Van valami anakronizmus ebben a rendszerváltási dühben, amivel Palkovics Imre, a Munkástanácsok Országos Szövetségének elnöke az SZDSZ és a Fidesz, vagyis Matyi László és Rockenbauer Zoltán támogatásával nekilátott, hogy szétzúzza a SZOT, akarom mondani az MSZOSZ monopóliumát. Zárolja az Országgyűlés az MSZOSZ tulajdonában és kezelésében lévő vagyont, őrködjék felette négy érdekvédelmi szövetség (MSZOSZ, Liga, Munkástanácsok és az összes többi) küldöttjeiből álló kuratórium, s aztán, ha üzemi tanácsi választásokon egyenlő esélyekkel indulva választottak közöttük a munkavállalók, osztozzanak meg rajta. A vagyonzárolási és újraosztási lendület felkapta az SZDSZ tavaly májusi indítványát is (ami azt illeti, ugyanakkor 1990. május végén Kőszeg Ferenc a szakszervezeti vagyon zárolását is kezdeményezte) az MSZOSZ-es szakszervezetek tagdíjfizetési automatizmusának megtöréséről. Mint köztudott, a SZOT még 1988-ban, a szakszervezeti tagdíjak adómentesítésével együtt kiharcolta, hogy a tagdíjakat automatikusan levonhassák a munkabérekből, s az egész befizetés a vállalatok bérfizető apparátusán keresztül, az ő költségére történjék. A SZOT-ból alakult „utódszakszervezetek” azóta is így, a bérekből levonva gyűjtik a tagdíjakat, s ily módon hivatkozhatnak három és fél milliós tagságra.
Egy-másfél éve, a munkásőrség feloszlatását, az MSZMP vagyonelszámolását s a munkahelyekről való száműzését kikényszerítő négyigenes népszavazás, a DUNA-GATE- és NEXT 2000-botrányok sodrában, a pártállami rendszer összeomlásának rövid forradalmi szakaszában, egy néhány hónapig tartó röpke történelmi pillanatra több millióan éltük át a győzelem ígéretét. Magától értetődő volt, hogy amikor szabaddá tettük a szabad politikai szervezkedés terét, el kell takarítani az útból a szabad érdekvédelem intézményeinek akadályait, a pártállam utolsó monopolszervezetét. 1990 májusában ez valahogy elmaradt. A forradalmi káprázat véget ért, s kezdetét vette az egészen más stílusú, néha csöndes, néha hangos tusakodás, amely a politikai lépéselőnyökért folyik, egészen más csapatrendeződésben. Rosszkedvünkben néha szinte ellenforradalomnak érezzük. 1991 júliusában már merőben szokatlan, hogy a parlamentben öt párt álljon az MSZP-vel szemben. Pedig a váratlanul felbukkanó szakszervezeti törvénycsomaggal kapcsolatban ez történt, s a rendhagyó szereposztást az MSZP rendezte el.
Tavaly, májusban
Miért aludtak el a szabaddemokrata-indítványok tavaly májusban? Talán csak azért, mert a kormánypárti többség élvezte az erejét: itt nem a szabad demokraták fogják megszabni, hogy mi történik. Talán más, mélyebb oka volt Talán az MDF bízott benne, hogy lehengerlő rohammal munkástanácsokba tömöríti az ipari üzemek népét – az 1956-os védjegyre mindenesetre rátette a kezét, holott a munkástanács ’56-os tartalma tökéletesen hiányzott, az elnevezés szinte semmiféle tartalmat nem hordozott –, s az MSZOSZ hatalmának megdöntését arra a pillanatra kívánta időzíteni, mikor birtokon belül tudhatja magát. Talán az óvatosabb kormánycentrumnak kényelmesebb volt egy erősen központosított érdekvédelmi szervezet, mint holmi borzas, kiszámíthatatlan újoncok; talán a parlament prímásait más, alkotmányjogi jutalomjátékok érdekelték. Maguk a feltörekvő új érdekvédelmi szervezetek is ingadoztak. Hol akarták, hol nem a parlament beavatkozását. Némileg gyanakodva néztek a pártokra: nem egy tál lencséért akarják megszerezni tőlük az elsőszülöttségi jogokat?
Az idő telt, mire a bizottságok a forradalmi javaslatokat szeptemberben előszedték, elfogyott a parlamentből minden lendület. Szakszerűbbé kell tenni őket – hangzott az ítélet. Csakhogy közben a kormánypártok elvesztették az önkormányzati választásokat, s jött a taxisblokád. Nagy Sándor lett a tárgyalások hőse, soha ennyire időszerűtlen nem volt Nagy Sándor szakszervezeti birodalmának megtámadása.
Országos sztrájk és vagyonvita
A megerősödött Nagy Sándor az energiaárak drasztikus emelésének pillanatában látta elérkezettnek az időt arra, hogy nekilendüljön. A taxisblokádnál ügyesen megragadta az alkalom üstökét, most nem bízta magát az esetleges spontán elégedetlenkedésre. (Egyébként mind a két esetben kitűnő taktikai érzékről tett tanúbizonyságot.) Általános sztrájkfelhívásával a kormány homályos tárgyalási ígéretére a sztrájk lefújásával egyszerre mért csapást az érdekvédelmi riválisokra, s villantotta meg egy kényelmes tárgyalópartner ígéretét a kormány előtt. S nemhiába. A kormány ráharapott. Különalkuba bocsátkozott az MSZOSZ-vezérrel (Schamschula György munkaügyi államtitkár a Beszélő hasábjain is nyilatkozott erről.)
Míg a kormánnyal szemben az MSZOSZ elég kezesnek bizonyult, igen kemény tárgyalófél gyengébb partnereivel szemben. A szakszervezeti kerekasztalnál például tapodtat sem enged abban, hogy a partnerei segedelmével egyben tartott szakszervezeti vagyonból – amelynek kezelői jogát a SZOT-tól mondhatni saját kijelentésének erejével örökölte – adagoljon a taglétszámok arányában. De nem kevésbé rendíthetetlen mondjuk a VII. kerületi önkormányzattal szemben sem. Ez hosszú történet, 1989-re nyúlik vissza. A békés elvonulásra készülő MSZMP-parlament már akkor jelentősen csökkentette a költségvetési támogatást, s a SZOT-nak a pénze után kellett néznie. Megakadt a szeme a Gorkij fasori óvodáján és bölcsődéjén, ami saját tulajdonát képezte, igaz, hogy részben az állam kegyúri ajándékozása révén. (Tehát korántsem a tagdíjbefizetésekből.) Működtetése pénzt vitt el, holott a nagy értékű ingatlan pénzt is hozhatott volna, ha megszabadítja gyermekjóléti rendeltetésétől. Akkorra háromoldalú tárgyalások szociális asztala hiúsította meg a tranzakciót. Mivel a dolog a Néppárt színeiben részt vevő Zám Mária, később Surján László minisztériumának szociális helyettes államtitkára jóvoltából napirendre került, a SZOT-nak kényelmetlenné vált az óvoda és bölcsőde árusítása. (A VII. kerületi tanács egyébként boldogan átvette volna a gyermekintézmények kezelését, de megvásárolni nem volt néhány száz milliója.) Vészesen a levegőben lógott a vagyon zárolásának veszélye, a SZOT – óvoda és bölcsőde inkább maradt. 1991-ben azonban a Gorkij fasori ingatlan megint dobra került. Az MSZOSZ inkább a szomszédos ingatlant, a reprezentatív irodaépületet szerette volna. Azon a címen, hogy biztosítani akarja a Liga elhelyezését, cserét ajánlott fel, majd – mivel az irodaháznak kiképezett villa nem a VII. kerületi önkormányzat tulajdona, ismét csak eladásra ajánlotta az óvoda-bölcsődét, ahová egyébként jórészt a VII. kerületi gyerekek járnak. (Elég rendes díjszabás ellenében.) Az MSZOSZ két hetet kívánt adni a VII. kerületnek, hogy előteremtse a pénzt, aztán eladja a tulajdonát akárkinek, aki megfizeti. Itt tartottak a dolgok, amikor Palkovics Imre előállt új vagyonzárolási indítványával.
Fortissimo
Az MSZP azonnal óriási hangerővel reagált. A szakszervezetek szétverésének kísérletéről, súlyos alkotmánysértésről, hitleri törvénykezésről beszélt. A Ligára hárította a parlament beavatkozásának egész ódiumát, s így bizonyos reflektorfényt bocsátott arra a fejleményre, hogy a munkástanácsokban időközben figyelemre méltó hadállásokat szerzett.
S ezzel kiprovokálta, hogy egy rövid időre megint összeálljon a régi nagykoalíció: minden parlamenti párt az MSZP-vel szemben. Még szerencse, hogy Schamschula államtitkár úr olyan kurzusszöveggel állt elő, úgy kommunistázott, hogy meggátolta a már-már kínos összeborulást.
Vajon miért választott ilyen éles hangot az MSZP, aki mindeddig szinte töretlen önmérséklettel politizált? Talán az MSZP-n belül hadakozó áramlatok közül most a kemény hatalompolitikusok vették át a vezető szerepet a rezignált demokraták fölé kerekedve, talán a régi birtok utolsó sáncait, a birtok visszahódításának utolsó reményét védik. Talán Nagy Sándor lelkéért harcolnak a kormánnyal, a nyugtalanító MSZOSZ-kormányflörtre felfigyelve? Talán egymás mellett mindez egyszerre igaz. Talán ez az utolsó tangó: utolsó utóvéd harc, utolsó nagykoalíció.
A magyar demokrácia lehetőségének próbatétele. Talán egy koloncaitól megszabadult, erős MSZOSZ, egy utolsó koloncaitól megszabadult szocialista párt kel életre a halálos tangó végén, s talán nem kel életre semmi. Se munkavállalói érdekvédelem, se hiteles baloldal. Az pedig szomorú ébredés a harmadik világban. Kormánynak, pártoknak, szakszervezeteknek óriási a felelőssége.
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [7]