Koncepciós per 1955-ben
1948. októberben a Stanislaw Radkiewicz vezette Közbiztonsági Minisztérium, azaz a Bezpieka egyik különleges csoportja letartóztatta a Demokrata Párt két vezető politikusát, Wlodzimierz Lechowiczot és Alfred Jaroszewiczet. Az ellenük felhozott vádakat (kommunisták lebuktatása, a Gestapóval való együttműködés stb.) a politikai vezetés arra alapozta, hogy 1933-tól a kommunista párt megbízásából (és az NKVD tudtával) mindketten a katonai hírszerzésnél, majd az ellenállás idején a Spychalski irányította katonai elhárításnál tevékenykedtek, sőt Jaroszewicz – főnöke jóváhagyásával – beépült a Honi Hadsereg vezérkarába is. Az 1955-ig húzódó ügy Gomulkát is „kompromittálta”, hisz a két politikus a háború után az ő révén került fontos posztokra.
A Lechowicz–Jaroszewicz-ügy fontosságát nemcsak az jelezte, hogy az ellenük folytatott nyomozás során több tucat embert tartóztattak le s ítéltek el, hanem az is, hogy bár a Bezpieka hatévi nyomozás után sem talált semmiféle terhelő adatot a két vádlottra, 1955 júliusában mégis bíróság elé állították őket, s mint a „háború előtti politikai rendőrség és a Gestapo ügynökei” 15, illetve 12 évi börtönt kaptak.
Marakodás Marian Spychalskiért
Marian Spychalski, a kommunisták vezette Népi Gárda egykori parancsnoka a háború után a lengyel hatalmi struktúra csúcsaira jutott. A Lengyel Munkáspárt Politikai Irodájának tagja, a hadsereg vezérkari főnöke, majd a nemzetvédelmi miniszter káderügyekért felelős helyettese lett. A politikai vezetésből – Gomulkával együtt – 1949 novemberében távolították el, s ezt követően Wroclaw főépítészeként folytatta pályáját.
1950. április 17-i letartóztatását követően igen éles marakodás indult meg személyéért a Bezpieka és a Lengyel Hadsereg Tájékoztatási Főcsoportfőnöksége, azaz az Informacja között. A hadsereg politikai rendőrsége ugyanis – Spychalski múltjára és fontos katonai pozícióira hivatkozva – a Tatar-perhez szándékozta kapcsolni ügyét, s maga kívánta kézben tartani az ellene folytatott nyomozást. A Közbiztonsági Minisztériumnak azonban sikerült elérnie a pártvezetésnél (elsősorban Jakub Bermannál), hogy „az ellenállás időszakában árulóvá lett” Spychalski maradjon a Bezpiekánál.
Többek véleménye szerint csak ez mentette meg a volt miniszterhelyettes életét. Mások viszont azzal magyarázzák „szerencséjét”, hogy vallomását a Gomulka elleni perben is fel kívánták használni, miként megtették ezt korábban a Tatar-perben. Hogy melyik álláspontnak van igaza, nehéz eldönteni, tény viszont, hogy a Spychalski-ügy koncepciójához hosszan és mereven ragaszkodott a pártvezetés. Erre utal, hogy tervezett perének több forgatókönyve is ismert, hogy Boleslaw Bierut maga intézkedett fogva tartásának meghosszabbításáról, hogy többször javítgatta nyomozati anyagait, s konzultált ügyéről a szovjet vezetéssel, s még ’56 januárjában is sürgette a per megtartását, melyre végül mégsem került sor.
Főtitkár házi őrizetben
Hasonló megválaszolatlan kérdés vetődik fel Wladyslaw Gomulka kálváriája kapcsán, jóllehet 50-es évekbeli sorsa a korábban említetteknél ismertebb. (1948 augusztusában az ún. „jobboldali-nacionalista elhajlás” miatt leváltották a pártfőtitkári posztról, ’49 novemberében kizárták a pártból, ’51. augusztus 2-án pedig letartóztatták.) A történészek vitája elsősorban arra a kérdésre igyekszik válaszolni: miért nem került sor perére? Míg egyesek véleménye szerint Sztálin nem adta beleegyezését a bíróság elé állításához, mások a korabeli lengyel politikai vezetés érdemének tulajdonítják Gomulka megmenekülését. Megint mások a volt főtitkár „megtörhetetlen jellemét” állítják előtérbe.
Pro és kontra érvek mindhárom nézőponttal kapcsolatban sorolhatók. Egyfelől köztudott, hogy Sztálin, bár a maga sajátos módján, de tisztelte Gomulkát. Másfelől viszont nem áll rendelkezésünkre semmiféle dokumentum arra vonatkozóan, hogy Joszif Visszarionovics (akit rendszeresen tájékoztattak ügyének alakulásáról) valaha is ellenezte volna a perének megtartását. Tény az is, hogy a korabeli lengyel vezetés a Gomulka elleni nyomozás során nem engedélyezte fizikai erőszak alkalmazását, s letartóztatásának 3 és fél évét (1954 decemberében szabadult) házi őrizetben, nem börtönben élte végig. Ugyanakkor semmi sem bizonyítja, hogy a lengyel vezetés csak a „Berija-vonal kényszere” miatt folytatott volna vizsgálatot a volt főtitkár ellen – mint azt a visszaemlékezések sugallják –, vagy akár csak lassította volna a nyomozás menetét. Sőt, Bierut többször, személyesen sürgette a volt főtitkár ellen folytatott vizsgálat gyorsítását. Végül: bár ismert, hogy Gomulka többször határozottan megtagadta a vallomástételt, nincs okunk feltételezni, hogy ne tudták volna szóra bírni a Bezpieka nyomozótisztjei, ha erre konkrét parancsot kapnak.
A Field-ügytől Wyszynski letartóztatásáig
A pártpolitikai szempontból jelentős koncepciós ügyek mellett voltak politikai értelemben talán kevésbé fontos, de az áldozatok számának szempontjából annál jelentősebb ügyek, melyeket feltétlenül meg kell említenünk. Így a Rajk-per kapcsán Magyarországon is jól ismert Field-ügy 1949–54 közötti lengyelországi folytatását; a Bezpieka 1950–51-ben folytatott ún. K-akcióját, amelynek során több mint 4 ezer „politikailag megbízhatatlan” személyt tartóztattak le minden vád és jogalap nélkül; vagy a Jehova Tanúi szekta elleni ’50 és ’52 közötti hadjáratot, több mint kétezer ember bebörtönzését, akik közül tíz-egynéhány személyt a vallatások során egyszerűen agyonvertek vagy öngyilkosságba kergettek, míg másokat többévi börtönre ítéltek. De idesorolható a Lengyel Szocialista Párt volt vezetőinek 1952-es pere (a „CKW–PPS-per”), a katolikus egyház elleni fellépések, melyek során ’53. szeptember 29-én Stefan Wyszynski prímást is házi őrizetbe helyezték.
Az ún. civil ügyek áldozatainak számáról sincsenek pontos adataink. Az írásunk első részében említett tanácskozás szerint például kb. 3500 személyt ítéltek el kémkedés, ellenséges agitáció, hazaárulás, terrorcselekmények és szabotázsakciók elkövetésének vádjával. Korabeli hivatalos adatok szerint viszont, az 1956. április 27-i amnesztia nyomán több mint 9 ezer, politikai okok miatt elítélt személy hagyta el a börtönöket. Más feldolgozások ennél nagyságrendekkel többre becsülik a politikai elítéltek és fogvatartottak számát.
A biztonsági hierarchia csúcsa
A lengyel biztonsági hierarchia csúcsán a LEMP Politikai Irodája által 1949. február 24-én megalakított Biztonsági Bizottság állt. A legtöbbször Boleslaw Bierut, Jakub Berman és Stanislaw Radkiewicz összetételben ülésező testületnek a Bezpieka és az Informacja ellenőrzése mellett „az ellenség pártba való befurakodásának megakadályozása” is fontos feladatai közé tartozott. Jóllehet a bizottság eredetileg csak a politikai irányelveket volt hivatott megfogalmazni, igen hamar „többszemélyes biztonsági miniszterként” tevékenykedett: letartóztatásokat rendelt el; az ún. központi ügyekben a nyomozások menetével és dokumentumaival is részletesen foglalkozott; pereket és periratokat készített elő stb. Hogy tudtak-e a Biztonsági Bizottság tagjai a kihallgatásokon folyó fizikai bántalmazásokról, verésekről, kínzásokról és az ezek miatt bekövetkező halálesetekről, illetve a „szilánkperekben” halálra ítélt 20 tiszt kivégzéséről, erre a korábban vitatott kérdésre a lengyel történészek ma már határozott igennel válaszolnak.
A bizottság tagjait az sem menti fel a felelősség alól, hogy az említett halálesetek okait az Informacja és a Bezpieka tisztjei sokszor betegségekben – cukorbetegség, szívelégtelenség stb. – igyekeztek megjelölni. Az elrendelt vizsgálatok ugyanis a legtöbbször mégiscsak fényt derítettek a halálesetek tényleges okaira. Ami pedig a „szilánkperek” áldozatait illeti, tatán elég annyit jeleznünk, hogy az 50-es években halálra ítéltek kegyelmi kérvényét szinte minden esetben személyesen Bierut bírálta el.
A Bezpieka X. ügyosztálya
Az 1954 decemberéig fennálló Bezpieka leghírhedtebb ügyosztályai a nyomozási, a politikai pártok, társadalmi szervezetek és az egyházak tevékenységével foglalkozó V., illetve a „párt és állami vezetők védelmét” ellátó X. ügyosztályok voltak, amelyek közvetlenül Stanislaw Radkiewicz és Jakub Berman „fennhatósága” alá tartoztak. A „X ügyosztály” négy alosztályt fogott egybe: a „trockizmussal és a jobboldali elhajlással”, az „idegen kém szervezetek pártellenes tevékenységével”, „a Népi Gárda és a Lengyel Munkáspárt soraiba beépülő háború alatti provokátorok” tevékenységével, valamint az operatív nyomozással foglalkozó „részlegeket”. Az ügyosztályhoz tartozott két varsói börtön is, ahol egyebek között az ún. titkos cellapereket rendezték.
A Bezpiekának természetesen a minisztériumokban, a legfontosabb állami intézményekben és a vajdaságokban is megvoltak saját szervezetei és emberei. A legerőteljesebb szálak az Igazságügyi Minisztériumhoz fűzték, ahol 1950 elején létrehoztak egy ún. titkos ügyészi szekciót, amely (az ’50 végén a Legfelső Bíróságon megalakuló titkos bírói szekcióval együtt) a koncepciós perekben elítélt személyek kérvényeinek felülvizsgálatát intézte, gyorsított eljárásokról és ítéletekről döntött, de „szükség esetén” nyomást gyakorolt bírákra, ügyeszekre és a védőkre is.
„Minden kilométerre egy informátor!”
A Bezpieka 1948 elején kezdte meg ügynökhálózatának szisztematikus kiépítését és fejlesztését. A rendszer három területre terjedt ki: „ipari védelemre”, „kémelhárításra” és „információszerzésre”. Az ipari objektumokat ’49 őszéig a Polgárőrség Önkéntes Tartaléka, majd ez év szeptemberétől a kb. 100 „stratégiai fontosságút” a Belső Biztonsági Hadtest, a fennmaradó 5900 egyebet pedig az ún. ipari védelmi csoportok óvták az ellenségtől. Az „ipari védelem” ügynökeinek száma 1953-ra megközelítette a 60 ezret. Politikai szempontból a „kémelhárítással” foglalkozó ügynökök voltak a legfontosabbak és a legszervezettebbek a pártokban, politikai és társadalmi szervezetekben, iskolákban és közintézményekben foglalatoskodó ügynökök 1948-as 20 ezer fős létszámát 1954-re kb. 76 ezerre növelték.
Az ügynökhálózat kiépítésének betetőzését azonban az „informátorhálózat” megteremtése jelentette. A Bezpieka már 1948-ban több mint 47 ezer informátorral rendelkezett, jóllehet – miként arra Radkiewicz egy ’49 márciusában tartott eligazításon utalt – az „informátorok geográfiai eloszlása igen kedvezőtlen” volt. A politikai vezetés nem is késlekedett, 1951-ben kiadta a jelszót: „Minden kilométerre egy informátort!”
Bár a jelszó nem valósult meg, a hálózat igen hatékonyan működött. 1954. szeptember 15. és október 20. között például a kielcei, a poznani, a rzeszówi és a Zelona Góra-i vajdaságok területéről nem kevesebb, mint 58 325 jelentés érkezett a minisztériumba. Nem csodálkozhatunk hát, hogy 1955 januárjában a Bezpieka kartotékaiban – miként azt Radkiewicz utódai állították – 6 millió lengyel neve szerepelt.
Korlátozott felelősségre vonás
A törvénysértések miatti felelősségre vonás – miként a többi kelet-európai országban – Lengyelországban is igen korlátozott volt. Az Informacja vezetői közül Dmitrij Wozniesienskit és Antoni Skulbaszewskit Lengyelországból való távozásukat (’54. július) követően a Szovjetunióban állították bíróság elé, Wladyslaw Kochant és Mieczyslaw Notkowskit (az Informacja nyomozati ügyosztályának vezetőit) pedig ’59 márciusában ítélték 5, illetve 3 évi börtönre „megengedhetetlen nyomozási módszerek alkalmazása” miatt. A Bezpieka vezetői közül csak három ellen indítottak eljárást. 1957. november 11-én Roman Romkowski miniszterhelyettest 15, Józef Rózanskit, a nyomozási ügyosztály vezetőjét (akit ’55 decemberében 5, most) 14, Fejgint, a X. ügyosztály igazgatóját pedig 12 évi börtönre ítélték ugyanezen vadak miatt. S bár találhatók olyan dokumentumok, melyekben a korabeli ügyészek szélesebb körű felelősségre vonást javasoltak, a Gomulka-vezetés csak leváltásokra, áthelyezésekre és a pártból való kizárásokra kerített sort.