Az érvényben lévő jugoszláv szövetségi alkotmány, akárcsak az 1946 óta kihirdetett valamennyi jugoszláv alkotmány, kimondja, hogy Jugoszlávia olyan föderatív közösség, amelyben minden nemzet rendelkezik az elszakadás jogát is magában foglaló önrendelkezési joggal. Az alkotmány azonban az elszakadás mikéntjét (akárcsak a szovjet alkotmány) nem szabályozza.
Szlovénia tavaly májusban megalakult többpárti kormánya kezdettől fogva arra törekedett, hogy a szövetségi hatóságokkal és az egyes köztársaságok vezetőivel folytatott tárgyalásokon megegyezést érjen el Szlovénia kiválását illetően. Bár mindannyiszor hangoztatták, hogy a szuverén Szlovénia szívesen lépne új típusú szövetségre a többi jugoszláv köztársasággal, a szövetségi kormány nem volt hajlandó az érdemi tárgyalásokra, a szerb vezetés pedig azt hangsúlyozta, hogy ők a föderatív Jugoszlávia fenntartásában érdekeltek. Felmerül tehát a kérdés, hogy a másik oldal megegyezési készségének hiányában mikor tekintette volna a világ jogosnak, hogy Szlovénia a tárgyalóasztalon kívüli lépésre szánja el magát? Mindenesetre a szlovén függetlenségi nyilatkozat kimondja, hogy az önállósulás tényleges folyamatát hajlandó a többi köztársasággal folytatott kölcsönös megegyezés alapján végrehajtani.
„Antibürokratikus” egyoldalúság…
De vajon mennyire tartózkodott az egyoldalú lépésektől a másik fél? Az említett 1974-es szövetségi alkotmány rögzítette a köztársaságok és az autonóm tartományok alkotmányos helyzetét, jogkörüket. Az 1980-as években a szerb értelmiség és a politikai vezetés egyre inkább sérelmesnek ítélte, hogy Szerbia területén két autonóm tartomány (Koszovó és Vajdaság) külön jogokkal rendelkezik. Ezen a helyzeten úgy változtattak, hogy 1988-folyamán az ún. antibürokratikus forradalom segítségével eltávolították az autonomistának kikiáltott (azaz a tartomány autonóm státusát többé-kevésbé valóban komolyan vevő) tartományi vezetőséget, végül a szerb vezetés 1989. március 28-án egyoldalúan (tehát a szövetségi szervek, ill. a többi köztársaság beleegyezése nélkül) megváltoztatta a szerb alkotmány tartományokra vonatkozó pontjait. Tavaly nyáron a szerb kormány (ismét csak megsértve a szövetségi alkotmányt) egyszerűen feloszlatta a koszovói tartományi parlamentet, de a szövetségi szervezetekben (így a szövetségi elnökségben is) továbbra is jelen voltak a tartomány képviselői, hogy a szerb érdekeket megszavazzák. A szövetségi parlamentben május közepén éles vita alakult ki akörül, hogy a szerb parlament márciusban leváltotta az államelnökség neki nem tetszően szavazó koszovói küldöttjét, holott ehhez csak a már feloszlatott tartományi parlamentnek lett volna joga. Amikor viszont a küldöttek szóvá tették, hogy Szerbiának annak ellenére 3 szavazata van az államelnökségben, hogy megszüntette az autonóm tartományok jogait, akkor a szerb küldöttek az éppen megsértett szövetségi alkotmány rendelkezéseire hivatkoztak. Amikor Milosevics elnöktől megkérdezték, hogy mindazokat az elveket, amelyeket a krajinai szerbek esetében vallott (hogy az ott élőknek joguk van ahhoz, hogy szembeforduljanak a törvényes horvát állammal, hogy egyoldalúan saját törvényeket hirdessenek ki, hogy fegyverekkel érvényesítsék elképzeléseiket), miért nem tekinti érvényesnek a koszovói albánokra is, csak annyit válaszolt: nem lehet a két dolgot összehasonlítani.
Amikor a szlovén törvényhozás 1989 őszén alkotmánymódosítással ugyancsak a szuverenitás irányába tett lépéseket, ez ellen a szerb politikai vezetés az antibürokratikus forradalomból jól ismert módszerrel tiltakozó tömeggyűlést akart szervezni a szlovén fővárosban, mire a szlovén vezetés közölte, hogy a tüntetők Szlovéniába utazását minden eszközzel megakadályozzák. Szerbia azonnal bojkottot hirdetett a Szlovéniából származó árukra, mondván: a szlovénok megakadályozzák a szerb polgárokat, hogy az egységes országon belül oda utazzanak, ahová akarnak.
…„föderatív” sokoldalúság
1990 második felében, amikor a föderáció-konföderáció kérdése napirendre került, a szövetségi és a szerb vezetés az előzetes megállapodás ellenére sem volt hajlandó a két elképzelést egyenrangú alternatívaként megvitatni. A Szerbia által támogatott föderációs elképzelést mint a szövetségi államelnökség javaslatát terjesztették elő, míg a konföderációs változat csak mint Horvátország és Szlovénia „magánjavaslata” jött szóba. Az ekörül fellángoló vitákat a szerb politikusok azzal próbálták meg lezárni, hogy Horvátország és Szlovénia külön országként akarja magát meghatározni, ezért – megbontva az egységes jugoszláv piacot – külön vámokat vetettek ki a horvát és a szlovén árukra.
1991 elején úgy akartak javítani a szerb gazdaság katasztrofális állapotán, hogy a szerb parlament felhatalmazásával(!) 18 milliárd dinárt bocsátottak ki jogtalanul, aminek a következményeit természetesen valamennyi köztársaságnak viselnie kellett. Bár az eset mind a szövetségi szervezetekben, mind külföldön óriási megdöbbenést keltett, a szerb kormány és a Politika című napilap a többi köztársaságot és a szövetségi kormányt vádolta meg azzal, hogy pénzügyi visszaéléseket követnek el.
Hasonló egyoldalúsággal intézkedett a szerb parlament az egyházi javak visszaadásáról is: egyedül a pravoszláv egyház javairól rendelkezett, míg a többi felekezetről rendre megfeledkezett.
Milovan Gyilasz által is elismert tény, hogy nincs olyan említésre méltó politikai szervezet Szerbiában, amelynek ne az lenne a véleménye, hogy a szerbeknek joguk van ahhoz, hogy minden szerb egy államban éljen. (Ez az elv egyébként valójában megkérdőjelezi pl. a magyar határokat is, hiszen következetes végigvitele alapján Szentendrének is Szerbiához kellene tartoznia.) A szerb külügyminiszter nemrég magánlátogatáson Olaszországban tartózkodott, s ott egy lapnak a következőket nyilatkozta: Szerbia igényt tart a Horvátországban található szerb településekre.
Érdemes végül a szövetségi hatóságok „sokoldalú” szemléletére is egy pillantást vetni. Amikor 1988 tavaszán Ljubljanában katonai bíróság elé állítottak négy szlovén fiatalembert (köztük Jansát, a jelenlegi szlovén védelmi minisztert, és Bavcart, a jelenlegi szlovén belügyminisztert), a kihallgatás a fennálló törvények ellenére nem szlovén, hanem szerbhorvát nyelven folyt.
A szövetségi hadsereg horvátországi magatartása két okból is különös: egyrészt, mert egyenlőséget tett a törvényes horvát kormány fegyveres erőinek és a teljesen törvénytelen csetnik csapatoknak a tevékenysége között, másrészt mert – mint a legutóbbi események is mutatják – valójában nem akadályozta meg a csetnikek tevékenységét. Egyetlenegy esetről sem tudok, amikor akár a hadsereg, akár más szövetségi szerv elfogta volna a csetnik fegyvereseket, és vizsgálatot indított volna ellenük. Sőt, a knini szerb rendőrség vezetője, aki azt állította, hogy csak július 13-án száz horvát rendőrt öltek meg, sokadszor hangoztatta, hogy kitűnően együttműködnek a szövetségi hadsereggel. Az is feltűnő, hogy a szövetségi hadsereg egységei, amelyek májusban nem voltak képesek a horvátok lakta Kijevó faluba eljuttatni a gyógyszeres élelmiszer-szállítmányokat, mivel az úton keresztbe fekvő szerbek ezt nem engedték meg, Szlovéniában nem haboztak a civil lakosságra, sőt a menekülő külföldiekre lőni.
- Külföld [6]