Amikor ezt az újságot az olvasó kézhez kapja, Jelcin a Fehér Házban tárgyal. Partnere az Egyesült Államok elnöke, akitől nyomban megválasztása után hivatalos látogatásra szóló meghívást kapott. Ez a választási győzelem után olyan újabb győzelem, amire az orosz köztársaság elnöke sokáig hiába törekedett. Midőn a szenátus vendégeként Washingtonban járt, hasztalanul próbálkozott, Bush nem fogadta. Legutóbbi amerikai útja alkalmával pedig az elnök csupán „betévedt” Scowcroft nemzetbiztonsági tanácsadó szobájába, ahol a szoba gazdája „véletlenül” éppen Jelcinnel beszélgetett. Egyáltalán, a Bush-adminisztráció került minden olyan gesztust, ami Jelcint – mint Gorbacsov riválisát – fölértékelhette volna. De Jelcin új legitimációja, azaz megválasztásának demokratikus volta, új „munkapartnersége” Gorbacsovval – így látják, és ami ennél is fontosabb: így akarják láttatni Washingtonban – alapjában változtatta meg a helyzetet.
„A választások intézményes forradalmak” – mondja Tocqueville. Ennek az állításnak az igazságát különösen könnyű belátni az orosz köztársaság demokratikusan megválasztott elnökének esetében. A tételt még hangsúlyosabbá teszi, hogy Jelcin már az első fordulóban fölényes sikert aratott, hogy a két metropolisban – Moszkvában és Leningrádban – nagy többséggel erősítették meg polgármesteri tisztükben Jelcin szövetségeseit, s hogy a városokban könnyedén győző Jelcin a falvakban is többséget szerzett.
Ez a fordulat megmutatja, hogy – ellentétben az őszi állapotokkal – amikor az óvatos Gorbacsov jobbnak látta, ha elfordul a reformerektől és visszahátrál a konzervatívokhoz, az erőviszonyok most már egyértelműen a változásnak kedveznek. A dogmatikus kommunisták blokkja – a párt, a hadsereg, a KGB, a nehézipar – komoly vereséget szenvedett. A továbbiak szempontjából nagy jelentősége lehet annak, hogy Jelcinnek többsége volt a katonai választókörzetekben is, jóllehet az átlagosnál szerényebb többség. Fontos hír, biztatás a megvert, de csak annál jobban bőszített konzervatív erők ellenlépéseivel kapcsolatban. Az oroszországi választás utáni első rohamot Gorbacsov ellen indították: a Szojuz, a minap még Sevardnadze vesztére törő reakciós ezredesek csoportja gazdasági teljhatalmat követel Pavlov szovjet miniszterelnöknek, a régivágású gazdaságirányítás szószólójának. Gorbacsovot támadják, de valójában azt akarják megelőzni, hogy Jelcin radikális, a piacgazdaságra áttérést ígérő programja napirendre kerülhessen. Ezt a programot Gorbacsov is elfogadta, ez az alapja a kettőjük ma még fölöttébb törékeny, kérdőjelekkel körülaggatott – de az amerikai elnök által demonstratívan támogatott – együttműködésnek.
Mert ez a Jelcinnek címzett meghívó egyik legfőbb motívuma. A meghívás Gorbacsovnak is üzenet, aminek lényege, hogy a Nyugat – illetve annak legfontosabb hatalma – szeretné, hogy a két politikus fejlessze kapcsolatát tartós és minél szilárdabb szövetséggé. Jelcint arra inti, törekedjék a kompromisszumra Gorbacsovval, az utóbbit pedig arra, legyen mersze kitartani Jelcin oldalán, akkor is, ha a barométer viharra áll. Másként szólva: tegyék közösen a gazdasági és politikai átalakítás húzóerejévé a kommunizmusból kilábaló reformerek és a kommunistaellenes demokraták együttműködését.
Ezt az érdekszövetséget nem könnyíti meg a két politikus alkatának eltérő volta. A nemzetközi porondon nagyszerűen mozgó Gorbacsov mesterien bánik a szovjet birodalmat még ma is szinte tetszése szerint kormányzó bürokráciával. Jelcin – akiről a Pravda azt a „pszyhogrammot” közölte a választások előtt, hogy „szókincse és stílusa szegényes, monoton, alpári kifejezésekkel él, nyelve nehezen forog” – sorban áll a többi vásárlóval együtt, tudja – és el is hiszik neki, hogy tudja –, milyen küzdelmes a létért való harc a szovjetországban. Gorbacsov a funkcionáriusok embere. Jelcin a nép embere.
Jelcin bukása 1987 őszén – írja a Die Zeit – „először fedte fel, hogy Gorbacsov együtt üvölt a farkasokkal, ha a hatalma forog kockán. Másrészt Jelcin második pályája Gorbacsov politikai reformjának hatékonyságát mutatta.” A lap Jelcint idézi: „Mikor összes hivatalaimat elvesztettem, Gorbacsov fölhívott, fölajánlotta, legyek az állami építési ügyek minisztere, és én elfogadtam az ajánlatot. A beszélgetést lezárva, kijelentette: »De emlékezz rá, hogy a politikába már nem eresztlek be!« Ezt akkor komolyan gondolta, eszébe se jutott, hogy a demokratikus folyamatot, amelyben a főtitkár szava már nem a diktátor szava, épp ő indította el.”
Az új szituáció a végsőkig kiélezi Gorbacsov alapvető dilemmáját: legitimációjának a kommunizmus a forrása, de a kommunizmus egyszersmind a Szovjetunió összes bajainak forrása. „Jelcin –hangoztatja a Neue Zürcher Zeitung – a legnagyobb szovjet köztársaság elnökeként a népakaratra hivatkozhat, vagyis egy olyan legitimitásra, amivel Gorbacsov nem dicsekedhet, sem mint a Párt, sem mint az állam vezetője, de úgy sem, mint a parlament tagja. Az SZKP számára rossz hír a javából: már nem a párton belüli támogatástól és cinkosságtól függ a feljutás a hatalom irányító posztjaira, hanem a választókörzetektől.”
Gorbacsovnak el kell döntenie – ezt már a Frankfurter Allgemeine Zeitung írja – „meddig akar még egy olyan párt főtitkára lenni, amelyet a nép többsége, határozottan visszautasított. Gorbacsov számára e párt, ami (várakozásával ellentétben) egyre kevésbé »kötőanyaga« a soknemzetiségű államnak, mind nagyobb terhet jelent, amitől előbb vagy utóbb, már csak politikai életösztönből is meg kell szabadulnia. Mily boldognak tekintheti magát most Sevardnadze, aki decemberben – a diktatúrába visszaesés veszélyére való figyelmeztetésként – tüntetően lemondott állásáról. Szemlátomást új reményekkel van tele, létre akarja hozni a demokratikus erők gyűjtőpártját. Az SZKP fegyelmit indított ellene, de ez a mai körülmények között egyenlő egy politikai kitüntetéssel.”
A szempontokra, amelyeket az előbbiekben idéztünk, még sokszor figyelmeztetni fog a történelem. Jelenleg azonban nem arról van szó, hogy milyen hosszú politikai életet adnak az istenek az egyik vagy másik szereplőnek. Inkább arról, hogy e két ember (esetleg Sevardnadzéval együtt három) nem gondolhat reformokra a másik nélkül. Jelcin túl gyönge Gorbacsov nélkül, Gorbacsov túl erőtlen Jelcin nélkül. Jelcin, a legnagyobb, legfontosabb, leggazdagabb szovjet köztársaság első legitim elnöke, az ő számára nyilván a legfontosabb, hogy mielőbb megvalósuljon a gyakorlatban is az unió konföderatív irányba történő elmozdítása, a változások alapjául szolgáló 9+1-es szerződés átültetése az életbe.
A változtatásra irányuló általános vágyat jól kifejezi az is, hogy a népakarat Leningrádot, a Szovjetunió második legnagyobb városát vissza akarja keresztelni Szentpétervárrá. Ez az állásfoglalás (a végső szót a törvényhozók mondják majd ki) persze mindenekelőtt Lenin nevének kiiktatására irányul, azt a tényt tükrözi, hogy az emberek többségének nem a „dicsőséges” és „nagy” díszítő jelzők villannak eszébe az októberi forradalom hallatán. E szándék át- és leértékeli az utóbbi több mint 70 esztendőt, és fölértékeli a pravoszláv, monarchista múltat. Visszahoztak egy szentet. Azt is mondhatnánk, még egy szentet, mert – ez már így van – ahonnan a kommunizmus visszavonult, ott szentek népesítik be a tájat. Római szentek, bizánci szentek. (De különbség nincs sok közöttük; az új, nem hivatalos – de egyre valóságosabb – szkizma ott húzódik meg, ahol alig két éve még a demokrata világ és a kommunista világ határvonala húzódott.)
Van azonban a névcserére irányuló kívánságának még egy – a konzervatív töltéssel feleselő modern alkateleme: a régi-új név a modernizálás vágyát, a Nyugathoz közeledés óhaját is szimbolizálja. Lehet, hogy a motiváció nem tudatos, de a változtatási szándék része az átfogó csomagtervnek, amely a tegnapi elmaradott Szovjetuniót (vagy legalábbis az európai területeit) a mai ipari világ segítségével a holnapi informatikai világ részévé akarja tenni.
Egyszersmind pillérévé az alakuló új geopolitikai egyensúlynak. Ezt is szem előtt kell tartanunk, midőn Jelcin washingtoni meghívásának különféle aspektusairól elmélkedünk. A Jelcin–Gorbacsov-koalíció vezette lazább szövésű, konföderatívabb Szovjetunióba azért hajlamos „invesztálni” a Nyugat, mert – jobbat nem tudván – az összes megrázkódtatás ellenére reméli, hogy az 1989/90-es nagy fordulat utáni új világrend egyik tartóoszlopa lesz a megújhodó, de épp ezért együtt maradó, lefegyverkező, de épp ezért stabilizálódó szovjetország. A nagy alkuba a geopolitika is beletartozik: a kontinensek közötti és a kontinensen belüli új biztonság és új egyensúly kialakítása. A névváltoztatással Szentpétervár még nem lesz ismét az ország fővárosává. Egyelőre – és alkalmasint még hosszú ideig – Moszkva marad a főváros.
De akár így, akár úgy: a súlypont nyugatabbra terelődik, amiként – ez is az új egyensúly kialakításának része – a németek most talán, később biztosan ismét Berlint teszik meg fővárossá Bonn helyett. Az egyensúly jegyében nekik keletebbre kell tolniuk a súlypontot.
Térjünk vissza a vezérmotívumhoz: Jelcin washingtoni meghívásához. Ebből kiderült, hogy támogatni fogják a szovjet átalakítást. De tudni még csak azt lehet, hogy a Harvard egyetem illetékes közgazdászai évi mintegy 25 milliárd dolláros támogatást ajánlanak, s javaslataikat továbbították az amerikai és a szovjet vezetőkhöz. E támogatásnak kardinális jelentősége lenne a Jelcin kidolgozta reformprogram szempontjából. Az orosz köztársaság elnöke gyorsabban akar előrehaladni, mint Gorbacsov, és messzebbre. Komoly privatizációt tervez, a falvakban is vissza akarja állítani a magángazdálkodást, jelentősen csökkenteni akarja a katonai kiadásokat. Az International Herald Tribune értesülése szerint 18 hónapot kér, „1992 végén – ígéri – már látható javulás lesz”.
Első lépésként – írja a lap – „megszüntetni a kommunista sejteket a gyárakban és az orosz kormány irányítása alá kerülő állami intézményekben.”
- Külföld [6]