K. I. [Kiss Ilona]

Nyomtatóbarát változat

Június 14-e a gyász napja volt a Baltikumban: a több százezer embert érintő deportálások 50. évfordulója emlékére gyászmenetek indultak mindhárom fővárosban. Erre a napra a központi rohamosztagosok is alaposan felkészültek: 14-ére virradó éjszaka három állig felfegyverzett alakulat összehangolt támadást intézett egy észt, egy litván és egy lett határőrség ellen.

A figyelmeztető akciósorozatot azonban nem elsősorban a gyásznapra várható tömeges demonstrációk váltották ki, hanem sokkal inkább azok az intézkedések, amelyekkel a balti államok érvényt akarnak szerezni gyakorlatilag is az április 23-án aláírt (pontosabban általuk alá nem írt) 9+1-es szerződés betűinek. Jelesül arról lehet szó, hogy a Balti Tanács június 11-i ülésén egyebek mellett a három balti államfő törvénytelennek nyilvánította, hogy a balti köztársaságok képviseletét a jövőben is a Szovjetunió lássa el, s elfogadhatatlannak minősítették, hogy a balti államoknak nyújtott gazdasági segélyek továbbra is a központi költségvetést táplálják, s a címzetteknek így csak épp hogy csurranjon-cseppenjen valami. Most, a londoni csúcs előtt különösen aktuálissá válhat az a kívánalom is, hogy mindaddig, amíg de facto és de jure életbe nem lép a „kiváló köztársaságok” szuverenitása, az egész Szovjetuniót támogató segélyek is a köztársaság területén lévő szövetségi tulajdon részarányában illessék őket. Ám a központnak ezzel teljesen ellentétes elképzelése van.

S teljesen mások a határok helyéről alkotott elképzeléseik is. Az utóbbi év folyamán az önálló gazdasági intézményrendszer részeként a három balti köztársaság létrehozta önálló vámhivatal- és határőrrendszerét, amit persze leginkább csak szimbolikusnak lehet tekinteni – szögesdrótok, golyószórók nélkül, az utas- és áruforgalom ellenőrzésére. Az egyik lett vezető interjújában azzal indokolta létjogosultságukat, hogy a határos köztársaságok jegy- és árrendszerei közti különbségre épülő spekulációt kell ezzel kiszűrniük, valamint az e köztársaságokon keresztül haladó lengyel „dollárút” utasait kell itt megállítaniuk. Ám ezek az első látásra ártatlan őrbódék két áprilisi elnöki rendeletet is megszegtek: egyrészt a törvénytelen fegyveres alakulatok leszerelésére, másrészt a januári támadás után emelt úttorlaszok eltakarítására hozott elnöki rendelet teremtett „jogalapot” a vámkezelő- és határőrbódék megsemmisítéséhez.

Szisztematikus szétverésük április végén kezdődött: május folyamán több mint húsz ilyen akcióról érkeztek hírek. A litván és a lett belügyminisztérium adatai szerint ez a támadássorozat összesen 1 millió 200 ezer rubelnyi kárt okozott a két országban, s 50 ember sebesült meg. A lett és a litván parlament haladéktalanul napirendre tűzte a kérdést, s háromnapos zárt tárgyalás után törvénytelen terroralakulatoknak nyilvánította az elkövetőket, a Litván Kommunista Párt Volgáin száguldozó OMON-keretlegényeket (ld. keretes kronológiánkat).

Azt azonban továbbra sem szavazták meg a parlamentek képviselői, hogy adott esetben fegyverrel védekezzenek a rohamosztagok ellen, Alksznisz tábornok ugyanis egyértelműen bejelentette, az OMON-nal szembeni fegyveres ellenállás esetén azonnal parancsot ad a hadsereg bevetésére. Hogy ez nem csupán üres fenyegetés, arra elég csak egyetlen példa a közelmúltból: egy június eleji éjszaka a Szovjet Hadsereg Vilniusban állomásozó különleges alakulata a legélesebb vészhelyzetekre tartogatott Gyűrű hadműveletet vetette be két katonaszökevény elfogására, s a gyűrű egészen véletlenül a legfontosabb kormányépületek körül zárult be. Ugyanezek az egységek szállták meg nem sokkal korábban például a Kereskedelmi Bank vilniusi épületét azzal a céllal, hogy – mint parancsnokuk fogalmazott – „védelmükbe vegyék a népvagyont”.

A köztársaságpárti ügyészségek csak mint közbűntényesek ellen kezdeményezhetnek bírósági eljárást az akció végrehajtói ellen. Rigában például fegyveres rablótámadás és hatásköri túllépés címén indítottak pert, ám a központi főügyész törvényesnek minősítette a renegát vámhivatalok megszüntetését. A köztársasági ügyészségek már csak azért is tehetetlenek, mivel az OMON-osztagok területenkívüliséget élveznek: ha velük konfliktusba lépnek, a központtal s még inkább a Rigában állomásozó balti katonai körzet parancsnokával gyűlik meg a bajuk. Goncsarenko, aki egyébként a legvehemensebb Moszkva-párti szervezet, az Interfront egyik vezéralakja, május elején kapott meghatalmazást és meghatározatlan tartalmú teljhatalmat a központi belügytől a balti OMON-egységek „instruálására”…

A litván kormány hiába nyilvánítja mindezt durva provokációnak, a nemzetközi terrorizmus megnyilvánulásának, az illetékesek ezt elintézték annyi válasszal, hogy elszigetelt, véletlen jelenségről van szó, ezek az alakulatok „kicsúsztak az ellenőrzés alól”.” Vagnorjus litván kormányfő egyre-másra intézte a táviratokat Gorbacsovhoz, Pavlovhoz, rendkívüli intézkedéseket követelt Pugótól, Jazovtól.

Csakhogy az egyik ilyen véletlenszerű terrortámadást véletlenül lefilmezte a leningrádi tévé 600 másodperc című műsorának gyanús hírű száguldó riportere. A sors iróniája, hogy ő éppenséggel azt akarta dokumentálni, miként szereznek érvényt a mieink az elnöki rendeletnek, miként bontják le az ellenséges objektumokat. A film bemutatása után tagadni a történteket már nem lehetett. Pugo belügyminiszternek válaszolnia kellett a parlamenti interpellációra, ám ő a szokásos módon kijelentette, hogy nem tudott semmiről.

A vámháború elmérgesedése kísértetiesen egybeesik a 9+1 szerződés aláírásával, de még megelőzi Gorbacsov londoni meghívásának kézhezvételét. Gorbacsovnak nem érdeke, hogy a nagy nehezen kipréselt 9+1-et felrúgja, sem az, hogy a Hetek ne álljanak szóba vele. Ha pedig ez így van, akkor újra csak egy árnyékcentrum létezését kell feltételezni, amely minimum arra képes, hogy a hivatalos centrum intézkedéseit semlegesítse – véli a reformista Gorbacsov-drukker Moszkovszkije Novosztyi szemleírója.

Van azonban e vámháborúnak egy másik kemény ténye is: a „központ” képviselői már a határok túloldalán is ácsolják a saját vámhivatalaikat. A mindenható Állami Tervhivatal már összeállította a számlát a szövetségi szerződés aláírását megtagadók számára: ennek egyik lényeges eleme, hogy az „anyaország” és a „kiválók” közti új határokon a vámszabályokat a „központ” diktálná, bár ennél nyilván összehasonlíthatatlanul érzékenyebben érinti az új köztársasági kasszákat az, hogy a területükön lévő szövetségi tulajdonnak számító vállalatokat, bányákat borsos áron meg kellene váltaniuk.

A vámháború tehát tovább folytatódik.

• Külföld