„Vannak dolgok, amikről csak egyszer lehet beszélni. Túlságosan személyesek, fájdalmasak, bizalmasak… túl sok mindenről egyáltalán. Olyasmiről sem, amiről egyszer pedig kellene. Így azonban rajtunk maradhat az öntudatlanság, a süket csönd szégyene.”
Ezt a Tündértanból, Vági Gábortól idéztem. Azért, hogy érzékelhető legyen, milyen szégyen marad most rajtam, rajtunk. Mert ez most (még, már, már megint) nem az a hely, nem az az idő, nem az az alkalom, hogy beszélni lehetne, és egyéb kifogások…
Tartsunk tehát távolságot:
„A hely, ahol most vagyunk” (ezt meg ő idézte) – számunkra épp egy könyvesbolt, egy viszonylag jó hely, sziget, ahol böngészhetünk, téblábolhatunk, mondhatunk egymásnak ezt-azt, lapozgathatunk. Eléggé jó, hogy mégis van erre egy kis időnk, a mai időkben is. „A helyzet – ahogy Esterházy egy Vági Gábor-tanulmány mottójában is jellemezte – nem romantikus, nem nagyon rossz és nem nagyon jó: van. „Tehát létező ez az alkalom is, hogy megjelent végre ez a könyv (szégyen, hogy ilyen későn és hogy mégis nyomdahibákkal – manapság is kétségbeejtően sok minden ilyen rosszul ambivalens), és voltaképpen örülhetünk, mert az egyértelműen jó dolog, ha megjelenik egy jó könyv. De persze nem elég jó ez az alkalom. Mert legalábbis hiányosan vagyunk jelen, mert az örömben nem osztozik, aki erre rászolgált, mert gratulálnunk is valahogy egészen furcsa módon kell – ehhez a könyvhöz, amely szintén nem elég jó –, mert bizony némiképp jobb lenne, ha ő válogatja, szerkeszti, gondozza. Ahogy, ugyanezért, jó-jó, de a Holmi, a BUKSZ, vagy kevésbé jó-jó: az önkormányzati törvény, a szociológiatudomány, a komplett tantárgyát vesztett egyetemi kurzus, a magyar publicisztika meg sok egyéb más, az írástudás is jobb lenne.
Mert – ezt azért szeretném leszögezni – azok közül, akik ezt a mi világunkat, vagy ahogy megszorító szakszóval szakmák mondják, társadalmunkat a legjobban ismerték, Vági Gábor volt a legkiválóbb írástudó, avagy: az írók közt ő volt a legjobb társadalomtudós.
És éppen arra készült, vagy: szemérmes, bátor lépéssel éppen át is lépte annak küszöbét, ahol értelmük van még ezeknek a halmazba foglaló megszorításoknak: folyvást írt, írni akart.
S minthogy most, mert a távolságtartás nem nélkülözhető, csak az írásról (könyvesboltban vagyunk; hogy szerette egyébként az ujjak pörgetésének való, a szemnek, a léleknek szép és épeszű, komoly könyveket!) – egy gondolatot még ehhez a könyvhöz:
Szeretném, ha aki hallja, jól értené: ez nemcsak egy szakterületet kutató tudós egyedülálló jelentőségű műve. Szerzőjét ugyanis – sok egyébre kiterjedő tudása és tehetsége mellett – azzal áldotta-verte meg a sorsa, hogy legavatottabb ismerőjévé vált a településszociológiának, a közigazgatás-szakmának, a tanácsi-önkormányzati kérdéseknek, amely témakör sokak számára bizonyára fontos, de száraz dolognak tűnik. Ezzel bizonyos tekintetben a szerző maga is így volt, de nem spórolta meg, hogy ától cettig keresztülrágja magát ezen az egészen, hogy tökéletesen megértse, rögzítse, s megváltozását akarja és javasolja. De eközben határozott ambíciója volt, hogy a lehetséges legizgalmasabban adja elő és legszebben írja meg, amit tud (mert „ismerte ő a hivatali utak zegzugait, ennek az egész képződménynek természetét”) – így igazi írói remekművek kerültek ki a tolla alól és bele ebbe a könyvbe. Az irodai íróasztalok, „a kicsi ügyek meg a nagyok”, az akták és más érdekesebb vagy unalom-porosabb dolgok tündöklő rációja és költészete ez a kötet, egy ember muszáj-önkéntes feladatvégzésének akarva (nem akaratlan!) irigylésre méltó gyöngyszemei – tényleg olvasni – és nemcsak eltennivalók.
Miként ilyenek a lehetséges további könyvei is, amelyek készen, félbehagyottan, dossziékba válogatva várnak – valahogy, ez is szégyen, kevéssé könyvszerető ez a mai világ, pedig: legyenek neki és nekünk kívül-belül szép, okos könyvei, könyveink, mert éppen az a metszően okos és szemérmesen érzelmes indulat hiányzik korunkban itt a legjobban, amelyik az övé volt.
És végül, persze ott van az a nagy Vági Gábor-könyv, amelynek lapjain kifehéredett a papír, de néha bele-belelapozunk, -olvasunk, mert éppen ez kell ahhoz, hogy tovább élhessünk.
Reméljük, hogy ez a könyv nemcsak az érdeklődő olvasókhoz, hanem minél több önkormányzathoz is eljut.
- Rábeszélő [6]