Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Az Európa Könyvkiadó az idei könyvhétre megjelentette Wiesenthal: Az igazság malmai című memoárkötetét, pótolva ezzel több évtized mulasztását. Igaz, 1970-ben már magyarul is hozzáférhetővé vált a szerző A gyilkosok közöttünk járnak című leleplező, náciellenes munkája, de mintegy csak suba alatt. A kommunista rezsimek ugyanis – s főképp a Szovjetunió – nem nézték jó szemmel a Wiesenthal által vezetett, bécsi székhelyű Zsidó Dokumentációs Központ tevékenységét; részben a helyi antiszemita hagyományoknak adózva ezzel, részben pedig azért, mert Wiesenthal nem volt hajlandó feledni a Raul Wallenberggel történteket.

Beszélő: A kelet-európai változások nyomán számít-e arra, hogy új lehetőségek nyíljanak a nácik felkutatására?

Simon Wiesenthal: Igen, e tekintetben részben megnyíltak a lehetőségek. Néhol az új vezetés azonnal hozzáférhetővé tette számunkra az addig titkos archívumokat. De nagyon sokan meghaltak már a tettesek közül, s ami legalább ilyen veszteség: nagyon sok tanú is meghalt. Ha ez a nyitás csak tíz évvel hamarabb történik, lényegesen többet tudnánk felmutatni.

Beszélő: Nem gondolja, hogy a szabadabbá, ám csak kevéssé demokratikussá váló kelet-európai közállapotok fokozzák majd a társadalmi konfliktusokat, illetve az antiszemitizmust?

S. W.: A nyitás alapvetően pozitív fejlemény. Ez persze nem zárja ki mindannak a veszélyét, amire kérdésével célzott. Az Egyesült Államok kongresszusának 1990. évi jelentése az emberi jogok nemzetközi helyzetéről például említ egy nevet, és hangsúlyozni szeretném: egész Európából csak ezt az egyetlen nevet említi. Egy bizonyos Csurka István képviselőről van szó, aki a jelentés szerint nagyban hozzájárult az antiszemita érzelmek magyarországi felkorbácsolásához. De ez az önök dolga, maguknak kell megküzdeni vele.

Beszélő: A volt Nyugat-Németországban jelentékeny lelkiismeret-vizsgálat zajlott a holocaust nyomán, ami nem mondható el a volt Kelet-Németországról. Az újraegyesülés vajon nem semmisíti-e meg e lelkiismeret-vizsgálat eredményeit?

S. W.: Kelet-Németország valóban a legnagyobb, hangsúlyozom, a legnagyobb ellensége volt a morális kiengesztelésnek, a zsidóságnak és magának Izraelnek is. Emellett valamennyi terrorista mozgalmat tevőlegesen is támogatott. Tudtak a bűnelkövetőkről és felhasználták őket, ha kellett, megzsarolván őket korábbi tetteikkel. Néhány nappal ezelőtt levelet kaptam, mely valószínűsíti, hogy a szóban forgó ügyekkel kapcsolatban ráakadtak bizonyos Stasi-dokumentumokra. A dokumentumok mennyisége hetven folyókilométert tesz ki! Meg kell vizsgálni ezeket a dokumentumokat, s kideríteni, tulajdonképpen ki kicsodát is tartott sakkban, zsarolt, kényszerített? A kommunisták a nácikat vagy a nácik a kommunistákat. Mert akik a keletnémet állam élén álltak, egykoron a náci börtönök foglyai voltak, és a háborút követően a kommunista állam keretein belül, a náci hagyományok szellemében egy, a Gestapónál sokkal nagyobb elnyomó szervezetet építettek ki. A Gestapónak negyvenezer tagja volt, míg a Stasinak százötezer. Látja, ezek mind-mind olyan dolgok, melyek nyomán az ember elgondolkodik: ugyan, hogyan is lehet itt ténylegesen igazságot szolgáltatni…

Beszélő: Ön Ausztriában él, a Waldheim-ügy és sok más jel igen különös színben tünteti fel ezt az országot. Tulajdonképpen mi volt Ausztria: bűnös vagy áldozat?

S. W.: Bűnös és áldozat. De míg ez utóbbiról sokat beszéltek, nem tűnt ildomosnak az osztrákok háborús bűntetteiről beszélni. Ne feledjük, a hidegháború ideje alatt – a berlini blokádtól egészen az Eichmann-perig –, tehát tizenkét éven keresztül fel kellett függesztenem a Dokumentációs Központ működését, az összegyűjtött dokumentumokat pedig – egytonnányi okmányt – Izraelbe küldenem. És itt sorjázik még a többi, letagadhatatlan tény: Eichmann munkatársainak 70 százaléka osztrák volt. Na és Adolf Hitler?

Beszélő: Kapott-e Ön kutatásai során valamilyen hivatalos vagy nem hivatalos segítséget a keleti blokk államaitól? Volt-e valamilyen kapcsolata az ellenzékkel?

S. W.: Szerettük volna, ha van, de a kommunista időszakban az ellenzékkel és egyáltalán ezekkel az országokkal nagyon nehéz volt bármilyen kapcsolatot is fenntartani. Jómagam három alkalommal is elnöke voltam a Szaharov Bíróságnak. Egyik alkalommal Rómában, aztán az amerikai szenátusban, majd Londonban egyszer. Megpróbáltunk a disszidenseken, a máskéntgondolkodókon segíteni.

Ami a nácik felkutatását illeti, e szempontból egészen 1967-ig a dokumentációs központnak volt egy hivatalos tudósítója a Szovjetunióban, egy rigai ügyvéd; az általa küldött dokumentumokat persze szigorúan ellenőrizte a KGB. De a hatnapos háborút követően mindennek vége lett. Kelet-Németországban a háborús felelősség vállalásának minden hajlandósága megszűnt. Magyarországgal minimálissá váltak a kapcsolatok; mindössze egyetlen esetben – a Kanadában élő Finta Imre háborús bűnösségének ügyében – jött létre valamiféle együttműködés. Csehszlovákiából egyetlen esetben sem érkezett válasz feltett kérdéseinkre, így ment ez mindmostanáig. Ma persze a helyzet megváltozott, de mint mondtam: már késő.

Beszélő: Nem gondolja-e, hogy ebben az új kelet-európai helyzetben esetleg meg lehetne kísérelni felállítani egy központot a zsidók ellen elkövetett szovjet, illetve kommunista bűntettek kutatására is?

S. W.: A beindult folyamatok ellenére erről még korai lenne beszélni. Ám eszünkbe jutott, hogy alkalmazzunk egy szakembert, egy történészt, hogy egy átfogó könyvet írjon az úgynevezett anticionizmus történetéről. Minthogy az antiszemitizmust ugye Hitler túlontúl kompromittálta. Mindenki az anticionizmus zászlaja alatt vitorlázott, de persze tudni lehetett, tulajdonképpen miről is van szó. Nos, egy ilyen feldolgozásnak okvetlenül el kell kezdődnie, már csak azért is, mert az anticionizmus orvé alatt jelentkező heves antiszemitizmus nem volt egyéb, mint az úgynevezett kommunizmus karikatúrája.

Beszélő: Az Ön által kitűzött célokból mennyi valósult meg? Hány háborús bűnös él még szabadon?

S. W.: Véleményem szerint mintegy százötvenezer volt azoknak a német és osztrák állampolgároknak a száma, akiknek valamilyen közük volt a háborús bűntettekhez. A háború befejezése óta, a különböző országokban közülük legfeljebb ha hatvanezer ellen folytattak bűnvádi eljárást. Ott vannak akkor még a kollaboránsok tízezrei, a zsidók mellett a cigányok és általában a fasiszta rendszer ellenfeleinek a kiszolgáltatói, a Baltikumtól Horvátországig. Legtöbbjük névtelenül halt meg az elmúlt években. Néhányuk persze meg mindig bujkál, hamis névvel. De amíg a mi irodánk, a dokumentációs központ létezik és tevékenykedik, a háborús bűnösöknek garantáltan rossz az álma. És ez része annak a büntetésnek, amit tetteikért kiérdemeltek.

• Kultúra