A nyugtalanító fejlemények ellenére némely megfigyelők úgy vélik, ma több esély van a jugoszláv válság viszonylag békés megoldásara, mint egy vagy két hét előtt, és a „végvári küzdelmek” kiéleződése a megbékéléstől mindennél jobban irtózó háborús párt fokozott erőlködésének a következménye. De valójában megnőtt a kompromisszumos egyezség kilátása a sikerre, és –óvatosan fogalmazva – kevésbé növekedtek az általános vérontás, nyomor és zűrzavar kilátásai.
A múlt héten, hosszabb szünet után ismét összeült a jugoszláv államelnökség. Méghozzá teljes létszámmal: a belgrádi tanácskozáson jelen volt Drnovsek, a testületet huzamos ideje bojkottáló Szlovénia képviselője is. A tanácskozáson Kadijevics védelmi miniszternek fontos közlendője volt: bejelentette, hogy a jugoszláv néphadsereg alakulatai elhagyják három hónapon belül Szlovéniát; a katonák átengedik Szlovénia osztrák, olasz és magyar határainak őrzését a szlovén határőröknek; hozzájárulnak, hogy a hadseregbe sorozott szlovén katonák leszereljenek, méghozzá azonnal. A szlovén küldött szerint a védelmi miniszter és helyettese „konstruktív szerepet” játszott a tanácskozáson. A miniszter kijelentette, hogy a hadsereg nem kíván egy olyan köztársaságban tartózkodni, ahol megszállónak tekintik. Visszavonul, mégpedig nem Horvátországba, ahol hasonló érzelmekkel viseltetnek iránta, hanem Szerbiába és Bosznia-Hercegovinába.
A horvátoknak azonban nem tetszett a belgrádi bejelentés. Szerették volna, hogy a hadsereg hozzon Horvátország viszonylatában is hasonló döntést. Kierőszakolták, hogy e hét hétfőjén újból üljön össze az államelnökség, kiegészülve a hatalom tényleges birtokosaival, a hat köztársaság elnökével. Az Shridi fürdőhelyen ülésező társaság azonban visszautasította a horvát követelést. Egyhangúan: ellenük szavazott Kucsan, a szlovén köztársaság elnöke és Drnovsek, az államelnökség szlovén tagja is. Horvátországra – mondották – nem alkalmazható a szlovén megoldás. Szlovénia homogén állam, a hadsereg kivonulása után nem feszítik szét a nemzetiségi ellentétek. Viszont Horvátországban a hadsereg akadályozza meg, hogy ne robbanjon ki a nagy külföldi asszisztenciával fölfegyverzett horvátok – meg az ugyancsak állig fölfegyverzett szerbek – immár nem az áldozatok százait, hanem ezreit, tízezreit kívánó háborúja. Persze Zágrábban vitatják ezt az érvelést, szerintük a hadsereg nem féken tartja, épp ellenkezőleg, szítja az összetűzéseket.
Akár így, akár úgy: a zágrábi álláspont alulmaradt. Ohridban megfordították a sorrendet. Elrendelték a csetepatékban részt vevő és illegálisnak minősített „paramilitáris” egységek leszerelését, és csak akkor, ha ez teljesült, a katonaság visszavonását a kaszárnyákba. Úgy vélik, ez a menetrend van összhangban az Európai Közösség szándékaival. Egyébként – részben az EK iránti lojalitásuk jeleként is – kérik, hogy a nyugat-európai megfigyelők ellenőrizzék a horvátországi konfliktusgócokat, ne csak Szlovéniát, ahol úgyis megnyugodni látszanak a kedélyek.
Elváltak útjaik
Zágrábban viszont a forráspontig vannak hevítve. Tudjman, a horvát vezér meg se várta az ohridi tanácskozás végét, Zágrábban termett, hogy honfitársait kitartásra „az utolsó csepp vérig”, a „napokon belül várható katonai támadás” visszaverésére szólítsa fel.
Az államelnökség tagjainak és a köztársaságok elnökeinek tanácskozása néhány nap múlva folytatódik, de az máris világos, hogy Belgrád és Ohrid legfontosabb következménye a már amúgy is folytonosan vékonyuló horvát–szlovén szolidaritás szálainak elszakadása. Elváltak útjaik. A halkabb, de eltökéltebb szlovének szembekerültek harsányabb, szűkagyúbban nacionalista, de valójában ingadozóbb szomszédjukkal, amely két vasat tart a tűzben: felelőtlenül hősködik, de közben, suba alatt a szerbekkel egyezkedik. Milosevics és Tudjman, Szerbia és Horvátország vezetői a harmadik rovására készülnek alkut kötni: fel akarják egymás között osztani a mohamedán, szerb és horvát lakosságú Bosznia-Hercegovinát. De az alkut lassítja, hogy Milosevics a zsákmányon való osztozkodást össze akarja kötni a szerblakta horvát területek lekanyarításával.
A szlovének és horvátok különválása megfosztja a néhai Kollonics bíboros visszahorvátosodott származékait (meg e származékok osztrák, bajor, szlovák, magyar patrónusait) kedvenc érvüktől. Ezentúl nem lehet avval jönni, hogy a Szerbiával akaratuk ellen egyesített katolikus szlovének és horvátok (az első hazugság) ledönthetetlen válaszfallal vannak elválasztva (a második hazugság) a görögkeleti hitre térített – de török móresre tanított – szerbektől, macedónoktól, montenegróiaktól. A tények azt mutatják, hogy a jugoszláv köztársaságok vezetői hajlandók voltak és lesznek összefogni a nagyszerb aspirációkkal szemben, de ugyanígy – más összetételű koalíciót alkotva – a horvát sovinizmus ellen is. Egyaránt ellene vannak a valószínűleg már gyöngülő, leszálló ágba térő Milosevics és az erősödő Tudjman autoritárius kormányzásának. Valójában azt tanácsolják Zágrábnak, (hasonlóan a horvátok egyes külföldi jóakaróihoz), próbálják megbékíteni az utóbbi hónapokban válogatás nélkül kiszórt szerb nemzetiségű állami alkalmazottakat, s fussanak neki még egyszer a konfliktust annyira elmérgesítő kérdésnek. Azaz ruházzák fel mégis etnikai kisebbségi jogokkal a horvát határokon belül élő szerbeket.
És most, kedves Olvasó: egy kis kitérő! Idézet következik a Világgazdaság egyik hajdani rovatából, a Heti Krónikából. Nem hogy a nevemnek üssek vele cégért, de hogy ki-ki érzékelje: semmiképp sem vagyok részrehajló a szerb diktátor javára. Idejekorán felfogtam, hogy végromlásba döntheti Jugoszláviát. Az idézet kelte 1988. október 11. Íme:
Jó idők a populisták számára
„A vak is látja, hogy a háború utáni Jugoszlávia egyik legnagyobb válsága robbant ki. A válság viharosan terebélyesedő fájának mélyre nyúló, sokfelé indázó gyökerei vannak. Melyiket ráncigáljuk ki legelőbb? Kezdjük a Szlobodan Milosevics szerb párttitkár arcképét lobogtató tüntetők egyik fő célpontjával, az 1974-es, még Tito nevéhez fűződő alkotmánnyal. Az alkotmány messzemenő autonómiát ad a hat köztársaságnak és – az inkább formailag, mint ténylegesen Szerbiához tartozó két tartománynak – Koszovónak és a Vajdaságnak. Rögzíti továbbá a vezetők rotációját, ami idáig megakadályozta, hogy valamelyik vezető (és az általa képviselt népcsoport) a többiek fölé kerekedjek, de – létrehozva a „pangást jugoszláv módra” évekre konzerválta egy szűk csoport uralmát. A hatalmi pozíciókhoz vezető forgóajtón – igaz, nemzeti libasorban – mindig ugyanazok az előjogokkal bíró, és ezért okkal vagy ok nélkül a korrupció gyanújába keveredő személyek léphettek csak be. Ez az erős, de mégis bizonytalan csoport nem tudta az 1980 óta folyamatosan romló gazdasági helyzetet megfordítani. Nem volt képes a politikai autonómiák gazdasági térre való hátrányos kiterjesztésének megakadályozására, nem mert hozzányúlni a rosszul szuperáló önigazgatási rendszerhez. Röviden: nem vállalkozott a régóta esedékes, de hatalmi pozíciókat megingató gazdasági, társadalmi reformokra.
Köztudomású, hogy a rossz idők, jó idők a szerencsét próbáló populisták számára. Szlobodan Milosevics napja is felvirradt. Miután a »koszovói ellenforradalom« megfékezésének jelszavával megszerezte a szerb párt főtitkári posztját; s eltávolíttatta a kezébe került sajtó eltérően gondolkodó munkatársait, megindította egycélú, de három irányban mozgó támadását. Követelte Koszovó és a Vajdaság autonómiájának felszámolását azon a címen is, hogy a majd kilencmilliós szerbség a 23 milliós Jugoszlávia legnagyobb lélekszámú nemzete, a saját államában egyesülhessen, mert most a szerbekből, akik »minden háborút megnyernek, de minden békét elveszítenek« csak ötmilliónyian élnek a Szerb Köztársaság határain belül. A most már fegyvereket követelő tüntetők új Titóként emlegették körülrajongott Szlobójukat, de némely Külföldi megfigyelők egy olasz mondatot – Marcia su Belgrad – is el-elpöttyentenek annak láttán, hogy a hatalom megszerzésének fő módszerévé a tömegfelvonulások léptek elő.”
Geopolitikai következmények
Így szól a citátum, s a szemlélete talán ma sem érvénytelen. Megállapításai látszólag támogatják a közkeletű érvet: a nemzeti önrendelkezés előbbrevaló, mint a stabilitás; nincs szentebb ügy, mint Szlovénia és Horvátország Jugoszláviából való kiválása. De figyelembe véve az összes körülményeket, mégsem tartom okvetlenül elvetendőnek az Európai Közösség (meg Washington és Moszkva) javaslatát, őrizzék meg Jugoszláviát, de alakítsák át konföderatív állammá. Ezenközben nemcsak a határokon belüli és a határokon kívüli láncreakcióra gondolok – Koszovótól Szlovákiáig és tovább –, és még csak nem is arra, hogy a Horvátországban megszilárduló tekintélyuralom talán nem is lesz a lényeget tekintve demokratikusabb, mint a demagógiát és a diktatúrát egyes jelek szerint megelégelő szerbek átalakuló berendezkedése. Főleg az esetleges geopolitikai, világszemléleti Következmények járnak a fejemben.
A párizsi Liberationban olvastam az alábbiakat: „Ausztria talán egy új »negyedik birodalomról« álmodik? A szomszédos szlovének, horvátok, szlovákok, sőt a magyarok – a Habsburg-birodalom egykori vazallusai – összetereléséről a német sas erős, védelmező szárnyai alá?” E kiragadott részhez tudni kell, hogy a német parlament uniópárti tagjai – különösen az új tartományok felvétele következtében relatív súlyukból vesztő és ennek ellensúlyozására erősen jobbfelé tolódó bajor CSU – a Jugoszláviai szakadás támogatására kívántak rábírni a kormányt. Genscher félénk próbálkozásait azonban nem koronázta siker az EK külügyminisztereinek tanácskozásán, úgyhogy Németország is visszaállt a sorba – amelyből valójában ki se lépett –, és szilárdan tartja magát az Európai Közösség álláspontjához.
Sietve helyesbít Ausztria is, amely kissé elgaloppozta magát. Nagy sebtiben visszavonja a csapaterősítéseket, amelyeket a válság kiéleződésekor a szlovén határra menesztett. A hadsereg erőfitogtatása mögött meghúzódó szándékokat kipellengérezve Jankowitsch, az európai ügyek államtitkára megkérdezte Mock külügyminisztertől: „miféle politikát folytat Ausztria? Duna-medence-politikát vagy Európa-politikát?”
Kérdése nem aratott általános sikert. A bécsi Kurier szerint az Ausztriának címzett szemrehányások – „mintha a Habsburg-birodalom és a Harmadik Birodalom valamiféle keverékét akarnánk Szlovéniára és Horvátországra erőltetni – nem egyebek színtiszta idiotizmusnál”. Az ügy szempontjából teljesen lényegtelen, hogy „Mock vagy Busek nagyobb rokonszenvet táplál a katolikus Szlovénia és Horvátország, mint a görögkeleti ortodox Szerbia iránt.
De talán mégsem teljesen lényegtelen. Párizsban a külügyminisztériumba kérették az osztrák nagykövetet. Az átnyújtott jegyzékben a francia kormány kifejezte csodálkozását, amiért Ausztria – amely éppen most kéri felvételét az Európai Közösségbe – homlokegyenest ellenkező álláspontot foglal el a jugoszláv kérdésben, mint az európaiak közössége.
- Külföld [6]