E kérdés továbbgondolására hasznos útmutató a Foreign Affairs legutóbbi számának Gorbacsovról szóló írása. A szerzője Robert Kaiser, a The Washington Post főszerkesztő-helyettese, a lap egykori moszkvai tudósítója. Tanulmányának címe: Gorbacsov tündöklése és bukása. Vagyis: még nem született meg a központ és a köztársaságok viszonyát új alapokra helyező 9 plusz 1-es megállapodás, Gorbacsov és Jelcin kompromisszuma, a szovjet vezető még nem tartotta fel az ujját, hogy ő is helyet kér a londoni tárgyalóasztalnál. Sevardnadze lemondóbeszéde az utolsó szó, ami az amerikai szerző fülébe cseng. A szituáció azóta változott, de Gorbacsov jelleme, politikai alkata – ami a vezető amerikai külpolitikai folyóiratban közzétett vizsgálódás elsődleges tárgya – nem változott. „Kereken öt esztendő alatt Mihail Gorbacsov átalakította a világot. Felforgatta a maga országát. Felébresztette az alvó oroszlánt, a Szovjetunió népét, és olyan szabadságot adott nekik, amiről soha nem álmodtak. És visszaadta nekik saját riasztó történelmüket, amelyet elődei hatvan éven át eltitkoltak és meghamisítottak. Elbocsátotta a kelet-európai szovjet birodalmat, mindössze annyi útravalóval: éljetek boldogan. Véget vetett a hidegháborúnak, amely majd fél századon át uralkodott a világpolitikában, és felfalta a nemzetek gazdagságát. Aztán fölfedezte, hogy forradalmat indított el, s nem tudja ellenőrzése alatt tartani – e fölfedezést káosz és tragédia követte.”
A változások egy része Gorbacsov személyes érdeme. De ő többnyire együttműködött a történelem erőivel. A Nyugat nem mindig fogta föl a szovjet történelem bizonytalan természetét – hangoztatja a tanulmány szerzője. Gorbacsovnak azért is lehetett sikere, mert a szovjet rendszer sohasem szuperált olyan jól, mint ahogyan reklámozták. Radikális kúrát előíró receptje azért volt sok honfitársa számára elfogadható, mert felismerték hazájuk siralmas állapotát.
A siker és a kudarc titka
A történelem végső soron az átmeneti korszak vezetőjének státusát fogja kiutalni Gorbacsovnak. Olyasvalakiét, aki áthidalt két korszakot, s egyik lábával az egyik, a másikkal a másikban állt. Képessége a személyiséghasadásra – pártemberre és forradalmárra – felkészítette a sztálini rendszer megingatására. De képtelensége, hogy elvágja pártgyökereit, korlátozta cselekvési szabadságát. Mert jó pártember volt, sikert aratott; mert jó pártember volt, kudarcot vallott. Ez Gorbacsov személyiségének végső paradoxona. Kommunistának tekinti magát, aki „búcsút int a tegnapnak”. Elveti a sztálinizmust, de nem szánja rá magát, hogy – amiként mondotta – „elmarasztaljam a nagyapámat és azt, amit tett. Ez nemzedékek cselekvéseinek semmibe vevését jelentené. Ők talán hiába éltek?”
1991 elejének litvániai és lettországi eseményei teljesebb válaszokat kínálnak Gorbacsovval az emberrel és Gorbacsovval a reformista vezetővel kapcsolatban. Kiábrándító válaszokat, különösen azok számára, akik romantikusan bálványozták. Kiderült: kevésbé nemes lelkű, mint gondolták, felismerhetően „szovjetebb”, kommunistább és politikusabb a vártnál.
Gorbacsov taktikai érzéke páratlan; sokáig emlékezetes marad paládul, hogy a Vörös téren landoló fiatal Mathias Rust esetét felhasználta a reakciós katonai vezetők eltávolítására. De nagy fogyatékossága, hogy nem konyít a gazdasághoz. Kezdetben egyáltalán nem volt képes megérteni a szovjet gazdaság állapotának komolyságát, sem azt, hogy milyen következményekkel járhat az emberek életkörülményeire, a reform elindítására. Ez a magyarázata a peresztrojka ellentmondásos intézkedéseinek
A fő ellenség
1990 végén – írja a szerző – megkérdeztem Aganbegjant, Gorbacsov egyik gazdasági tanácsadóját, miért olyan rossz a helyzet? Azt vártam, hogy a múltból örökölt problémákról meg effélékről fog beszélni. Azaz: kitér az egyenes válasz elől. De nem ez történt. Gorbacsov minden lépése rossz volt a központi bizottság 1987. júniusi plénuma óta, mondta a tanácsadó. A költségvetési deficit a bruttó hazai termék (GDP) 3 százalékáról 1989-ben 10 százalékra ment fel. 1990 még rosszabb. A deficit fedezésére pénzt nyomtak, ami drámaian fokozta az inflációs nyomást. A szeszes ital elleni kampány kicsúszott az ellenőrzés alól: a vodka árát a duplájára emelték, ez hatalmas feketepiacot hozott létre, és hiánycikké tette a cukrot, amit a házi szeszfőzdék kaparintottak el. A kormánynak 25 milliárd rubeljébe került a cukorkrízis. A szénbányászok 1989. júliusi sztrájkja után ész nélkül emelkedtek a bérek, jóllehet a termelékenység csökkent. Ez még tovább erősítette az inflációs nyomást. A kormány válasza mindössze annyi volt – magyarázta Aganbegjan –, hogy tanácskozott; megvitatta a különféle reformterveket.
Gorbacsov tehetetlensége végzetes volt hazai megítélése szempontjából. Nem sikerült megtermeltetnie azokat a termékeket, amelyeket az emberek meg akartak enni és meg akartak vásárolni. Ez riadó volt a régi gárda reakciósai számára is. Gorbacsov uralmának hatodik esztendejében újraéledtek; felfogták: lejárathatják Gorbacsov liberális reformjait, felelőssé téve az élelemhiányért és a romló gazdasági helyzetért. Végső soron a szovjet élet tényei – az objektív realitás, ahogy a marxisták mondanák – a legnagyobb ellenségei Gorbacsovnak. Lerázta a sztálinizmus jármát, ez óriási teljesítmény; de az ország eme iga nélkül is belerokkan a múlt hagyatékába.
A jövő másoké, nem Gorbacsové – véli a Foreign Affairs tanulmányának szerzője. Le fog tűnni a színről, mielőtt a következő új rendszer konszolidálódik. Alkalmas volt a megújhodás folyamatának elindítására, de a kritikus pillanatban ő maga nem tudott megújulni. Ez a tanulmány konklúziója. De a legutóbbi hetek eseményei egy icike-picike kérdőjelet biggyesztenek e konklúzió mögé. Azt mutatják, kivált a londoni meghívás előzményei utalnak rá: Gorbacsov még nem „kész”. Még vannak benne tartalékok a megújulásra. Még tud érdekes meglepetésekkel szolgálni.
- Külföld [6]