A fellélegzés bizonyára még nagyobb, észlelhette a konferenciáról tudósító újságíró, ha a találkozó résztvevőit igazán érdekelni tudja bármi más, mint a jugoszláv válság, amelyet a tanácskozók sürgősen megoldandónak tartottak. „A mérleg serpenyőjébe Európa súlyát kell dobni” – hangoztatta Kohl, és ezt Mitterrand a másik nagy szemponttal egészítette ki: „A demokrácia fontos exportcikke az Európai Közösségnek”, a válságot békés úton, az önrendelkezés szempontjainak tiszteletben tartásával kell rendezni.
A nyilatkozatokat tett követte, mégpedig szokatlanul gyorsan. Már pénteken, ebéd után a levegőbe emelkedett egy olasz katonai repülőgép, fedélzetén a „Trojkával”: a most, az ezelőtt és az ezután elnöklő ország külügyminisztereivel, azaz: a luxembourgi Poossal, az olasz De Michelisszel, a holland Van den Broekkel.
„Bizakodó vagyok, mert még Milosevicstől is azt hallhattam, hogy a XXI. század küszöbén nem akarnak visszacsúszni a XIX. századba.” E mondat már szombat délután hangzott el, a csúcs befejezését követő sajtóértekezleten a luxemburgi külügyminiszter, a Belgrádból, Zágrábból visszatérő Trojka vezetőjének szájából. Hét órán át tárgyaltunk, mondta Jacques Poos. Beszéltünk Markoviccsal, Loncsavval, Miloseviccsel, Tudjmannal, Kucsannal. Valamennyien elfogadták az Európai Tanács, vagyis a Luxembourgban megjelent tizenkét vezető három pontból álló követelését: 1. A Szlovéniára támadó katonák térjenek vissza a laktanyákba. 2. Horvátország és Szlovénia fogadja el az eredetileg Markovics szövetségi miniszterelnök javasolta három hónapos moratóriumot, várjon a kinyilvánított függetlenség gyakorlati megvalósítását szolgáló lépésekkel. 3. Szerbia ne akadályozza tovább, hogy a horvát Meszics, a jugoszláv államszövetség soron következő elnöke elfoglalja helyét az őt megillető székben. A meggyőzésnek – közölte a luxembourgi diplomata – fontos eszköze volt a bejelentés: ha e feltételek nem teljesülnek, a közösség és külön-külön az EK-hoz tartozó államok befagyasztják a Jugoszláviának megszavazott 1,7 milliárd márkás segélyt.
„Ott, a távoli Törökországban”
Az Európai Közösség vezetői úgy érezték, a helyzet magaslatára emelkedtek; elérik, ami az előző héten Bakernek nem sikerült: megakadályozzák a jugoszláv válság további mélyülését. Rendszerint a franciák törekszenek az amerikaiak európai szerepének marginalizálására, de most Kohl is fontosnak tartotta, hogy ne engedjék át más, a „kontinensen kívüli” erőknek a cselekvést. Mi több: úgy érezték, kezdő lökést adtak egy olyan folyamatnak, amely Jugoszlávia állami létét összehangolja a demokráciával, a nemzetek, nemzetiségek önrendelkezési jogával. Tehát síkraszálltak Jugoszlávia megmaradásáért, de gyönge és a konferencia folyamán szemlátomást tovább gyöngülő hittel.
Az Öböl-háborúban tanúsított gyászos színjáték – a közös európai föllépésre való alkalmatlanság – demonstrációja után most tudomására hozhatták a világnak, hogy az európaiak igenis tudnak és akarnak közös külpolitikát folytatni. Kivált akkor, ha őket is megperzselhetik a lángok. A csúcskonferencia két napján sűrűn idézték Goethét, aki Hermann és Dorothea idilljét elbeszélve, a történetet ellentéttel indítja. „Ott a távoli Törökországban” zajlik a háború. A költő távoli Törökországa azonban a mai Jugoszlávia, s a mai tanulság: ha „ott” háborúznak, „itt” Európában sem alakulhat ki idill.
„A Jugoszláviával nem határos európai országok is Jugoszlávia szomszédai” – hangzott el a sajtóértekezleten, és a hozzászólásokból kihallatszott az aggodalom, hogy a balkáni konfliktus lassíthatja, talán a visszájára is fordíthatja az Európai Közösség elmélyítésének és kibővítésének immár egymással nem szembeállított, hanem összhangba hozott politikáját, s túl korai próbatétel elé állíthatja az EBEÉ-t. Vagyis: a harmincöt államot felölelő Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezményt, amelyet alig egy héttel a luxembourgi csúcs előtt, a berlini értekezleten alakítottak át csupán egyhangú határozatok elfogadására jogosult tanácskozó fórumból válságkezelési mechanizmussal felruházott cselekvő szervezetté. Más szóval: megerősítették azokat a szálakat, amelyek a Nyugat demokratikus társadalmait biztonságpolitikai szempontból összekötik a Szovjetunióval meg Közép- és Kelet-Európával.
A hosszúra nyúlt sajtóértekezleten a hallgatók kezdték felfogni, hogy Luxembourgban, Berlinben s nem sokkal annakelőtte, a koppenhágai NATO-értekezleten – függetlenül a címkétől – mindig egy és ugyanaz a dolog szerepelt a napirenden: az ipari országok újfajta, demokratikus együttélésének szabályzata… Avagy: Európa még kimunkálatlan, de a kontinens országait máris vonzáskörébe terelő új rendje, amely épp a jugoszláv üggyel kapcsolatban adhat bizonyságot életképességéről.
Az emelkedett gondolatok továbbgondolására azonban nem hagyott sok időt Marko Negovanovics vezérőrnagy, aki a villámgyorsan terjedő riasztó hír szerint ultimátumot intézett Szlovéniához a Jugoszláv Néphadsereg főparancsnoksága nevében. Szlovéniában pedig – közben ennek is híre jött – árulónak minősítették a Trojkának igent mondó Kucsant. Létrejött az ismert helyzet: a nacionalizmus fölszítóját tényleges szándékainál messzebbre kényszerítene az épp őáltala felizgatott közhangulat. Kucsan megriadt, és kijelentette, beleegyezése feltételes, meg kell várni, miként foglal állást a szlovén parlament. Ez jó ürügy volt a szerb Belgrádnak, hogy átmenetileg levegyék a napirendről Meszics elnökké választását, azaz prolongálják azt az állapotot, amelyben nincs polgári főnöke a hadseregnek. Új alkalom nyílt a zsarolásra is: a szerb vezetők kijelentették, csak akkor fogadják el Meszics elnökségét, ha Horvátország és Szlovénia függetlenségét nem felfüggeszti, hanem visszaszívja.
„Marcia su Újvidék”
Ekkor ismét Belgrádban termett a Trojka, és keresztülvitte az Európai Közösség kívánalmainak teljesítését. Hosszú lére eresztve ismertettük a vasárnapi eseményeket, mert lehet, sőt talán valószínű, hogy ezek – s nem a könnyen visszavonható aláírások – az irányadóak a jövőre nézve. A folytatás ugyanis semmi jót nem ígér. A horvát Meszics még el sem foglalta az elnöki posztot, amikor bejelentette: kezdeményezni fogja a szövetségi kormány kérdőre vonását és a hadsereg vezetőinek felelősségre vonását is; ami – figyelembe véve, hogy a fegyverek a hadsereg kezében vannak – nem tekinthető egyébnek provokációnál. Amivel kapcsolatban nem art arra is emlékezni, hogy e hadsereg – függetlenül mai negatív szerepétől – különleges büszkeségét és testületi öntudatát mindmáig egy párját ritkító tettből meríti: Hitler Jugoszláviába menesztett csapatainak kikergetéséből. Kedden aztán még rosszabb hír jött: Szlovéniában kiújultak a harcok, a légierők bombákkal halmozták el a szlovén tévéadókat.
Nem lehet kétség: az igazság teljes mértékben a Vajdaságot, majd Koszovót annektáló Milosevics ellenfeleinek oldalán van. Az általa vezetett „Marcia su Újvidék” már a kezdet kezdetén megmutatta, hogy a végzet embere, s akinek szeme volt hozzá, nyomban látta, hogy végveszélybe sodorja Jugoszláviát. Szerb vezetővé választása – ami magában véve is a Tito utáni Jugoszlávia krízisének kifejeződése volt – a rosszból a katasztrófa felé ígért kitörést. Azt jelentette, hogy az állam legnagyobb köztársasága belső reformok helyett a külső terjeszkedés, a szövetségen belüli imperializmus útjára lép, és ennek szolgálatában kiereszti a szellemet a palackból. Azaz: fölkorbácsolja a nacionalista szenvedélyeket Szerbiában, s ennek akaratlan – de kiszámítható – visszahatásaként a szerbellenes szenvedélyeket az állam más köztársaságaiban. Főleg a hamu alatt parázsló szerb–horvát ellentét lángját lobbantja fel oly magasra, amilyen a második világháború idején volt, amikor a vérszomjas Pávelics vezetését elfogadó horvátok az ördögnek adták el a lelkűket: odaálltak, egyedül Jugoszlávia népei közül, Hitler oldalára.
Az igazság – ismételjük – Milosevics ellenfeleinek oldalán van. De Milosevics szlovén és főleg horvát ellenfelei valahogy nem egészen „méltók” rá, hogy ennyire igazuk legyen. „A regresszív és populista szerb nacionalizmusból fakadó veszélyek nyilvánvalóak” – írja a Corriere della Sera. Ám így folytatja: „Kétségtelen azonban, hogy a horvát nacionalizmusba ugyancsak soviniszta hangok vegyülnek. A szlovén nacionalizmus mérsékeltebb, valamiféle XVIII. századi színezete van, de ők is identitástudatuk megszállottal lettek.”
A pápa – így olvastuk – „szokatlanul direkt és éles formában foglalt állást a konfliktusban »Horvátország és Szlovénia szeretett népeinek« oldalán.” De talán még ennek figyelembevételével együtt sem teljesen helytálló a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztőjének okoskodása. Szerinte azért indokolt a szerbek és horvátok különválása, mert 1054-ben, majd ezer év előtt különvált a katolicizmus és az ortodoxia. Erről a szempontról néhányszor megfeledkeztek Zágrábban, legutóbb például az első világháború után.
Epilógus: A luxembourgi csúcsértekezletről beszámoló tudósító számára a szombat délutáni sajtóértekezlet még aznap este folytatódott. Immár nem Poossal, meg a többi Luxembourg és Belgrád között ingázó diplomatával, hanem civil, bár nem a pályán kívüli emberekkel. Egy német televízió beszélgetésre hívta meg a délszláv nemzetek egy-egy Németországban élő képviselőjét. Okos, higgadt, párbeszédet, kompromisszumot sürgető szavaik meghökkentő kontrasztban voltak a Belgrádban, Zágrábban, Lubljanában felröppenő nyilatkozatokkal. „A nacionalista eufória mindenütt elnyomja az értelem hangját” – hangoztatta a szerb demokrata. Még tovább ment a jó arcú bosnyák értelmiségi, mondván: „a farkasok és sakálok órája ez”. Az aggodalmat keltő eseményeket avval is összefüggésbe hozták, hogy szinte mindenütt kiszorították a vezetésből a józan, mérsékelt elemeket. S különösen elgondolkoztató volt az az érv, hogy semmit sem oldana meg Jugoszlávia felbomlása. A belharc folytatódna és még élesebb lenne. Egy Jugoszlávia helyett három „Jugoszlávia” alakulna ki: Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina”.
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]