Amikor a Legújabbkori Történeti Múzeum geometrikusán kaotikus, nyomasztóan vörös-márványos, minden szándék dacára rosszul világított, magyarul sötét lépcsőjén fölfelé, majd lefelé, először pre-, később posztkoncepciókkal bíbelődtem, s a földszintén a lenyűgöző mongol őslények térdéhez dörzsölőző, zsizsikelő és táncikáló gyerekhadakon kétszer, oda s vissza is átvágtam, arra gondoltam, lesz itt az iróniának bőven tere, lehet viccelni a hely szellemén és egyebeken (a genius locin többszörösen is és a legkegyetlenebbül). Aztán elment a kedvem a csiszolt poénoktól meg a faragatlanoktól is, mert a dolog, az Első Magyar Kortárs Képzőművészeti Gyűjtemény (rendesen – ha jól tudom, s a bizonytalanság nem az én hibám, mert sehol sem olvasható egyértelműen, szóval igazi nevén a Ludwig Múzeum, Budapest) sokkal, de sokkal komolyabb ügy, minthogy hülyéskedni illene vagy egyáltalán értelme lenne. Valóban.
Megnyílt ugyanis egy múzeum, mely mostanáig csak vágyképekben bukkant elő, melyhez és melynek megvalósulása esélyeihez képest Malraux legendás képzeletbeli múzeuma valódi és keményen materializálódott objektum volt kitalálása pillanatától kezdve; megtapasztalható tehát egy gyűjtemény, aminek láttán nem marad más – vagy csak alig –, mint a bánat.
Az alapgondolat rokonszenves és kihívó volt: nagyszerű, hogy a jeles műgyűjtő Budapesten is fenntart – mindegy, milyen formában – publikussá tett kollekciót, de igazán érdekes lesz, ha Picasso, Warhol, Rauschenberg, Beuys és mások munkái mellett a magyarokéi is láthatóak lesznek, ha végre nem a szó, a rizs, a púder, de a tárgy a tárggyal szemben bizonyítja a kortársiságot. Az értékes idea – mely az elképesztően rossz térben itt-ott tagadhatatlanul felpislákoltatja lényegét, el tehát nem felejtődött – megvalósulni, önmagába életet lehelni azonban képtelen volt. De nem is tehette. Egyszerűen azért, mert erre semmi lehetősége sem volt. Hiszen
(először:) befogadótere elkészülte óta használhatatlan múzeumi célokra, képzőművészeti kiállítás rendezésére kiváltképp. Nemcsak túlságosan tagolt, de értelmetlen és kicsi, mégis hangsúlyos terekkel megbontott, és sötét is, miközben falait összevissza szabdalják ablakok. A katalógus előszavában a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, Bereczky Loránd hangsúlyozza, hogy az elhelyezés ideiglenes, a gyűjtés sem állt meg, de nem beszél a türelmetlenség, az ideiglenesség vállalásának okáról, hogy miért kellett épp most, ennyire átmeneti helyzetben prezentálni a kiállítást. Valószínűleg csak művészeten kívüli szempontok diktálták a sietséget, annál is inkább, mert
(másodszor:) a magyar anyag átgondolatlan, s semmi másnak nem tükre, mint a galéria korábbi gyűjtési politikájának. Erről persze biztosan nem a mostani munkatársak tehetnek – bár az elmúlt egy-két év vásárlásai a katalógus tanúsága meg a Rejtett dimenziók című tárlat ez irányú tapasztalatai alapján nem igazán vigasztalóak –, de éppen mert nem rajtuk múlott, ehhez az új múzeumhoz, ha már vásárolni nem, kölcsönkérni bátorkodhattak volna néhány fontos munkát. Ha megteszik, nyilvánvalóvá lett volna, hogy például Méhes László Langyos víz-képei mennyire egybevágtak a hyperrealizmus szándékaival, s mi módon láttak túl rajtuk; Attalai Gábor nagy filcmunkái miként „puhították” a minimál artot; Molnár Sándor expresszivitása fűtöttebb-e kortársaiénál… és így tovább. Azokról már nem is szólva, akik – nem úgy, mint az említettek, legalább valamivel, de egyáltalán – semmivel sincsenek képviselve (találomra, gondolkodás nélkül Tót Endre, Konkoly Gyula s egy másik irányból Somogyi Győző). S ez nem csak a magyarokra vonatkozik. Lehet, hogy vérbőszítő vagy éppen mulattató naivitás, de én úgy képzelem, egy ilyesfajta gyűjteményben elférhet(ne) a Szépművészeti Múzeum néhány – letétként, kölcsönként átadott – darabja is, ha áthidalható az illetékesség, a virtuális és valóságos tulajdonlás, a „parancsnoklás”, az „enyém a labda” szindróma objektív és pszichés fala. Azután érdekes lenne tudni azt is: mi a titka annak, hogy néhány – persze mind kitűnő és feddhetetlen – művész, miközben a többség egyetlen munkával, ők két, olykor három művel is szerepelnek (Picasso – szerencsére – még többel), s kapnak és adnak rögtön plasztikusabb képet önmagukról. De ez az utóbbi kérdés kicsinység végeredményben, fontosabb, hogy
(harmadszor:) a feltehetően igen szűk idő s az alkalmatlan tér a kiállítás rendezőjét, Dévényi István lehetetlen helyzetbe kergette. Bár bizonyos pontokon szerencsés találkozásokat tudott megszervezni – mint Richard Estesét Kocsi Imrével –, másutt az idő fájdalmára figyelmeztethetett (Altorjay Sándor és Robert Rauschenberg szembeállításával), különös, de talán nem igazán szerencsés allúziókkal is próbálkozott (Picasso és Kondor Béla „kettősére” gondolok), ám az egészet illetően jobbára csak a szenvedés süt. Ahogy Váli Dezső, Schaár Erzsébet, Gyarmathy Tihamér meg Bartha László munkái egy folyosóvégbe rekesztve-összezárva szomorkodnak, az tökéletesen jellemzi azt a fajta jovialitást és lojalitást, mely a rendezés elveit adja. Sem egymáshoz, sem környezetükhöz nincs igazán közük, csak a véletlenhez, saját nevükhöz meg valami rejtélyes „konszenzushoz”. Ugyanilyen, de már hivalkodóbb jelenetet ad elő Dienes Gábor és Nagy Gábor egy-egy képe, hiszen majdnem főfalon függnek, ám az ötvenes-hatvanas évek egyik újra megtalált festőjének, Renato Guttussónak melléjük akasztott munkája csak hervatagságukra figyelmeztet.
Bereczky Loránd ideiglenességről és a gyűjtés folytatásáról írt a katalógusban. De mit jelent vajon a gyűjtemény gyarapítása ebben az esetben? Ki s mennyiben szabhatja meg az anyagi és a szellemi kereteket, mert
(negyedszer:) ugyan a budapesti Ludwig Gyűjtemény, annak ellenére, hogy donátora tavaly, tavalyelőtt néhány igen jó munkát visszavitt, még mindig komoly értékeket foglal magába, bár az utóbbi időkben érkezett szovjet és bolgár másodosztály nemigen emelte fényét. (Vörös farok, kicsit korán: Hantai Simon és David Hockney festményei nagyszerűek.) Ludwig gyűjtési-gyűjtetési szempontjai nem mindig kiszámíthatóak, s láthatólag elsősorban a figurális művek érdeklik. A kérdés már most az, menynyiben kell hozzá alkalmazkodni, fordítva, mibe szól, szólhat bele, ami a magyar művészetet illeti? Ki fog kénytelenkedni s kinek?
(ötödször:) ha szabad, azt javaslom, vegyék komolyan a Ludwig Múzeum munkatársai a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójának szavait, s tekintsék a dolgot tényleg ideiglenesnek. Ludwig úr – gondolom – a megnyitó után hazament, a múzeumot tehát egy kis időre nyugodtan bezárhatnák, s sebbel-lobbal újrarendezhetnék a tárlatot. Hátha egy másképpen ideiglenes, de talán gazdagabb képet nyerhetnénk.
- Kultúra [6]