elnökének, hogy öt esztendőn át legjobb tudása szerint szolgálta az ország érdekeit. S még inkább, hogy elhatározta, jövőre nem jelölteti magát újabb hat esztendőre. Ausztria viszont nem köszöni meg a harmadik legnagyobb politikai tömörülés, a Szabadságpárt elnökének, hogy ismét fasisztabarát kijelentésre ragadtatta magát. Még kevésbé, hogy náciszimpatizáns véleményének hangoztatására a karintiai parlamentet találta alkalmasnak. A koalíciós pártok ugyanaznap menesztették a nagy hangú pártvezért, s vették tudomásul a háborús felderítői múltjáról „megfeledkezett” Waldheim tapintatos korai-késői visszavonulási szándékát.
Ausztria egyetlen nap alatt más lett – bizonygatták a kommentárok kissé sietős optimizmussal. Mondjuk így: inkább más akar lenni. Méltóbb az Európai Közösséghez, amelyhez egyre közelebb merészkedik. Ha a korrupcióktól, állampárti összefonódásoktól nem is tud megszabadulni máról holnapra, legalább a legszégyenletesebb gyalázatot igyekszik lemosni magáról, a fasizmus vádját.
A nagynémet gondolattal mindig is kacérkodó FPÖ-vezér, Jörg Haider, aki az országos aritmetikával ellentétben néppárti segédlettel volt Karintia kormányzója az elmúlt hét végéig, a tartományi parlamentben minősítette helyénvalónak a harmadik birodalom foglalkoztatási politikáját. A felháborodás – nincs is olyan közel ez az Ausztria – azon nyomban elöntötte az országot.
Ausztria a nagy nyugatnémet szomszéddal ellentétben sohasem nézett könyörtelenül szembe saját második világháborús múltjával – olvasta rá sokadszor a lakosságra a legismertebb tévékommentátor. Valóban, a második köztársaság fölépítése, a szovjet megszállásból a semlegességbe való átlavírozás kényes munkálata egyfajta kollektív amnéziát teremtett, közös elhallgatás bűnébe vitte az országot. Hivatalossá a demokratikus értékek váltak, az ország élére elkötelezett antifasiszták kerültek. De az exnácik betagozódhattak az új pártokba, bölcsen elhallgatva a hivatalos irányzattól eltérő gondolataikat. S amikor a fasisztoid megnyilvánulások – ügyetlenségből, rossz helyzetmegítélésből – mégis felszínre bukkantak, a válasz mindig ugyanaz volt: a szavakban túlreagálás, a tettekben felemásság.
Hogy maga az FPÖ vezére vérbeli fasiszta lenne, nem valószínű. Minden fellépését a hagyományos, sok tekintetben korrupt államrenddel szembeni arrogancia vezeti, érdes populizmus, amely pontosan tudja, hogy a náci húrokon ezen a tájon – ha körültekintően is – érdemes játszani. Ám hogy a szalonképtelen, gátlástalan megnyilvánulások mögött nagyon is tudatos hatalmi ambíció húzódik meg, azt Haider hetvenkedő nyilatkozata, miszerint pártja nem fasiszta párt, hiszen ha az lenne, már régen megszerezte volna Ausztriában az abszolút többséget, igazolni látszik.
Amit a nagy pártok mindmáig nem vethettek a náci múlttal megvádolt Waldheim elnök szemére, hiszen a nép akaratából lett Ausztria első embere, azt verték le Haideren. A szocialista párt, amely egy hete már, hogy nevében is elhatárolja magát a Kelet-Európában megbukott rendszerektől, és szociáldemokratának neveztetik, példátlan össztüzet zúdított Haiderre. És nem csupán azért, hogy Nyugat-Európának bizonyítson, hanem hogy a közte és az FPÖ között ingadozó ÖVP számára is világossá tegye: a Szabadságpárttal való együttműködés a néppártot is besározza.
Így esett, a második köztársaság történetében példátlanul, hogy a koalíciós pártok – némi néppárti vonakodással – egyszerűen leváltották Haidert Karintia éléről. A megszégyenítést alig enyhítette, hogy a klagenfurtiak tízezrei rokonszenvtüntetést tartottak a menesztett politikus mellett. Nem jól sült el az az igencsak provokatív ötlete sem, hogy kijelentésére Waldheimtől kapjon fölmentést.
Sőt, talán Haider pimasz feloldozási kérelmének hatására is, éppen a leváltás estéjén jelentette be a köztársasági elnök – ritkán kapcsolódnak így össze a jelképek –, hogy nem indul a jövő nyáron esedékes újabb elnökválasztáson.
Kiáltó volt az ellentét a karintiai krakéler és a „Hofburg fantomja” között: a semmit sem bánó, fenyegetőző Haiderrel szemben Waldheim személyében egy megtört, megbékélésre áhítozó politikust láthattak az osztrákok televíziójuk képernyőjén. Olyan embert, aki belátta, ha Irakba megy túszokat szabadítani, ha a provincializmustól óvja az osztrákokat, ha arab kapcsolatait állítja magasabb célok szolgálatába, akkor sem tudja saját nemzetközi elszigeteltségét megtörni, dicstelennek ítélt múltját a fényes jelennel elhomályosítani. A köztársaság elnöke nem titkolta, Ausztria izolációjának feloldása végett döntött úgy, hogy 1992 nyarán befejezi közszereplését. Mi tagadás, Waldheim dicséretes döntését az osztrák politikusok többsége s a közvélemény-kutatási adatok szerint a lakosság jó kétharmada nagy megkönnyebbüléssel fogadta.
A kancellárnak jövőre már nem kell államfői teendőket is ellátnia, amikor az ízlésükre kényes nyugati vezetők a köztársasági elnök helyett őt keresik föl, s hazai földön is találkozhat olyan politikusokkal, akiket Waldheim személye tartott távol Ausztriától. Az ÖVP esetében még nagyobb a nyereség: végül is a néppárt támogatásával került Waldheim az ország élére, s a csakazértis megválasztott politikus ennek a pártnak rontotta igazán amúgy sem fényes helyzetét.
Erhard Busek, az ÖVP alelnöke június elején csak feltételekkel vállalta el, hogy harcba indul a néppárt megüresedett elnöki székéért: szó sem lehet a Haiderrel való kacérkodásról, s az ÖVP nem teheti meg ismét köztársaságielnök-jelöltjének Waldheimet. Egyszerűen meg kell szüntetni az európai fölzárkózást akadályozó szélsőségeket. Hiszen erről van szó, még ha Waldheim háborús bűnösségét nem is tudta senki sem bizonyítani, még ha Haider hatalom elleni mennydörgése nem is teljesen azonosítható a francia Le Pen vagy a német Schönhuber nyíltan vállalt szélsőjobboldali irányvonalával. De Waldheim esetében bizonyíték nélkül is megfellebbezhetetlen a nemzetközi elutasítás, s a megtűrt extrémistákat jobb helyeken nem szokták a hatalom közelébe engedni.
A keresztény-konzervatív jelzővel ellátott néppárt most pénteken tartja elnökválasztó értekezletét. Waldheim már nem, Haider éppen most nem áll Busek útjában. De ott van a párt kemény magja, amely Busekkal szemben a semmiből előbukkant hivatásos fejvadászt, a menedzserszerző Bernhard Görgöt támogatja. Mert a darabokra esett párt új arcokat, politikai múlt nélküli vezetőket igényel, integrálni kész személyiségeket. Vagy mert Busek liberalizmusa, Közép-Európa elkötelezettsége nehezen illeszthető az ÖVP hagyományaiba.
Ebben a pillanatban az ÖVP alelnöke is a párt egységéért kardoskodik, mivel az FPÖ diszkreditálásával a néppárt maradt az egyetlen úgymond polgári alternatíva az SPÖ-vel szemben. Ám Haidert, főként amíg az ország tisztulása jobbára az ő személyére korlátozódik, botorság volna leírni. Á következő, 1994-ben esedékes választáson ismét hadba száll Karintia megszerzéséért (már elmozdítása után tört előre ismét pártja Burgenlandban), most pedig azt fontolgatja, hogy jövőre pályázik Waldheim megüresedő helyére.
- Külföld [6]