Kiválni vagy elszakadni?

Juhász József [1]

Szerbia és a kettős – szerb és Crna Gora-i – identitása legkisebb köztársaság, Crna Gora az államjogi vitákban a föderáció híveként lépett fel. Ebben éppúgy szerepet játszanak a nagyszerb nosztalgikus hegemón törekvések, mint a fejlettebb területek megtartását célzó gazdasági szempontok, de az is, hogy az ország területileg leginkább szétszóródott népe a szerb. Ezért ha Jugoszlávia a mai belső határok mentén esne szét, a szerb nemzet államilag ugyanúgy feldarabolódna, mint a magyar.

Horvátország és Szlovénia a konföderációt szorgalmazza. Érdekük a gazdasági szuverenitás, jobban igénylik az európai integrálódást, rossz emlékeik vannak a szerb hegemónia korszakaiból. Viszont Jugoszláviához fűzik őket bizonyos gazdasági érdekek (a piac megtartása), s a horvátokat etnikai okok is: több mint félmillió szerb él Horvátországban, és kb. egymillió horvát köztársaságán kívül, főleg Bosznia-Hercegovinában.

Bosznia és Macedónia maga is tart a nagyszerb aspirációktól, de az északi köztársaságoknál fontosabbnak érzi a jugoszláv közösség fennmaradását: gazdasági segélyekre szorulnak, s önálló állami létük bizonytalan. Macedóniának egyedül kellene szembenéznie a szerb mellett a bolgár, a görög és az albán (nyugati területei albán többségűek) nacionalizmussal is, Boszniában pedig nincs többségi nemzet: a nagyhorvát eszméktől is tartó muzulmánok csak relatív többségben vannak. Ráadásul a szerbek, horvátok és a muzulmánok területileg is keverednek. E tényezők magyarázzák a boszniai–macedón kompromisszumos javaslatot, amely szintén a köztársasági szuverenitás elvén alapul, de egyes funkciókat szövetségi kézben hagyna.

Ugyancsak az összjugoszláv megoldásban érdekeltek a nemzeti kisebbségek és a „jugoszláv” nemzetiségűek – együttes számuk megközelíti a horvátokét! – és a tipikusan összjugoszláv intézmények, pl. a hadsereg.

De nézzük az ellentétes oldalt is. Életképesek lennének-e a kis utódállamok? Az évtizedek alatt kialakult gazdasági közösség szétverése és a nyugati segítség elvesztése, miközben a függetlenség „szervezeti infrastruktúrájából” még jóformán semmi sincs kész, hónapokon belül leterítené még a viszonylag jobb erőben lévő északi gazdaságokat is.

A heterogenitásból fakadó centrifugális tendenciák mellett hatnak kohéziós erők is: legfőképp a nemzeti elem, vagyis ugyanaz, ami más formában, nemzetállam reneszánszaként, a legfőbb elválasztó! Ebben az országban ugyanis bizonyos értelemben mindenki kisebbségi, s nem is képzelhető el olyan felosztás – legfeljebb a tömeges áttelepítésekkel –, amely a kisebbségi létet vagy fenyegetést megszüntetné. Csak a nemzetállami atavizmusokon felülemelkedni képes sokszínű autonómiák rendszere teheti ezt meg. Nem véletlen, taktika vagy a külföldnek tett engedmény csupán, hogy a viták középpontjában mindeddig az átszervezés, és nem az elszakadás állt.

Hol vannak a szeparatisták?

Közben mindenki kidolgozta alternatív stratégiáját (függetlenség, ill. Nagy-Szerbia) részben tényleges tartalékváltozatként, részben az alkupozíciókat erősítendő. Majd megkezdődött az idegek hosszú háborúja, amelyben főleg a szerb, de lényegében a horvát–szlovén blokk is megpróbálta a maximumot kifacsarni a másikból. Sőt, időnként tartalékváltozatuk előléptetésével kísérleteztek, pl. Milosevics a márciusi és a májusi elnökválság idején, az északiak pedig június 25. előtt.

Végül a Nyugat türelmét vesztve megpróbálta kimozdítani a tárgyalásokat a holtpontról, s a szarajevói elnöki csúcs után úgy tűnt, nem is sikertelenül (ld. Beszélő, 24. szám, „Egy lépés előre?”). Ma sokan úgy vélik, a Nyugat biztonságpolitikai okokból cserbenhagyta az északiakat, elvitatta önrendelkezési jogukat. A nyugati fellépés egyes elemein és időzítésén valóban lehetne vitatkozni, bár lényegében éppen a szlovén–horvát felet támogatták (nem követelték, hogy az „egységes Jugoszlávia” föderáció legyen, követeléseik zöme Belgrádnak szólt). Politizálásuk módját valóban vitatták nevezetesen azt, hogy a két északi köztársaság megpróbálta kész helyzet elé állítani a külvilágot.

E ponton az események hajszál híján megállíthatatlanná váltak. A szövetségi központ meg akarta mutatni, hogy hatékony tényező – különben ki támogatná? A szlovén–horvát fél pedig, bár kijelentette, hogy nem „elszakadnak Jugoszláviától”, csak „kiválnak a föderációból”, azaz hajlandó további tárgyalásokra, a lényegében csapdának bizonyult népszavazási döntések „elárulásától” félve maga sem volt kompromisszumkész. Majdnem bekövetkezett a szeparatista vég, miközben jószerivel nincsenek is igazi szeparatisták. (Akik pedig valóban azok, azok éppen a szerb ellenzékiek között vannak, pl. az önálló nagyszerb királyságot követelő royalisták.)

Végül az EK-hármasbizottság kipréselt egy átmeneti kompromisszumot, s ezzel új lehetőség nyílt a tárgyalásokra és a konföderációs kiegyezésre. A továbbiakban Szerbia és Szlovénia magatartása válhat döntővé. Képes lesz-e a szerb vezetés engedni képtelenül maximalista céljaiból? Ez még nyitott kérdés, de ne feledjük, hogy Milosevics a március 9-i zavarodottságától eltekintve mindeddig jobb taktikusnak bizonyult, mint a szerb ellenzéki vezérek együttvéve. S egy választást már nyert azzal, hogy korábbi és későbbi önmagával szemben, a kellő pillanatban „következetes, de kompromisszumkész nemzeti politikusnak” mutatkozott a szerb nacionalizmus szélsőségesei ellenében. Lehet, hogy újra hasonló taktikához folyamodik, mert elfogadta az EK-feltételeket, s aligha licitálhatná túl a Krajina Szerbiához csatolásáról és a Karagyorgyevics herceg vezette nemzetőrségről szónokló belső ellenfeleit.

A másik nagy kérdés Szlovénia állásfoglalása. Most bizonyára igen szimpatikus lenne egy teljesen szlovénpárti gondolatsor, de nem hunyhatunk szemet afelett, hogy a szlovén politikát az elmúlt héten meglehetősen nagyfokú provincializmus uralta – szemben a horvátok magatartásával. Miért hajlamos Szlovénia már „majdnem kívülállóként” tekinteni a horvát–szerb vitákra? Anélkül, hogy a katonai fellépést mentegetnénk, meg kell jegyezzük, hogy Ljubljana – mivel eleve kevesebb köti Jugoszláviához, mint a horvátokat – mintha hazardírozott volna: ha viszonylag gyorsan és csekély áldozattal sikerül maguk mellé állítaniuk a nemzetközi közvéleményt, akkor nyert ügyük van.

Spekulációk egy témára

A konföderációs megegyezés azonban csak a pillanatnyilag (e sorok írásakor, de nem biztos, hogy megjelenésekor is) legvalószínűbb lehetőség, hiszen az sem biztos, hogy a moratórium kitart-e 90 napig. Azt mindenesetre kizárhatjuk, hogy Jugoszlávia – az esetleg aszimmetrikus elemekkel és új autonómiákkal, pl. Bosznia föderalizálásával tarkított – konföderációnál szorosabb egységként létezhetne tovább. A szétválási tendenciák ereje nem csökkent, s ebben ma már nem is a heterogenitásból fakadó természetes elkülönülés a döntő, hanem az a rengeteg irracionalitás, érzelmi seb, ami korábban felhalmozódott, a közelmúltban pedig meghatványozódott. Emellett ne feledjük, hogy a jugoszláv népek történetében igen erős a nagyhatalmakkal szembeni nemzeti ellenállás tradíciója – gondoljunk 1914-re, 1941-re és 1948-ra.

Az erőviszonyok és a szándékok mérlegelése alapján feltételezhetjük, hogy a szétválásnak is több formája lehetséges. Mintegy a szeparálódás végpontja felől haladva az első lehetőség a teljes elaprózódás. Ez totális káosszal fenyegetne, mert valószínűleg nem állna meg hat – vagy Szerbia és Crna Gora egybeolvadásával öt – új kisállam létrejötténél, hanem maga után vonná Bosznia felosztását, Krajina, Kelet-Szlavónia és a Szandzsák tűzfészekké válását, Koszovó és az albánlakta Nyugat-Macedónia elszakadását, a vajdasági közállapotok elfajulását, a macedón problematika robbanását s végül a Jugoszláviával szomszédos államok többségének közvetlenül érdekeltté válását.

Egy másik lehetőség a horvát–szlovén konföderációra és egy nagyszerb államra való kettéhasadás. Ez elfogadható lenne – különösen, ha Bosznia legalább részben az északi alakulathoz kerülne – a szlovéneknek, horvátoknak és – ha északhoz tartozhatnak – a muzulmánoknak is. Lelkesen üdvözölné ezt a változatot a szerb nacionalizmus is, de csak a határoknak a horvátok számára elfogadhatatlan mértékű átszabása esetén. Ráadásul biztos, hogy a muzulmánok, macedónok és a nemzeti kisebbségek sem akarnának egy nagyszerb maradék-Jugoszláviában maradni. Reálisan egy olyan Nagy-Szerbia képzelhető el, amely csak Crna Gorát és Bosznia egy részét foglalná magában, míg Koszovó legalábbis hosszabb távon nem tartozna hozzá. Macedónia önállósulna, mert földrajzilag sem kapcsolódhat az északiakhoz. Egyébként számos, bár pillanatnyilag alvó konfliktus van Ljubljana és Zágráb között is, ezért az ő államszövetségük sem vehető biztosra. Vagyis számolni lehet a négy részre szakadással is.

Egy további lehetőség Jugoszlávia konföderálódása úgy, hogy leválna róla Szlovénia és esetleg Koszovó. E két terület, illetve népessége ugyanis viszonylag jól elkülöníthető az összefonódottabb szerb–horvát tömbről.

• Külföld [7]