Igaza van Milan Kunderának. Nem lehet vitás: minden népnek joga van a szuverenitásra. Olyan egyszerű igazság ez, mint hogy kétszer kettő az négy. Minden ember, minden nemzet, amikor szabad akar lenni, harcol a szabadságáért. Ha van ereje a harchoz, ezzel szinte automatikusan ki is vívja jogát a szabadságra. Szlovénia, a szépséges tájak, az okos és dolgos emberek, egy nagy birodalom országának joga a szabadsághoz nyilvánvaló. Minden újságot olvasó ember e kis nép oldalán áll, amely ötletességével, bátorságával és kitartó munkájával nemzetként fenn tudott maradni annyi évszázadon át, annyi ellenséges nyomással szemben.
Kunderának tehát igaza van, de ugyanígy a szerbeknek, a horvátoknak és az albánoknak is joguk van ugyanilyen szabadságra. A szerbek joggal érzik magukat bekerítettnek, a probléma nem azzal kezdődött, hogy a jugoszláv szövetségi hadsereg behatolt Szlovénia vagy Horvátország területére. A baj ott kezdődik, ha két nemzet természetes joga a függetlenségre és az önrendelkezésre ütközik egymással. Ilyen esetekben át kell telepíteni vagy deportálni kell az embereket.
Mindig a vitathatatlannak tartott hazafias érzelmek és érvek ütközése idézi elő a drámát. Ilyenkor a vér törvényei lépnek életbe. Kinek van több fegyvere, ki az erősebb, ki az elszántabb. A becsületes és felelősségteljes embereknek ilyenkor az a kötelességük, hogy más, vér és erőszak nélküli megoldásodat keressenek. Lehetséges-e ma Jugoszláviában más megoldás? A Tito által megszervezett Jugoszlávia olyan konstrukció volt, amelyben minden nép, minden etnikai vagy vallási csoport, csaknem minden ember idegenül érezte magát. A horvátok és a szlovének folyton a szerbek dominanciáját emlegették, a szerbek viszont azt állították, hogy diszkriminálják őket. Bizonyos mértékig valószínűleg mindenkinek igaza volt.
Jugoszlávia olyan ország volt, ahol a halhatatlan marxista–leninista doktrína nevében elfojtottak minden nemzeti és történelmi identitást. A diktatúra nyomása alatt a soknemzetiségű, tarka mozaikból a szenvedélyes, bár leplezett, kölcsönös agresszió és gyűlölet pokla lett. A jugoszláv köztársaságok többségében a demokratikus mozgalom nacionalista mozgalommá alakult át. Ha hű akart maradni feladatához – és az általános emberi jogokért szállt síkra –, óhatatlanul a pálya szélére szorult.
Igen lényeges kérdés ez. Vajon a nemzeti jogok zászlaja alatt szerveződő mozgalmak a demokrácia, a nacionalizmus vagy a nemzeti felszabadító törekvések kifejezői? A Balkánon a határvonal igen vékonyka és illékony. A nacionalizmus mások megvetése, gyűlölete: valamennyi jugoszláv köztársaság tele van ezzel. De a nacionalizmus ugyanakkor a nemzeti identitás újjáélesztését és megőrzését is szolgálja. Ilyen értelemben a horvát Tudjman ugyanolyan mértékben szószólója és védelmezője a horvátok nemzeti hovatartozásának, mint Milosevics a szerbekének.
Nem könnyű dolog horvátokkal, szerbekkel, szlovénekkel beszélgetni. Minden ilyen beszélgetésből kibontakozik egy nemzet drámája, amely úgy érzi, hogy leszorították az európai történelem fő útvonalairól, egy olyan nemzeté, amelyben elevenen él a rabság és a megaláztatás emléke, s ennek gyümölcse mindig az alacsonyabbrendűségi komplexus és a megalománia keserű keveréke. Amikor egy szerb vagy egy horvát indokolni akarja a jogait, a XII. századig nyúl vissza. A valamelyik szomszédjától mindig fenyegetett nép dicsőségéről vagy nyomorúságáról beszél. E századok történelme másképp fest a szerbek szemszögéből, és másképp a horvátok optikáján át. Másképpen emlegeti a múltat egy katolikus, mint egy pravoszláv, és megint másképpen egy muzulmán.
A kommunizmusból való kilábalás betegsége az, amit most megfigyelhetünk a jugoszláv drámában. A nacionalizmus és a sovinizmus csak a betegség konkrét megnyilvánulási formái. A kommunizmus után űr támad: érvénytelenek a hagyományok, a hitek, a sztereotípiák, a viselkedésformák, de az ember és a nemzet nem élhet üres térben. Ekkor ahhoz nyúl, amit bekódolt az emlékezete: nemzeti identitása hagyományaihoz, amely a szomszédok identitástudatával vívott küzdelem folytán nyert határozott körvonalakat.
Jugoszlávia ugyanakkor egy nagyon veszedelmes folyamat illusztrációja, előrevetítése is, ez a folyamat bármely más posztkommunista országban is bekövetkezhet; a szabadságtól és a humanizmustól a nacionalizmuson keresztül a vérhez és az elállatiasodáshoz vezet az út. Azt is meg kell mondani, hogy Jugoszláviában már ráléptek erre az útra, mivel a konfliktusok keletkezésétől és a kölcsönös vádaskodásoktól függetlenül, a gyűlölet és az erőszak lépett a párbeszéd helyébe. Tévednek a szerbek, amikor ezért a szlovéneket vagy a horvátokat vádolják, és tévednek a szlovének vagy a horvátok, amikor ezért a szerbeket vádolják. A totalitárius diktatúra vétkes, amely hosszú évekre megmérgezte népeink lelkét. Az én népemét is.
Mi lesz, ha felbomlik Jugoszlávia? Nagy összeomlás vetíti elő árnyékát, tömeges erőszak, anarchia és káosz veheti kezdetét. Senki nem tudja, miképpen kell kijelölni a sok szerb lakossal bíró Horvátország és a majdani Szerbia határait. Vajon ezt a határt megint a vér jelöli ki? Mi lesz Bosznia-Hercegovinával? Ez lesz Európa első iszlám vallású állama? Mi lesz Koszovóval? Második Albánia lesz belőle? Budapest miképpen viszonyul majd a Vajdaságban élő magyarok kérdéséhez? Mi lesz Macedóniával? Vajon Bulgária vagy Görögország nem akar-e majd fellépni a macedónok ügyében? Miképpen alakulnak a Balkánon az új német és osztrák érdekek, milyen angol és francia érdekek nyilvánulnak meg?
Sok jel mutat arra, hogy Jugoszlávia felbomlása talán nem is a Jaltában megpecsételt rendet borítja fel, hanem a Helsinki Konferencián kialakított rendet, amely a meglévő határok sérthetetlenségén nyugodott. Ilyen értelemben a jugoszláv válság az európai rend – ilyen méretekben először jelentkező – válsága. A posztkommunista korszak első komoly válsága.
Belgrád utcáin sétálva, a ma már egymással annyira perlekedő különböző jugoszláv köztársaságokból származó barátaimmal beszélgetve azon gondolkodtam, van-e még valamilyen kedvező előjelű forgatókönyv. Nem hiszem, hogy ma bárki is ajánlani tudna ilyen forgatókönyvet. Éppen ezért, a nacionalista ellenségeskedés és erőszak terjedése elleni erkölcsi tiltakozás pillanatában, a politikai és intellektuális tanácstalanság pillanatában illő figyelmeztetni néhány alapvető igazságra.
Először: semmiféle erőszak nem tudja már megmenteni a jugoszláv föderációt, az erőszak csak újabb erőszakot szülhet, s vele vért, könnyeket, fájdalmat. Ezért elvetendő az erőszak, amely nem oldhatja meg a jugoszláv konfliktust. Minden erőszak – az is, amely Belgrádból indul ki, az is, amely Zágrábból, ugyanígy az is, amely Koszovóból vagy Ljubljanából indul ki. El kell fogadni, hogy pozitív eredmény Jugoszlávia valamennyi népe számára csak a párbeszédek s tárgyalások útján érhető el.
Másodszor: el kell fogadni azt az alapelvet, hogy minden nép jogosult önállóan dönteni sorsa felől, saját országának államformája felől. Ha megértjük mindazokat a bonyodalmakat, amelyek ezzel az alapelvvel együtt járnak, akkor tudjuk, ebből az elvből semmi áron sem szabad engedni. Mert ha Európa elveti ezt az elvet, akkor nem a népek törvényei, hanem a dzsungel törvényei fogják igazgatni.
Harmadszor: el kell ismerni, hogy a jugoszláv állam az utóbbi évtizedekben nemcsak a Balkán stabilitásának és békéjének garanciája volt, hanem az egész kontinensé is. Épp ezért ma az egész földrésznek az kell legyen a legfőbb törekvése, hogy a Balkánon helyreálljon a béke. Természetesen ennek olyan békének kell lennie, amely tiszteletben tartja minden nemzet szabadságát és szuverenitását.
Vajon a független Szlovénia és Horvátország képes-e új szövetséget kötni Szerbiával, amely képes nekik szavatolni a szabadságot, és az egész balkáni térségnek a stabilitást?
Erre a kérdésre nincs válasz.
Belgrád és Ljubljana. Elragadtatással jártam e két város utcáit, csodáltam, hogy Különbözőségük milyen hallatlan gazdagságot jelent, arra gondoltam: lelkiekben és kultúrájában milyen gazdag az az ország, amelynek területén két különböző nép két ilyen városa található. Akkor is erre gondoltam, amikor barátom, Drago Jancar, a nagyszerű szlovén író Jugoszláviát búcsúztató szép esszéjét olvastam. És most arra gondolok, vajon ez a felbomló Jugoszlávia, amelyet Drago Jancar búcsúztat, amely annyi szlovén, horvát és szerb számára nem közös otthont jelentett, hanem közös börtönt, vajon nem jelentheti-e egy újjászülető Jugoszlávia kezdetét, ahol valamennyien új alapelvek szerint fognak együtt élni, szabadok a szabadokkal, egyenlők az egyenlőkkel.
- Külföld [6]