Koltai Ágnes

Nyomtatóbarát változat

Dramaturg, folyóirat-szerkesztő, filmfilozófus, tanár; a Bakaruhában, a Liliomfi és hat Jancsó-film dramaturgja, hét esztendeig megadatott neki a nagyszerű játék, teret adhatott a Filmkultúrában a legprofánabb gondolatoknak és a legironikusabb ellenérzéseknek is, s közben megírta A tízéves Talpalatnyi föld, A film formanyelve és A film drámaisága című könyveit. Bíró Yvette-nek hívják. 1973-ban eltávolították annak a folyóiratnak az éléről, amely több volt, mint puszta filmelemző szaklap. 1976 óta vándorol a világban; egyetemeken, filmfőiskolákon tanít, majd letelepszik New Yorkban, s újabb három könyvet ír Jancsó, Profán mitológia, Pátosz és irónia címmel. A Filmkultúra 65/73 a könyvhéten jelent meg a Századvég Kiadó gondozásában, összegyűjtve az egykori folyóirat legjobb esszéit, tanulmányait, interjúit. Az alábbi beszélgetés a budapesti könyvpremier alkalmából készült.

– A hatvanas évek lassacskán már távoli múlt, értékei és hordaléka között óvatosan kell különbséget tennünk. Ebbe a furcsa korba hogyan illik bele a Filmkultúra? Egyáltalán miért is születhetett meg ez a lap Magyarországon, egy olyan korszakban, amikor nem volt törvényszerű, hogy egy, a kultúra találkozási helyének szánt folyóirat életet, pénzt, lehetőséget kap?

– Bár nem nyilvánvaló, talán még most sem, de igenis igény volt erre a folyóiratra. Magyarországon a hatvanas évek közepén bizonyos értelemben drámai helyzet volt; a várakozás drámája, az a kimondatlan érzés, hogy lassan-lassan, de szabadabban lehet beszélni a politikáról, az életről, a világról, a művészetről. Ebben a különös helyzetben, ebben az amnesztia utáni, konszolidálódó, félénk reformok felé haladó, kinyíló országban megnőtt a mozgástér. Nemcsak az igazmondás és a nyitottság vágya fogalmazódott meg. A magyar értelmiség, éppúgy, mint a többi, provincializmussal küszködő kis országé, megpróbált kapcsolatot teremteni a világgal, bizonyítani akarta, hogy képes kommunikálni másokkal. A film ebben az időben ideális eszköze volt a nemzetközi kommunikációnak. Ne felejtsük, ez az újhullámok kora, a filmművészet fejlődésének egyik csúcspontja, lázas és izgatott időszak, amikor a film felfedezte önmagát. Rendkívüli, gazdag időszak volt, amikor egyszerre létezett a francia újhullám, az olasz és a kelet-európai film, ezek egymást erősítették, táplálták, versenyre keltek, hogy olyan filmnyelv jöjjön létre, amellyel gondolatokat is ki lehet fejezni.

A Filmkultúra akkor alakult meg, amikor a magyarországi politikai változások, illetve a nemzetközi és a hazai filmművészet termékenyítőén találkoztak. Ennyiben vitatkozom veled, hogy a folyóirat megalakulása nem volt szükségszerű. De az volt: mert a kihívásra válaszolni kellett, mert végre szellemi pezsgés volt, s szóba lehetett állni a világgal. Azt hiszem, ezzel magyarázhatjuk azt, hogy olyan emberek vettek részt a lap munkájában, akik távol voltak a filmművészettől. A film számukra is gondolkozási és kifejezési lehetőség volt, a szellemi anyagcsere területe. Ezért mondom, hogy szükségszerűen alakult meg a lap. Más kérdés, hogy a világgal folytatott párbeszédben és a jelenségek megnevezésében meddig mentünk el, s hogy ez éppen kinek az érdekeit sértette!

– Amikor most a kezedbe veszed a Filmkultúra legjobb írásaiból készült válogatást, nem csupán a Te ízlésed, s nem csak egy korszak tükrét tartod a kezedben. Gondolom, pontosan tudod, hogy mit jelentett egykor ez folyóirat. Szerinted milyen hatással volt a magyar szellemi életre?

– Szabadon, természetesen csak amolyan „félszabadon”, hét évig szerkesztettem a lapot, 1972-ben már érezhető volt az új represszió. A Filmkultúrát nem közvetlenül a prágai rendcsinálás után kötötték gúzsba -még egy keveset élhetett. De amíg hellyel-közzel szabadon táncolhatott, addig elment a lehetőségek adta végső határokig. Azt gondolom, hogy elsősorban nem a szakmára, a szűken vett filmkészítőkre, hanem a társadalomra, a film iránt érdeklődő, a filmnyelvre fogékony, gondolkodó emberekre, főleg a fiatalokra gyakorolt hatást. Talán befolyásolhatta szellemi érésüket. A lap szellemi érdeklődése, nyitottsága, más írásnyelve is vonzotta a fiatalabb generációt.

Ebben az időben a film a szó szoros értelmében vett avantgárdját élte, a művészi gondolkodásnak és elbeszélésnek új útjait kereste, s a Filmkultúra ezt a szellemi mozgást nyomon követte.

Egy filmfolyóiratnak mindig szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy a kritika mennyire szolgálja közvetlenül a filmművészetet a napi recenzió pragmatizmusán túl. A Filmkultúra a filmhez való közeledés, a filmről való gondolkodás tágabb módjait kereste.

– Óh, azok a szép napok! címmel írtál előszót a Filmkultúra 65/73-hoz. Nosztalgiával gondolsz a hatvanas évekre, amikor a filmművészet még fontos része volt az egyetemes és magyar kultúrának?

– Az egyetemes filmművészet történetében a hatvanas évtized különös idő volt, s nem csak azért, mert a film olyan klasszikusokkal dicsekedhetett, mint Bunuel, Bergman, Antonioni, Fellini, Truffaut, Jancsó, Tarkovszkij. A film az idő tájt privilegizált helyzetben volt, ezt a pozícióját mára elvesztette. A vizuális kultúra mai dzsungelében ki kell küzdenie a maga helyét. Tömegversenyben mérettetik meg, ahol a közönséget más áru könnyebben csábíthatja el. Megváltozott a film arca, szerepe. Már nem uralkodó művészeti forma, megszűnt kitüntetett műfaj lenni.

Mégsem tartom termékeny gondolatnak azt, hogy egyedül a hatvanas évtized volt a film aranykora, s ma mindent kizárólag ehhez kell viszonyítani, noha számomra ez marad a filmművészet kitüntetett pillanata.

– Talán nem termékeny, de érthető gondolkodás ez, hiszen a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején olyan riasztóan konzervatív lett a világ és vele a filmművészet. S ha tudjuk is, hogy a művészet nem tökéletes és egyidejű tűkre a világnak, a film gondolkodásmódja és elbeszélése azért elég pontosan követte ezt a konzervatív fordulatot.

– Ez igaz, de ma a közönség és a film találkozása is más. Most még nem tudjuk pontosan megnevezni azt az újfajta filmet, ami a hetvenes évek végi (a filmművészetben egyébként inkább nyolcvanas évek eleji) konzervatív fordulat után kialakult. Azt azonban már láthatjuk, hogy a jó értelemben vett sikeres filmek az iróniával, az irónián keresztül kommunikálnak a nézővel, s másfajta módon vonják be a közönséget, mint a hatvanas évek intellektuálisabb, reflektáló alkotásai. Ilyen értelemben sem állíthatjuk, hogy ma teljesen megszűnt a párbeszéd a filmművészet és a közönség között, csupán a mai alkotások játékosabban, önironikusabban teszik ezt.

Tagadhatatlan, hogy a filmművészet a hatvanas években elért filozófiai, nyelvi, intellektuális, kulturális magasságából zuhant alá, s bizonyos mértékig azokról a kizárólag hozzá tapadó kulturális értékekről mondott le, amelyeket pedig olyan nehezen teremtett meg. A film az avantgárd, az első felfedezések izgalmát veszítette el, s ma olyan erős indusztriális présbe került, ami csak a hasznosat, a kismesterien ügyeset ismeri el értéknek. Ha ezt a presztízsveszteséget tekintjük a nyolcvanas évek legfontosabb jellemzőjének, érthető a múltba nézés, de nem követhetem.

– A film és a kultúra mai állapotában milyen Filmkultúrát szerkesztenél?

– Biztosan nem ragaszkodnék görcsösen ahhoz a korszakhoz, aminek a filmjeit annyira szeretem. A változásokat tudomásul kell venni. Nem szabad megrettenni attól, hogy bizonyos értékek kirostálódtak az idő folyamán, és újak keletkeztek. Azt tartom fontosnak, hogy megértsük, egyáltalán miért lehetett az egyetemes kultúrának olyan kegyelmi pillanata, amilyet a filmművészet a hatvanas években megélt.

Megkockáztatom azt is, hogy nemcsak a világ lett konzervatív az elmúlt évtizedben. Talán mi magunk is azok vagyunk, amikor annyira ragaszkodunk a hatvanas évek alkotásaihoz.

– Tanítottál Párizsban, Jeruzsálemben, és tanítasz New Yorkban filmtörténetet, forgatókönyvírást. Tapasztalataid szerint a mesterség fogásain kívül meg lehet bármit is tanítani a filmművészetből?

– Azoknak a fiataloknak, akiket tanítottam és tanítok, a film nem feltétlenül jelenti ugyanazt, mint nekem. Ám ha az ember elég kitartó, meg tudja győzni őket, arról, hogy másfajta film is létezik, mint amiről addig hallottak. Meg lehet értetni velük, hogy a film személyes kifejezési forma, s mint ilyen betöltheti a különböző kultúrák sajátos közvetítő nyelvének szerepét.

• Kultúra