Bokros Lajos – írásaival Rikardó Dávid név alatt találkoztak a régi Beszélő olvasói – sokáig a Pénzügykutató Intézetben dolgozott, Surányi Györggyel együtt részt vett a ’87-es bankreform (kétszintűvé tétel) koncepciójának kidolgozásában; az intézet feloszlatásakor a Magyar Nemzeti Bank (MNB) vezető munkatársa lett. Fél éven át – lemondásáig – országgyűlési képviselő az MSZP színeiben. A Budapest Bank első számú emberévé jelölésének körülményeiről csak annyit hallhattunk tőle, hogy Csépi kérte föl. Az ÁVÜ igazgatótanácsi tagságát új posztjával összeférhetetlennek tartja, viszont (ha a közgyűlés is így látja jónak) megtartja az elnöki tisztet a tőzsdetanácsban. A múlt héten, a régi helyén töltött utolsó munkanapján beszélgetünk vele új bankja és általában a kétszintűvé válás során önállósított nagy kereskedelmi bankok) helyzetéről. A téma azért is időszerű, mert a jövő héten foglalkozik (újra) a Gazdasági Kabinet a kereskedelmi bankok kétes kinnlevőségeinek rendezésével. Benyújtották továbbá a parlamentnek a pénzintézeti törvény („banktörvény”) tervezetét, de ezt minden bizonnyal már csak a nyári szünet után tárgyalják.
Beszélő: Életében először vált menedzserré. Mi vitte erre az elhatározásra?
Bokros Lajos: Nem érzem olyan nagynak a változást. Két évig vezettem az MNB tőkepiaci főosztályát, s bár a jegybankban, ahogy mondják, félig-meddig állami hivatalnokok ülnek, nekem üzletibb jellegű munkám volt, mint más kollegáknak. A tőkepiac intézményének fejlődését, sőt egy-egy konkrét külföldi tőkebefektetést kellett elősegítenem. Részt vettem az összes hazai befektetési alap létrehozásában, a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC) összes magyarországi befektetésének megszervezésében. Számos privatizációs ügyletben is benne voltam, az Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsában betöltött tisztségemnél fogva. Itt nekem jutott az a feladat, hogy stratégiát dolgozzak ki a bankrendszer modernizálására és privatizálására. Furcsa volna, ha ennek megvalósításában nem vállalnék részt.
Beszélő: A bank modernizálásában felkészültnek érzi magát?
B. L.: Nem vagyok informatikai szakember, sem más részterületek specialistája. A stratégia meghatározása a dolgom, ehhez kell megtalálnom a megfelelő embereket. Tény, hogy az MNB-ről ’87-ben leválasztott három kereskedelmi bank (köztük a Budapest Bank) szolgáltatásainak színvonala nem megfelelő, és a nagy bankok érezhetően teret veszítenek, mivel az újonnan alapított vegyes bankok eleve fejlett nyugati technológiával indultak, két napon belül számlát nyitnak az új ügyfeleknek, azonnal teljesítik a fizetési megbízásokat. A nagy bankoknál hónapokig is eltarthat az ilyesmi…
Beszélő: Milyen stratégiai elképzelései vannak?
B. L.: Meg kell határoznia koncentráltan fejlesztendő üzletágakat. Óriási súlyt kell helyezni a külkapcsolatokra, ez eddig elhanyagolt terület volt, hiszen a nagy kereskedelmi bankok beérték azzal, hogy a belföldi ügyfelek tolongtak a hitelekért. Nemzetközi téren a Budapest Banknak talán van némi előnye, kapcsolata van az említett IFC-vel, ennek keretében devizahitelt vehet fel viszonylag gyorsan és kedvező feltételekkel, ígéretes terület a privatizáció is, valamint az értékpapírpiac és – furcsaságai ellenére – a lakás- és ingatlanüzletág.
Beszélő: Amint beiktatásakor is hallottuk, külföldi tulajdonost szeretne látni a Budapest Bankban.
B. L.: A bank tőkeereje nem elégséges a szolgáltatási színvonal javításához, a modern informatikai rendszerek bevezetéséhez. Tehát szükség van arra, hogy külföldi pénzintézetek tőkét fektessenek be nálunk. Nem meghatározó (20-25 százalékos) külföldi részesedésre gondolok, amit három éven belül, tőkeemeléssel kell elérni: anélkül hogy az állam egy darab részvényét is eladná. Ez is privatizáció, a ma még több mint negyvenszázalékos állami részesedés így is jelentősen visszaszorul. Privatizációra gondolok az állami vállalati részvények tekintetében is. Nem tartom egészségesnek, hogy állami szervek helyett állami vállalatok a tulajdonosok. Sőt általában a vállalkozói szektor banki tulajdoni részesedését is korlátozandónak tartom (mint ahogy korlátozzák is a világ legtöbb országában), hiszen a bankok elsősorban a betétesek és nem a tulajdonosok pénzét forgatják.
Beszélő: Ezt nálunk is, a tervezett banktörvényben is korlátozni akarják.
B. L.: Nagyon helyesen. Ha valaki, akinek én hitelezek, egyúttal tulajdonosom is, akkor hogy tudok én a szolid bankműködés szigorú követelményeinek megfelelni vele szemben? Az az egzisztenciális miliő és erőtér, amibe a menedzserek belekerülnek, teljesen torz döntéseket eredményezhet. Szerintem az állami vállalatok privatizációja során a bankrészvényeket olyan pénzügyi, intézményi befektetők (befektetési alapok, nyugdíjpénztárak, biztosítók, magánszemélyek) részére kell értékesíteni, akik nem eszköz-, hanem forrásoldalon érdekeltek, vagyis nem azt figyelik, hozzájutnak-e hitelhez, hanem hogy jó helyen vannak-e betéteik, tehát hogy a bank hosszú távon nyereséges-e. Az ilyen részvény-átcsoportosításnak persze feltétele, hogy a bankok be legyenek vezetve a tőzsdén. Ehhez viszont az kell, hogy föl legyenek javítva a bankok, érdemes legyen meg is venni részvényeiket. Most a bankrészvények árfolyama (már ahogy a nem nyilvános forgalomban adják-veszik őket) mélyen a névérték alatt van. Ebben tükröződik a bankok rossz minősége, annak ellenére, hogy papíron nyereségesek.
Beszélő: Ez azért is van, mert az MNB-utód bankok kinnlevőségéinek nagy része a nemzetközi normák szerint kétes vagy bukott hitelnek minősítendő. A bankoknak ugyanakkor nincs elegendő tőkéjük ahhoz sem, hogy az ilyen követeléseket megfelelő tartalékokkal fedezzék le. Úgy tudni, ebből a szempontból a Budapest Bank van a legrosszabb helyzetben.
B. L.: Erről nehéz nyilatkozni. Ha a Budapest Bankhoz tartozó szénbányászat kétes követeléseit leszámítjuk (erre pedig előreláthatólag kapunk állami garanciát), akkor megítélésem szerint nem vagyunk rosszabb helyzetben, mint a többi bank. A kétes követelések struktúrája és mértéke napról napra változik. Mondok egy példát: ha a kárpótlási törvényt végrehajtják, akkor a nagymértékű földvisszaigénylések következtében a téeszek fele gyakorlatilag vagyon nélkül marad, tele adósággal, és ez az e profilban érdekelt OKHB-t (Országos Kereskedelmi és Hitelbank) fogja nehéz helyzetbe hozni!
Beszélő: A Gazdasági Kabinet két héttel ezelőtti (úgy tudni, nem végleges) állásfoglalása szerint 8 milliárd forintnyi „örökölt” kétes hitel után vállárnak állami garanciát, ehhez jön még a 4,7 milliárd forint szénbányászati garancia és adósságátvállalás.
B. L.: Nagyjából így van, de már önmagában is vitatott kérdés, mit értsünk „örökölt” kinnlevőségen. E minősítés csak addig állja meg a helyét, amíg nem kezd az állam és a bankszektor egyenként alkudozni akörül, melyik hitel számít „örököltnek”. Sok hitelt megújítottak ’87 után. Ha ez állami közbenjárásra történt – például a szénbányászat esetében –, akkor valóban az államadósság terhére vagy garancia nyújtásával kell rendezni. Más esetekben viszont a bank maga futott a pénze után, nem írta le, inkább meghosszabbította a be nem hajtott hitelt; ilyen esetekben a bankoknak be kell hajtani a követelést vagy önállóan rendezni a veszteséget. Az igazi vita még hátravan. Most csak arról van szó, hogy amennyiben a privatizációs folyamatot meg akarjuk kezdeni, rendbe kell tenni a kinnlevőségeket. Még nincsenek bankokra lebontott számok az állami garanciavállalásról, a globális számok inkább a költségvetés teherviselő képességét, mint az egyes bankok elemzését tükrözik. Hátravan még tehát – és remélem, ez nem a késhegyig menő huzakodásba torkollik majd – a vállalt állami garancia elosztása a bankok között.
Beszélő: Állami közrehatás nélkül a nagy bankok nem tudnának megfelelni a kihelyezések kockázatának megfelelő sajáttőke (az úgynevezett tőkemegfelelés) követelményeinek. Egyes vélemények szerint e téren a tervezett banktörvény nemzetközi mércével mérve is túlságosan szigorú. De a hivatalos érdekeltek közül az MNB és Botos Katalin miniszterasszony is azt mondja, nagyobb mérvű állami intézkedésre van szükség (ellentétben a Pénzügyminisztériummal, amely eredetileg az állami garanciavállalás kerülését szorgalmazta). Vagy 23 milliárdra kellene növelni a garanciavállalást – állítják –, vagy nyereségadó-visszatérítést kellene adni a törvényileg megkívánt biztonsági tartalék képzése után.
B. L.: Nehéz erre válaszolni, az embernek most már hivatalból is a bankszektor érdekeit kell védenie. Én nem tartom túlzottnak a tőkemegfelelési követelményt, bár arról lehet vitatkozni, hogy mikor érhetők el a törvényben előírt állapotok. Valóban nagy az ugrás a mai helyzethez képest, de abból kell kiindulunk, hogy más területeken is szigorítani kell a szabályozást, ki kell kényszeríteni az ország talpra állását. Én nem vesztettem el a realitás- és beleélő-képességemet, hogy épp a bankszektorban nyereségadó-elengedést várjak. Az állami garanciavállalásra teszem le a voksomat; ez nem jelent feltétlen és azonnali többletteher-vállalást, és a költségvetésnek nem érdemes előre kifizetni a számlát. Egy-egy kétes követelés két-három év múlva jó követeléssé válhat…
Beszélő: A pénzintézeti törvény meg fogja követelni azt is, hogy a bankok naprakész likviditási mérlegeket készítsenek. Képesek ma erre?
B. L.: Nagyrészt nem. Ezek valóban nagyon komoly előírások. Megfelelően összegyűjtött, módszertanilag azonosan felvett, számítógépesen összesített adatokból kell képet kapni a bank pillanatnyi pozíciójáról. Most mire ez elkészülne, egy hónap is beletelne. A kis vegyes bankok ebből a szempontból is előnyösebb helyzetben vannak.
Beszélő: Az Állami Bankfelügyelet létszámában is, hatáskörileg is megerősödni készül. Helyesli ezt?
B. L.: Igen, de csak akkor, ha a bankfelügyelet függetlenné válik. Most még mindig a PM a felettese formailag, bár gyakorlatilag Botos Katalin tárca nélküli miniszter irányítja. Ez egyelőre csak személyi, és nem jogi garancia. Be kellene írni a banktörvénybe, hogy a bankfelügyeletet nem ágazati elkötelezettségű kormánytag irányítja. Még rosszabb helyzetet teremthet a banktörvény szerint felállítandó Bankfelügyeleti Bizottság, amelynek egyetértése szükséges a bankfelügyeleti intézkedések és rendelkezések meghozatalához. A törvényjavaslat korábbi változataiban e testületet még csak tanácsnak hívták, és csak véleményezési joggal ruházták volna fel. A kilencfőnyi ellenőrző grémiumban ott ülne többek között a PM képviselője és három, a miniszterelnök által kinevezett szakértő is.
Beszélő: Úgy mondják, a „szociológiai tulajdonosok” döntöttek a Budapest Bank személyi kérdéseiben. Sokan kritikusan állapítják meg, hogy Csepi Lajos, a döntő részvénypakettet jogilag birtokló vagyonügynökség (ÁVÜ) vezetője még ha akarna, sem tudna Rotschildként viselkedni a részvénytársasági közgyűlésen, mert köti a kezét az előzetes egyeztetés a többi érintett intézményei (Botos Katalin tárca nélküli miniszter, MNB, Pénzügyminisztérium). De ha csak jogilag vizsgáljuk a dolgot: helyesnek tartja-e, hogy jogilag az ÁVÜ a tulajdonos? Hiszen az ÁVÜ dolga az, hogy eladja az állami részesedést.
B. L.: Örökzöld vita ez, amely most a PM és ÁVÜ között folyik. Szerintem a privatizáció során a privatizációs technikák és a tulajdonosi döntések nem választhatók el egymástól. Csak a privatizálandó és a nem privatizálandó vállalatokat lehet elválasztani egymástól. A hosszabb távon nem privatizálandó vállalatokat – ebben egyetértek és az ÁVÜ különösen egyetért – valóban el kell venni a vagyonügynökségtől. A kereskedelmi bankoknál az ÁVÜ-nek nincs kitüntetett szerepe, az érdekelt intézmények csakugyan együtt gyakorolják a tulajdonosságot. Középtávon csakugyan nem akar az állam részvényt eladni, hanem pótlólagos külföldi tőkét kíván bevonni. Ehhez viszont a bankok modernizálására van szükség egyfelől, másfelől pedig arra, hogy a szociológiai tulajdonosok jussanak közös nevezőre egymással.
Beszélő: Végül egy kérdés általában a privatizációról. A Magyar Hírlapban vita robbant ki, amelyben az egyik oldalon a kormány privatizációs bizottságának titkára, Diczházi Bertalan (aki egyébként most a Budapest Bank igazgatótanácsába is bekerült) és Csepi Lajos, a másik oldalon a Pénzügyminisztérium vett részt. Utóbbi előtérbe helyezné a menedzseri kezdeményezésű, „spontán” privatizációt. Mi erről a véleménye?
B. L.: Nem ez a vita lényege, hanem az, hogy ki irányítsa a privatizációs politikát. A Pénzügyminisztérium meg akarja szüntetni az ÁVÜ igazgatótanácsát, azt szeretné, ha az ÁVÜ – a száz kiemelt vállalat magánkézbe adásán kívül – csak stratégiai döntéseket hozzon, de a pénzügyminiszter mint gazdasági csúcsminiszter irányítsa a privatizációt. Szerintem lehet leváltani, ha kell, az ÁVÜ vezetőit, lehet továbbá mondani, hogy az ÁVÜ struktúrája nem elég sokszínű; de szakmailag elhibázott lépés volna egy, a költségvetés rövid távú alakításában érdekelt szerv alá rendelni a privatizációs politikát. Az említett vitapontban pedig a PM nyitott kapukat dönget, hiszen a privatizációt döntő részben valójában a menedzserek kezdeményezik ma is.
Kapcsolódó cikkek
- gazdaság [9]