemberei” lettek, a véleményformáló személyiségek, akikre eladdig is figyelt a közösség, részben olyanok, akik politikailag „rosszul álltak” vagy származásuk miatt, vagy azért, mert korábban valami nagypolitikai jellegű politikai ügyük volt, vagy pedig azért, mert korábban már szembekerültek a munkahelyi vezetéssel. A beválasztás részben igazságot akart nekik szolgáltatni elszenvedett sérelmeikért, részben őket tekintette a megdöntött rendszer legelkötelezettebb politikai ellenfeleinek a munkahelyi közösség tagjai közül, és rájuk bízta a politikai ügyek intézését. A forradalmi bizottságok az ötvenhatos forradalom legkevésbé kutatott területe, pedig hatalmas anyag van felhalmozva, de mindeddig elzárták a kutatás elől.
A polgárháborús helyzetekben létrejött bázisszerveződések általában nem élik túl a polgárháborús helyzetet. A konszolidáció véget vet működésüknek. A felső politika intézményei elvonják feladataikat. Elsorvadnak. Többnyire békétlenség, forradalmi jellegű harci eszközök igénybevétele nélkül. Így haltak el a weimari köztársaságban az 1918-as forradalom idején létrejött munkás-és katonatanácsok. Sőt, az 1918-as magyar forradalom rövid ideje is elég volt ahhoz, hogy a folyamat meginduljon: 1919. március elején a munkás-, illetve katonatanácsok már elindultak az elhalás útján. A forradalmak és ellenforradalmak bázisszervezetei nagy szerepet játszanak a polgárháború idején a tömegek mozgósításában és harcra szervezésében, de a konszolidált időszakban is életképes „közvetlen demokrácia”-kezdemény nem indul ki belőlük. A tömegek közvetlen aktivitása, a folyamatos ellenőrzésük alatt működő szervezet forradalmi intézmény, nem a demokrácia új formájának a csírája.
Közvetlen demokrácia
A magyar forradalom munkahelyi bizottságainak döntő szerepe volt abban, hogy politikai élményt adott a társadalom egyébként politikától távol álló tagjainak, s így jelentős politikai kultúraformáló hatása lehetett. A közvetlen demokrácia, mint közösségszervező módszer nem alternatívája a képviseleti demokráciának, viszont jelentős politikai kultúraformáló tényező lehet, amennyiben forradalmi időkben a forradalomnak a közvetlen demokratikus elvek szerint felépült bázisszervezetei a közösség tagjainak közösségépítő élményeket adnak. Megjelent a forradalom bázisszintjén a közvetlen demokráciának egy sajátos formája, a termelési demokrácia is. Az 1956. október 23. után visszavonuló rendszer egyik taktikai húzása volt, hogy október 26-án a gyárak munkásait munkástanácsok alakítására hívta fel, mert azt remélte, hogy az új szervezetek révén meg tudja vetni a lábát a gyárakban. Mire a felszólításból valami lehetett volna, a rezsim összeomlott, és az akcióból annyi maradt, hogy a gyárak forradalmi bizottságainak egy része munkástanácsnak nevezte magát. Szerepük nem különbözött a hivatalok vagy bármiféle munkahelyek forradalmi bizottságainak szerepétől.
Utóvédharc
A helyzet november 4. után változott meg, amikor az utóvédharc a munkástanácsok égisze alatt zajlott le. A restaurált hatalom első intézkedései közé tartozott, hogy a forradalmi bizottságokat betiltotta; a munkástanácsokkal óvatosabb volt, ezek olyan mértékben spontán proletárszervezetek voltak, hogyha ezekkel is a forradalmi bizottságokhoz hasonló módon bánik, azonnal leleplezi munkásellenes voltát. A munkástanácsok ugyanúgy munkahelyi forradalmi szervezetek voltak, mint a forradalmi bizottságok, de a munkástanács elnevezés a jugoszláv termelési önigazgatás szóhasználatából származott; így a munkástanácsokhoz elkerülhetetlenül hozzátapadt az a képzet, hogy a forradalom győzelme után a termelési önigazgatás olyasféle szerveiként működnek tovább, mint amilyeneket a Tito-rendszer Jugoszláviában megvalósítani ugyan nem tudott, de az elnevezéshez kapcsolódva kialakította a munkásönigazgatás ideológiáját, és megalkotta jelszavait. A termelői önigazgatás gondolata hozzátartozott a forradalom eszmei gondolatkincséhez. Nem csupán a gyárak forradalmi bizottságainak alkalmi határozatai fogalmazták meg a dolgozói tulajdon eszméjét, hanem a színre lépett pártok elvi platformjai is ezen az alapon álltak. A Nagy Imre égisze alatt Magyar Szocialista Munkáspárttá átalakult kormányzópárttól a katolikus pártokig és az erősen konzervatív hivatalnokszervezetként színre lépő Pártonkívüliek Szövetségéig minden szervezet a munkavállalók közösségének csoporttulajdonában akarta látni az addigi állami tulajdont, és igazgatását is a termelői önigazgatás bizottságaira akarta rábízni. Reprivatizációra senki sem gondolt. A politikai demokrácia területe kiegészült egy új dimenzióval: felmerült a hierarchikus munkaszervezet demokratikus átalakításának gondolata. Ha a dolgozói tulajdon utópia is, a hierarchikus munkaszervezet demokratizálásának gondolata termékeny demokratikus eszme, amely alkalmas lehet a demokratizmus gondolatkörét új dimenzióval bővíteni.
Párhuzamok
1956 tartalmazta mind a képviseleti, mind a közvetlen demokrácia gondolatát. A közvetlen demokrácia eszméjének felmerülése és a termelési demokrácia gondolata a szovjet típusú rendszer demokratizálásának gondolata volt; a többpártrendszer követelése a nyugati típusú képviseleti demokrácia eszméjét jelentette. A sok különbségen túl egy dologban azonos az 1956-os forradalom és a mai átalakulás. A társadalom mindkét esetben nyugati viszonyokat akart teremteni Magyarországon. 1956-ban azért nem jelent meg az 1945 előtti Magyarország restaurációjának gondolata még a politikai katolicizmus politikai szerveződéseiben sem, mert az akkori közfelfogás a Horthy-rendszert nem tekintette nyugati rendszernek. A Nagy Imre körül csoportosult kommunista reformirányzatot viszont nyugativá tette az, hogy a többpártrendszer alapjára helyezkedett, a többpártrendszert pedig a közfelfogás par excellence nyugati politikai eszmének tekintette.
Ma a helyzet más. Az ismertetett eszmék 1956-ot mindenestől a „bukott rendszer örökösévé” teszik, amely még ezer szállal tapadt ahhoz a szovjet típusú előzményhez, amely ellen fellázadt, a Horthy-rendszert viszont Kundera – a Párizsban élő cseh író – „Közép-Európa”-gondolata visszamentette a nyugatiságba.