Vágvölgyi B. András

Nyomtatóbarát változat

„Attól tartok, Jugoszlávia nem minden szomszédja állt ellen a csábításnak, és tette le jól az »érettségi vizsgát« ebben a felelősségtudatot kívánó időben. Ismeretes, hogy a jugoszláviai események előtti hónapokban fegyverszállítások történtek ebbe az országba a törvényes kormány megkerülésével.” Alekszander Besszmertnih szovjet külügyminiszter szavai ezek, és gondoljunk bármit Sevardnadze utódjáról, valami igazság van abban, amit mondott. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy miért fáj a szovjeteknek a jugoszláv krízis. Belgrádban a múlt hét végén tiszteletre méltó szerb értelmiségiek egy olyan horrorszcenáriót tártak a nyilvánosság elé, ami a jugoszláv belső válság eszkalálódását, annak a határokon túlra terjedését vizionálja. A polgárháborúból Balkán-háború, kelet-európai, közép-európai háború lehet, és innen már csak egy ugrás a világégés.

A külföldi részvétel a jugoszláv válságban – akár segítő szándékú közvetítésről, akár meggondolatlan vagy nagyon is megfontolt beavatkozásról, nyilatkozatról legyen is szó – igen fontos faktora a válság lecsillapodásának vagy eszkalálódásának. A magyar miniszterelnök nyilatkozatát ismerjük. Kormánypárti körökből hasonlók már a szlovák önállósulási törekvések kezdetekor hallhatóak voltak, mondván: Magyarország Trianonban és Párizsban Csehszlovákiával és nem Szlovákiával kötött békeszerződést. Most ezt nem más, mint Antall József ismételte meg Jugoszlávia és a Vajdaság kapcsán. Ha én a magyar történelmi-politikai osztály teljesítményét kevésre becsülő és gyanakvó szomszéd volnék, bizony nem tudnám ezt másként felfogni, mint a területi követelések kinyilvánítását. De Jugoszlávia ügyében nemcsak magyar részről voltak anakronisztikus megnyilvánulások: olasz szélsőjobboldaliak Isztriára és Szlovénia egyes részeire ácsingóznak, Ausztria indokolt csapatösszevonásokat eszközölt déli határán, de azt már senki sem vette viccnek, mikor különböző osztrák szervezetek önkéntesek küldésével biztatták a szlovéneket.

Szerbiában a fő riadalmat persze Genscher és Kucan ausztriai találkozója keltette, rögtön beugrott itt az összes klisé Németország világhatalmi törekvéseiről, hogy a keletnémet Anschlusst most majd az osztrák Anschluss követi, innen egy lépés a „melegtengeri kijárat”, Szlovénia bekebelezése, a balkáni érdekszféra megteremtése, Berlin–Bagdad-vasút, meg amit akartok. És a hangsúlyos érv: nincs még egy olyan körülmény, ami a szerb népet úgy homogenizálná, mint a német fenyegetés, a németek elleni harc. Az érv ott biceg, hogy az a bizonyos negyven év talán mégiscsak megtörtént, Jugoszláviában a partizánháború már nem legitimációs érv, és hogy szerbek százezrei dolgoztak és gazdagodtak a Szövetségi Köztársaságban. Az nyilvánvaló, hogy Amerika Kuvaitban nemcsak a szabadság és demokrácia értékeiért küzdött, hanem azt is megmutatta, hogy egy szuperhatalom azért maradt. Az azonban kevéssé valószínű, mint azt Belgrádban hallani, hogy Szlovénia német Kuvait lesz, hogy a németek itt akarnák megmutatni, ki az úr Európában. Hogy őszinte legyek, ezt a konzervatív-liberális német politikát egy kicsit jobbnak tartom, mint elődjét, az Ostpolitik néven elhíresült status quósdit, ahol a détente nem volt más, mint „egy francia szó a német–orosz barátságra” (Leon Wieseltier). Ahogy a szigetországban mondják, a német politika: not my cup of tea, de, már megint csak az eltelt idő miatt, az NSZK negyvenéves demokráciája miatt nagyobb bizalommal volnék iránta. Az a tény, hogy a németek külön is tárgyaltak, nemcsak az EK Brioniba küldött delegációja révén vettek részt a lecsendesítési folyamatban, nem csupán azt jelentheti, hogy forralnak valamit, de azt is, hogy rájuk – a gazdasági súlyuk, és igen, a történelmi kapcsolatok miatt – jobban hallgatnak. Az egész 1989 utáni közép- és kelet-európai, a jugoszláv és balkáni válságoknak a legnagyobb baja a történelmi klisékben, sztereotípiákban való gondolkodás, ami a valós problémák mellé pászít egy öngerjesztő folyamatot, és ez pluszfeszültségeket indukál. A sztereotípiák léteznek, még közhelyes igazságuk is lehet, de az irracionalitás szférájába tartoznak, és a politika nyelvére lefordítva – ami ugye elvileg célracionális cselekvés volna – értelmezhetetlenek. Azaz! Azaz itt élünk, ahol élünk, ahol az irracionális is politikai erővé válik, ahol a történelem leckéken való merengés, a „mi lett volna, ha…” ábrándozás önálló életet kezd élni. Csak az a biztató, hogy a nemzetközi mechanizmusok, úgymint világpiac, globális és európai intézmények, erősebbek ennél. Még jó, hogy nem észak-olasz holdkórosok, karintiai katonaisportkör-edzők vagy a magyar miniszterelnök dönt arról, hogy milyen is legyen a nemzetközi feladatvállalás a délszláv válságban. Kohl, de különösen Genscher már megmutatta, hogy értik a térség problémáit; hál’ istennek magyar kollégáiknál is jobban értik, hogy szerepvállalásuk történelmi érzékenységeket sérthet, és ennek tudatában, ugyanakkor súlyuk ismeretében (egy újabb különbség a magyar kollégáktól) politizálnak. A világ e régiójában lehet démonizálni a szerbeket, lehet a románokat, lehet a magyarokat, lehet a németeket, csak minek?

• Külföld