Már megint egy ideológia kövülete. Bevallom, elsőként ez merült fel bennem, amikor a kezembe vettem a Századvég Kiadó Anarchizmus kötetét, mely a hiánypótló Modern ideológiák sorozat első darabjaiként látott napvilágot. A szöveggyűjtemény első pillantásra meglehetősen zavarba ejtő. Az anarchizmus ugyanis – minden előzetes ismeretem és rokonszenvem dacára – úgy gyanítottam, legfeljebb egy időszaki kiállítást érdemel. S aztán kerüljön vissza oda, ahonnan kitolták az eszmemúzeum hátsó traktusába. A kötet azonban meggyőzött arról, hogy noha politikai mozgalomként (már amennyiben egyáltalán az anarchizmus bármikor is meghatározható volt ekképpen) aligha éled újjá, a tágabb értelemben vett anarchista szellemiség olyan tartalékokkal bír, oly formagazdag, ami miatt felettébb igazságtalan lenne e hagyaték félretolása. Nem is volna könnyű megszabadulni tőle már csak azért sem, mert szellemisége váratlan helyeken kel életre. Nemcsak az elvont ismeretfilozófia kérdései között, de a hétköznapi élet világához sokkal közelebb álló feminizmusban vagy föderalizmusban is. Nem kell hát az anarchizmust feltámasztani, legfeljebb csak érdemes tudni, felismerni: jelen van.
Lázadás öt fejezetben
A szöveggyűjtemény öt fejezetre osztva mutatja be a klasszikus individualista és a kollektivista anarchizmus álláspontját, különös tekintettel a szervezethez és a forradalomhoz való viszonyra.
A válogatás – Bozóki András és Sükösd Miklós kiváló munkája – a par excellence (főként XIX. századi és XX. század eleji) anarchista irodalomból merít, míg az utószó részletesen tárgyalja az anarchista örökség utóéletét, modern metamorfózisait. Mégsem panoptikumi a szövegekből elénk táruló világ. Egyik-másik részlet tűnhet ugyan dohosnak, elnagyoltnak, sőt kifejezetten robosztusnak, ezen az anarchista doktrínát akár csak felületesen is ismerők sem csodálkozhatnak. Az anarchizmus nem kifinomult társadalomképével, analitikus teljesítményével vonult be a társadalombölcselet történetébe. Nem az anarchisták az európai szellem nagy metafizikusai. Aki valamiféle zárt rendszert, avagy szubtilis társadalmi elemzést vár tőlük – csalatkozni kénytelen. Az anarchisták az emancipatorikus szenvedély rabjai, a nem ittlét világának szószólói. Miként Rudolf Rockerre hivatkozva az utószóban olvashatjuk: „az anarchizmus: lehetőség. Út a gazdagabb, érdekesebb és szabadabb jövőbe, lehetőség a szellemi és politikai kibontakozásra: lezáratlan ideál, nyitott választás, kipróbálatlan, vonzó eshetőség. Az anarchista a jövőbe lép, új, uralom nélküli valóságot alkot hivatásának engedelmeskedve.”
Éppen ez a lehetőségre koncentráló alapállás kölcsönöz egyben valami sajátos utópikusságot a tannak. Ez a fajta utópikusság egyszerre tűnik elvágyódásnak és harcos jelenkritikának. Az anarchizmus ugyanakkor – ellentétben más utópiákkal – nem kényszerutópia, hanem olyan ösvény, amely lehet ugyan, hogy csak elméletileg, de mégiscsak fenntartja a társadalmi emancipációhoz elvezető út reményét. Amikor tehát az anarchista tant utópiának nevezem, akkor ezzel nem elérhetetlenségét, illuzórikusságát hangsúlyozom, hanem éppenséggel jövőre irányultságát, tehát azt a tulajdonságát, amellyel kitart egy olyan társadalmi emancipáció eszménye mellett, amely egyszerre tartja számon a személyiség szabadságát és szociális egyenlőségét. „A társadalmi forradalom az ember emancipációját a szabadság által kívánja elérni, de ha nincs elégséges hitünk a szabadságban, akkor a forradalom önmaga tagadása és árulója lesz. Merjük tehát a szabadságot: foglalja el az elnyomás és a terror helyét. Legyen a szabadság a hitünk és a tettünk, és általa válunk erőssé” – írja Alexander Berkman.
Erőszak és anarchia
A szabadság és egyenlőség iránti egyidejű hierarchizálatlan elkötelezettség különösen kedvező kritikai pozíciókat biztosít az anarchizmus számára, elvi és morális szempontból egyaránt. Az persze már más kérdés, hogy ezt mennyiben tudta kihasználni, illetve mennyiben korlátozta ebben bizonyos történelmi tapasztalatok nyomán kialakult felfogása: az, hogy ragaszkodott a célokat nem kompromittáló eszközökhöz. A kérdés megválaszolása arra mindenképpen jó, hogy visszatartson az anarchizmus idealizálásától. Az anarchista tanok maximalizmusa ugyanis többnyire együtt járt politikai bénultságukkal. Mégsem tanulság nélküli, miként bírálja az anarchizmus a szocializmust vagy liberalizmust – tekinthetjük akár mindkettő élő lelkiismeretének.
Noha társadalmi befolyásuk korlátozottságával maguk az anarchisták is tisztában voltak, álláspontjukat mégsem kívánták senkire sem ráerőszakolni. Eltekintve a terrorista anarchizmus XIX. század végi átmeneti „tündöklésétől”, az anarchizmus – amely ugyan ebben a kérdésben sem egységes – meglehetősen mértéktartóan viszonyul az erőszakhoz. Noha megtalálhatóak körükben az elvi erőszak-ellenesség hívei is, többnyire indokoltnak találták az erőszak elleni erőszakot. De még a spontenaista-aktivista áramlat által alkalmazott terror, a forradalmi „tett propagandája” is bizonyos erkölcsi megfontolások ellenőrzése alatt állt, azaz célpontja csak az állami represszív politika bűnösei-felelősei lehettek. Az anarchisták szemében csak a despotikus viszonyok indokolhatták az erőszak alkalmazását. Jellemző eset, hogy az oroszországi „Népakarat” csoport Garfield amerikai elnök meggyilkolásakor nyilatkozatban ítéli el az akciót, mondván: „a demokratikus államokban a politikai gyilkosság ugyanannak a despotikus szellemnek a megnyilvánulása, mint aminek megsemmisítését Oroszországban mi feladatunknak tartjuk”.
A kötetben éppúgy olvashatunk szenvedélyes kritikát tekintélyelvű konzervatív rendszerekről, mint anarchista beszámolót a korai 20-as évek bolsevik hatalomgyakorlásáról, avagy a kronstadti lázadás leveréséről. A szöveggyűjtemény szerzői között találjuk Godwint, Proudhont, Stirnert, Bakunyint, Kropotkint, Benjamin Tuckert, Errico Malatestot, Gustav Landauert és Martin Bubert. Csupa olyan szerzőt, akiknek munkáit ugyan történelmi forrásként, de pillanatig sem szellemi kövületként érdemes forgatni.
- Kultúra [6]