Kisbali László: „Vagy – álmok, netovábbja – gondolok / adókedvezményes / dohánytőzsde-bérletre.” Megvalósult-e az álom? Van-e ma, „Pákozd és Isaszeg után” Petri Györgynek „dohánytőzsde-bérlete”?
Petri György: Hát szeretném, ha lenne, bár a dohány az mindig állami monopólium volt. De a kiegyezés után bérleti jogot és adókedvezményt adtak azoknak, akik ’48-ban érdemeket szereztek. Ilyesmiben persze én egyáltalán nem reménykedem, nem kell nagyon erőltetni magam, hogy az új rezsim semmilyen kedvezményben ne részesítsen: messziről érzik rólam, hogy nem vagyok méltó dohánykedvezményre.
A KÖLTÉSZET REMÉNYTELENÜL NYELVHEZ KÖTÖTT
K. L.: Mit csinál a költő, ha nincs trafikja?
P. Gy.: Nemrégiben Rotterdamban jártam, egy Poetry International nevű találkozón, amely azonban éppen nem valami fennkölt, állami rendezvény. Nem pusztán pofafürdő, nem pusztán reprezentáció. Ez az egyetlen hivatalos rendezvény, ahol azt ereztem, hogy a költészetről van szó, és nem arról, hogy a városi vagy tartományi költségvetés újabb pénzeket passzírozzon ki magának, amit aztán nyugodtan elpazarolhat. Nincs semmi protokoll, tehát nincs ott a kultuszminiszter vagy a rotterdami főpolgármester. Egyszerűen jól megszervezik, és technikailag tökéletesen bonyolítják le. Van egy kultúrpalota, és van a közönség. Mindig telt ház volt, ami versnél igen szokatlan. Minden este ott ült három-négyszáz ember; a költők az anyanyelvükön olvasták fel a verseket, két színésznő pedig hollandul, és mindig ott volt az aznap esti műsorfüzet, amelyben hollandul és eredeti nyelven is elolvashatták a költeményeket.
Ezeken a találkozókon műhelymunka is folyik. Általában egy olyan költő verseit fordítjuk, akit azért hívtak meg, hogy kiszabadítsák a börtönből, vagy éppenséggel azért, hogy megmentsék a rá váró büntetéstől. Borzasztó érdekes volt, ahogy afrikai, kínai, indonéz – s személyemben egy magyar –költő együtt próbált dolgozni. Most ismerkedtem meg először afrikai költővel, aki történetesen az Afrikai Nemzeti Kongresszus londoni irodáját vezeti. Rettenetes élete volt. De találkoztam egy Breitenbach nevű híres dél-afrikai költővel, akit kilenc év börtönre ítéltek, amiből hatot leült. Egy Yang Lian nevű, nálam fiatalabb költő három évig volt átnevelő táborban. Úgy éreztem, hogy elmehetünk mi a francba a magyarországi ellenzéki szenvedéseinkkel; a publikációs tilalom méznyalás volt ezekhez a retorziókhoz képest, amelyeket különben minden önsajnálat nélkül meséltek el magukról ezek az emberek.
K. L.: Ezek szerint nem az angyalok nyelvén társalogtak egymással a költők Rotterdamban?
P. Gy.: Nem, mert míg politikai nyelven nagyon is szót értettünk egymással, a másik nagy élményem az volt, hogy a nemzeti vagy törzsi kultúrák igazi találkozása szinte reménytelen. Ördögi csapdák rejlenek itt: az afrikai költők nem az anyanyelvükön írnak, hanem angolul vagy franciául, hiszen van olyan ország, ahol több mint hatvan nyelven beszélnek. A kultúra nyelve így a gyarmatosítók nyelve. A verseik azonban nem versek európai értelemben, inkább mágikus ráolvasások vagy halotti gyászénekek. A találkozó határozottan igazolta számomra Eliotnak azt az állítását, hogy a költészet lényegileg fordíthatatlan, s ezért a költészet alapvető társadalmi funkciója alapjában a nemzeti mivolt kifejezése és fenntartása.
Az afrikai költők versei leírva úgy hatnak, mintha vasárnapi iskolai szövegeket és politikai agitkákat kevertek volna össze. Ha nem hallom őket, akkor olvasva tökéletesen érdektelen csasztuskáknak tekinthetem ezeket a költeményeket. Ugyanez meghallgatva egészen más élmény volt, ám továbbra sem tudom eldönteni, hogy két afrikai költő közül melyik a jobb. Ezért vált izgalmassá a probléma, hogy vajon nem illúzió-e a kultúrák találkozásának és összekapcsolódásának lehetősége, mert nyilvánvaló, hogy ez a költészet számomra reménytelenül egzotikum marad.
Mint fordítónak is az a meggyőződésem, hogy a költészet reménytelenül nyelvhez kötött. Úgy érzem, egy idegen nyelvű versből többet értek, ha megpróbálom elolvasni eredeti nyelven, anélkül hogy egy szót is értenék belőle. Ekkor legalább nyelvi struktúrákat felfogok, amelyek a fordításban reménytelenül elvesznek. Minden poétikai megoldás szintaktikai és szemantikai trükköket jelent.
K. L.: És milyen érzés a Petri-verseket idegen nyelven olvasni?
P. Gy.: Amikor az első német nyelvű kötetem megjelent, úgy éreztem, hogy reménytelenül mások, mint amit én írtam, annak ellenére, hogy ezek a fordítások – megítélésem szerint – a lehetséges mértékben jók. Rájöttem, hogy nekem az idegen nyelvű publikáció jelenthet dicsőséget, pénzt, hírnevet, de én másoknak nem írhatok, csak magyaroknak. Ha a németekhez akarnék szólni, akkor németül kellene írnom. Olyan egyszerű dologra gondolok, hogy sem a németben, sem az angolban nincsenek mozzanatos vagy gyakorító igék.
ÉN ÍRTAM A LEGJOBB GARAI GÁBOR-VERSEKET
K. L.: Saját korábbi verseiddel kapcsolatban nem vetődhet fel az idegenség érzése?
P. Gy.: Nézd, én 13 éves koromban kezdtem verset írni, azután szünet következett, majd 26 évesen kezdtem újra. Az első kötetem 28 éves koromban jelent meg, és amit korábban írtam, azt teljesen elvetendőnek tartom. Ezek a versek egy posztnyugatos, józsefattilás, pilinszkys tradícióhoz kapcsolódtak, s mára tökéletesen idegenné váltak számomra. Nekem olvashatatlanok, és olvasatlanul is porosodnak egy vastag dossziéban. Állandóan készülök arra, hogy egyszer megsemmisítem őket. Nem szeretném, hogy túl sok csámcsognivalója maradjon rajtam az irodalomtudósoknak; nem akarom, hogy az úgynevezett fejlődésemet rekonstruálni lehessen.
K. L.: Miért, korai verseidből milyen következtetésre juthatnának az irodalomtörténészek?
P. Gy.: Valószínűleg izgalmas lehetne számukra, hogy egy ember, aki majdnem másfél évtizeden át állati rossz verseket írt, egyszerre csak elkezdett jó verseket írni.
K. L.: Meg vagy győződve róla, hogy a korábbiak rossz versek voltak?
P. Gy.: Tökéletesen. Ezek a versek technikailag is ügyetlenek voltak, mert csak később tanultam bele a szakmába. Nekem ez komoly tanulási folyamat volt, mivel én nem tartozom az ösztönös tehetségek közé, akikből csak úgy fakad a dal. Azt mondhatom azonban, hogy ezt követően én írtam a legjobb Garai Gábor-verseket; Garai Gábor-versnek sokkal jobbak, mint a Garai Gábor saját költeményei, de éppen ezért különlegesen undorítóak a számomra.
K. L.: Tudnál idézni?
P. Gy.: Idézni? Várjál csak! Egyre emlékszem, mert különösen röhejes. 17 évesen írtam:
Érzem, őszülök. Halántékomnál surrog
az évek sűrűdő bogár-raja,
a levegőben óriási húrok,
zúgni kezd sorsom mélyebb dallama.
K. L.: Az őszülés egy 17 éves poétánál különösen szép teljesítmény!
P. Gy.: Szép. Főleg az, hogy „érzem”, hogy őszülök. Különleges költői érzékenység kell ahhoz, hogy valaki érezze őszülését.
K. L.: Hát, ha a fű növését lehet hallani… Mit szólnál ahhoz, ha valaki titokban kiadná ezeket a verseket?
P. Gy.: Erről én tehetnék, miért nem akadályoztam meg? Minden úgynevezett híres ember egyszerűen ki van téve a közvélemény kíváncsiságának. Ezt tudomásul kell venni, ha az ember közszereplésre adja a fejét, és a költészet az ilyen közszereplésnek tekinthető. Attól függően, hogy mennyire vagyok exhibicionista, s hogy mennyire irtózom attól, hogy a magánéletembe vagy a lelkembe betekinthessenek, az én dolgom gondoskodni titkaim védelméről. A művészet esetében is megérthető és akceptálható, sőt akceptálandó az emberek kíváncsisága. Van pl. komornyikfilológia. Ezért a törekvés, hogy megőrizzük Goethe papucsát és hálóköntösét és fürdőlavórját. Meg kell érteni ezt a kíváncsiságot, és az is igaz, hogy én magam is voyeur vagyok. Mindenre kíváncsi vagyok, amihez hozzájuthatok. Amennyire rajtam múlik, én igyekszem mindent megfigyelni, mert részben ebből dolgozom. Mi tagadás, nem felelek meg az angol etikett előírásainak, ahol tilos belehallgatni a szomszéd asztalnál folyó beszélgetésbe…
A KÖLTŐ LELKE: KÖZPRÉDA VAGY KÖZVAGYON?
K. L.: Nem biztos azonban, hogy mindig ilyen egyszerű a helyzet. József Attila Szabad ötletek címmel közzétett feljegyzéseinek kiadásával szemben pl. komoly ellenérveket fogalmazott meg Domokos Mátyás a Kortárs legutóbbi számában.
P. Gy.: Ezzel az indulatos véleménnyel néhány ponton nem értek egyet. Nem is azt mondanám, hogy vitám van, mert én is ugyanezeket a dilemmákat gondoltam végig, amelyekben Domokos Mátyás egyértelműen úgy foglal állást, hogy nem lett volna szabad kiadni ezt a szöveget. Erre a következőket mondanám. Egyrészt itt is érvényesnek tartom a közszereplésről mondottakat. Igaz, itt Domokos furcsa módon Szabolcsi Miklósra hivatkozik, aki azt mondja, hogy ez a József Attila-szöveg csakis az orvosra és a betegre tartozik. Kérdés azonban, hogy Szabolcsi Miklós kicsoda: orvos vagy a beteg. Miért volna az irodalomtörténész abban a kiváltságos helyzetben, hogy betekinthessen mások elől elzárt és elzárandó szövegekbe? Ezentúl: ha a pszichoanalitikusának szánta is József Attila ezeket a feljegyzéseket, tény, hogy nem adta át orvosának, hanem ott hagyta a kéziratai között.
Azt ugyan én is sült baromságnak tartom, hogy az egy gyönyörű szürrealista költemény lenne, ám figyelemre méltó Stoll Béla észrevétele, hogy a kézirat versszerűen van tördelve. Több utalás van Kassák-költeményekre, és kassáki sok helyütt a szöveg dikciója is. Következésképpen nem dönthető el egyszerűen, hogy József Attila igazából minek is képzelte ezt a szöveget. A magam praxisából tudom, hogy volt szöveg, amely szürrealista automatikus írásnak indult, és aztán menet közben jöttem rá, hogy amit írok, voltaképpen vers. Azzal sem érthetek egyet, hogy a Szabad ötletek egyáltalán nem tartalmaznak irodalomtörténetileg fontos információkat József Attiláról. Engem az is meglepett, hogy ezekben a szabad asszociációkban milyen hihetetlen mennyiségű panelszöveg van: népdaltöredék, reklámszövegek. Talán azért is érdekes ez nekem, mert ébredéskor nagyjából hasonló belső beszéd zajlik le bennem. Szójátékok, nyelvi sablonok, törmelékek követik egymást. Továbbá azt tapasztaltam, hogy az emberek tudatalattija eléggé hasonlít egymáséhoz. Furcsa módon tehát ez a nagyon privátnak szánt szöveg nem igazán személyes.
K. L.: Ez ellentétben áll egyfajta közvélekedéssel.
P. Gy.: Lehet, de én úgy gondolom, hogy az igazán személyes megnyilatkozásaink nem is lehetnek mások, csak nagyon is tudatosak. Tehát az automatikus megnyilatkozásaink nagyjából egyformák. Ráadásul én úgy érzem, hogy ez a szöveg nem tartalmaz semmi leleplezőbbet, mint maguk a költemények; a Gyömrőire vonatkozó kései versek, pl. a „Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes bársony-penész pihézze melledet. Nézz a magányba, melybe engem küldesz. Fogad morzsold szét, fald föl nyelvedet”. Ezek messze durvább és szadisztikusabb kitételek, mint bármi, amit ebben a szövegben olvashatunk. Emellett úgy gondolom, hogy semmi dehonesztáló nincs a Szabad ötletekben. Elképzelhető, hogy egyes kifejezései szörnyű trágárságok lehettek akkor a társasági beszéd szempontjából, de hát hol vagyunk már ettől! Ma nagyjából ez a köznyelv, vagy még ilyenebb.
K. L.: Lesznek, akik azt mondják, nem véletlen, hogy Petri így nyilatkozik, hiszen művei nyelvi elemei nem sokban különböznek József Attila „szabad ötleteitől”.
A MEGNEVEZÉS KÉNYSZERE
P. Gy.: Ami az alantasságot illeti: azt hiszem, én ilyennek látom az életet, nem okvetlenül pozitív vagy negatív minősítéssel. Számomra kezdettől fogva az volt a fontos, hogy nevükön kell nevezni a dolgokat. A politikai elnyomás nekem elsősorban abban testesült meg – némi rendőri zaklatástól eltekintve –, hogy van egy tűrhetetlenül eufemisztikus nyelv, hogy semmit nem neveznek a nevén. Azt hiszem, az alapvető költői ösztönzést számomra a megnevezés kényszere jelentette. Tehát hogyha baszásról van szó, akkor ne mondjunk csókot. És viszont.
Egy minden szempontból prűd társadalomban éltem, és ez a prüdéria akár ’56-hoz is kapcsolható. Itt minden el volt hallgatva.
A szocialista erkölcsökbe bőven beletartozott a magánélet problémáinak is egy olyanfajta tabuvá tétele, hogy csinálni majd’ mindent lehet, de beszélni nem szabad róla. Azt gondolom, hogy a cenzúrának és az elfojtásnak ez a mechanizmusa csak akkor és addig működhet, amíg totálissá teszik. Tehát ha eufemizmusok kellenek a politikában, akkor eufémizmusokban kell beszélni a magánélet vagy testi élet lényeiről is. Ezért éreztem kényszert arra, hogy mindent kimondjak.
Történelmi pillanat volt például, amikor a várbeli kollégiumban felolvasást tartottam, 1976-ban, és miután elhangzottak a versek, kérdések következtek. Valaki felállt, hogy akkor most mondjam meg, én marxista vagyok-e Az egy hatalmas pillanat volt. Én ugyanis azt mondtam, hogy nem vagyok marxista. És tényleg megállt a levegő. A közönségnek is és nekem is. Holott én már kb. három éve, 1973-ban, hosszú küzdelmek után leszámoltam a magam marxizmusával. De amikor ezt nyilvános helyen deklaráltam, úgy éreztem magam, mint Luther, amikor kiszögezte téziseit. Csak éppen nekem nem voltak téziseim.
K. L.: A Gyász 1971 – című versedben azt írod, hogy „egy (állítólag párizsi) Utcáitól kiszaggatott utcakő” van az asztalodon. Megvan még ez a kő?
P. Gy.: Igen, a kő megvan még. De el kell mondanom, hogy véletlenül került hozzám, és mint egy furcsa történelmi relikviát raktam el. A ’68-as nyugati baloldali mozgalmakkal kifejezetten inszolidáris, sőt, ellenséges voltam, nekem ’68 Prágát jelentette.
Nagyon sokára, utólag láttam be, hogy roppant kulturális jelentősége volt a ’68-as párizsi és német megmozdulásoknak. Akkoriban azonban inkább az volt az érzésem, hogy úrifiúkról van szó, akik nem tudják jó dolgukban, hogy mit csináljanak. A diáklázadások markánsan baloldali tartalmát elutasítottam, hiszen maoisták még leninisták voltak, én pedig a maoizmust kezdettől fogva gyűlöltem. Életem egyik nagy szégyene marad, amikor a magyar maoisták, a Dalos Gyuriék körének pere volt, akkor én mint a filozófia tanszék KISZ-bizottságának megfigyelője vettem részt a tárgyaláson, és abszolút részvétlenséggel ültem ott, pedig Dalos Gyuri jó barátom volt. Én magam azonban revizionistának számítottam, ők pedig dogmatikusok voltak. Ezt az egészet azóta is borzasztóan szégyellem. Egyszerűen nem gondoltam arra, hogy hiszen itt nézetekről van szó, és nézetek egyáltalán semmilyen bíróságra nem tartoznak. Voltaképpen ’76-ban hatolt el az agyamig, hogy atyaisten, ahelyett, hogy tiltakozó iratot szerkesztettem volna, ott ültem a bíróságon, a hallgatóság padsoraiban.
K. L.: Mitől vált ez nyilvánvalóvá?
P. Gy.: Te, ez nagyon mulatságos, hiszen egy teoretikus küzdelem eredménye volt. Bence György, Kis János és Márkus György írtak egy monumentális Marx-bírálatot, hogy lehetséges-e kritikai gazdaságtant csinálni. Ezt én kéziratban olvastam egy fél nyáron át az Európa presszó teraszán, és tulajdonképpen kicsit komikus, hogy miközben ők végig azzal foglalkoztak, miként lehetséges a kritikai elmélet, én arra jutottam, hogy maga a kritikai elmélet fogalma értelmetlen, mert egy elmélet vagy igaz, vagy hamis. A kritikai attitűd pedig – gyakorlati értelemben – további morális döntés kérdése Én tehát dönthetek úgy, hogy az adott társadalmi berendezkedés helytelen, ezt megírhatom, ám utána nyugodtan művelhetem kertjeimet, de úgy is dönthetek, hogy szabadcsapatokat vagy politikai mozgalmat szervezek. Az elmélet és gyakorlat marxi összekapcsolásának posztulátuma tehát értelmetlen. Nincs olyan elmélet, amiből gyakorlat következnék.
ÁLDOZAT A POLITIKA OLTÁRÁN?
K. L.: Hallani olyan véleményt, hogy költészetednek nem tett feltétlenül jót a politikai tevékenység.
P. Gy.: Én a szűkebben vett politikai verseimet is szeretem, noha nem én vagyok hivatott megítélni, hogy ezek a versek menynyire sikerültek. Az biztos, hogy soha egyetlen sort sem írtam morális kényszerből. Két dologban, a versírásban és a nemi életben nem tudnak morális kényszerek befolyásolni. Nem tartom magam morális lénynek, és verset írni csak akkor tudok, ha feláll az ihletem. Szóval a verseimet – akár jók, akár nem jók – sohasem megrendelésre írtam, még saját erkölcsi megrendelésemre sem. Jó példa erre, hogy miként íródott a két lengyel vers, az Andrzej és Wanda meg az Államtitkár nyilatkozik. A Dunakanyarban nyaraltam, amikor lerohant valaki autóval, hogy a Szolidaritásnak az a kérése, hogy írjak nekik egy indulószöveget, amit lefordítanának lengyelre. Én megpróbáltam egy indulót írni, ami a sorban állók dala tett volna, de reménytelenül nem ment, és abbahagytam. Ezt követően született ez a két vers, amelyek azonban propagandacélokra nyilvánvalóan használhatatlan politikai szatírák.
K. L: Honnan ered szerinted a jelenleg általános idegenkedés a politikai költészettől?
P. Gy.: Kinél-kinél másként néz ez ki. Az idősebbeknél egyfajta rossz lelkiismeretből táplálkozik, mert a Kádár-korszakban nem mertek megszólalni, és ezért eléggé utálták az ellenzéket, nemcsak engem mint költőt, hanem az ellenzéket a puszta létéért, mivel morális kihívást jelentett. A fiatalabb generáció viszont úgy gondolta, hogy ebbe nincs értelme beszállni. Ők finnyásan távol tartották magukat a politikától, és azt hitték, hogy részemről ez valamilyen kilengés: áldozathozatal a politika oltárán.
K. L.: Sokan gondolhatják úgy, hogy igazi értelmiségihez nem méltó a politizálás.
P. Gy.: Én viszont úgy gondolom, hogy ez az apolitikus magatartás nem méltó egy értelmiségihez. Ha a politikát démonizáljuk, vagyis úgy fogjuk fel, mint egy eleve erkölcstelen szférát, ami a hatalombirtoklók piszkos játszmája, akkor ezzel elhárítjuk magunkról a felelősséget. Szerintem a politika mindenkinek az ügye. Elutasítom ugyan, hogy a költőnek okvetlenül vátesznek vagy néptribunnak kell lennie. Pilinszky és Weöres Sándor nem volt az, mégis nagyszerű költők voltak. A politika persze érzékelte az ő veszélyességüket is, hiszen az is destruktív magatartás, ha valaki ennyire kiszáll a játszmából. Én azonban úgy gondolom, hogy a finnyás magatartás egyáltalán nem olyan etikus, és egyáltalán nem olyan finom. Sokszor közömbösséget és kényelmességet takar. Félreértés ne essék, senkit nem akarok elítélni azért, hogy kiszáll ebből a játszmából, de azt nem szeretem, ha normává emelik a saját magatartásukat.
Más kérdés, hogy én bizonyos fokig az ellenzék hőskorában belekényszerültem ebbe a szerepbe: én voltam a politikai költő.
K. L.: Kényszerből?
P. Gy.: Borzasztó nehéz ezt megmondani. Hiszen én teljesen önként mentem bele egyre jobban ebbe a csőbe. Egyszerűen erős kényszerem van a konfrontálódásra. Amióta az úgynevezett rendszerváltás zajlik, a Beszélőben két verset közöltem, az egyiket a 301-es parcelláról, arról, hogy nem érdekelnek a Németh-kormány kegyeleti gesztusai, a másik pedig a címervers volt, amit kifejezetten annak félreértetlen jelzésére szántam, hogy részemről az Antall-kormánnyal és az MDF-fel semmi sem változott, a szembenállás ugyanaz.
K. L.: Ugyanaz? A szó szigorú értelmében?
P. Gy.: Igen. Annyi történt, hogy végre vannak parlamentáris keretek, és van többpártrendszer. Bár ezek miatt is aggódom, mert az MDF minden törekvése arra mutat, hogy egy új tekintélyuralmi rendszert vezessenek be, ahol a címerpajzsba a vörös csillag helyére a szent korona kerül. És nekem egy MDF-diktatúra ugyanúgy nem kell, mint ahogy az előző diktatúra sem kellett. És most már a legcsekélyebb jóhiszeműséget sem tételezem föl róluk.
K. L: Milyen tényekkel támasztod alá véleményedet?
P. Gy.: Először is, az államapparátust mértéktelenül duzzasztják. Másodszor, ahogy az önkormányzati választások után az ellenzéki győzelemre a kormány reagált: pénzügyileg megfojtani az önkormányzatokat. Harmadszor: a kormányzat hihetetlenül arrogáns és sértő viselkedése a taxisblokád idején. Negyedszer: külpolitikailag nem veszik figyelembe az ellenzék aggódó figyelmeztetéseit, hogy a szomszédos országokkal szemben ne halmozzanak hülyeséget hülyeségre. Legutóbb a miniszterelnök úrnak a Vajdasággal kapcsolatban sikerült elejtenie egy-két megjegyzést. Ötödször: Csurkának az a vélekedése, hogy a győztes pártnak kell elfoglalnia a közszolgálati médiákat, ami teljesen abszurd, illetve nem olyan abszurd. Ezt szoktuk meg 45 év alatt – a bolsevikok is így gondolták.
K. L.: Azt mondod, hogy a szembenállásod ugyanaz, viszont az aktivitás, amelyben ez a szembenállás kifejezésre jut, mintha nem ugyanaz volna.
P. Gy.: Ez valóban nem ugyanaz, tudniillik most már szerencsére vannak ellenzéki pártok, és úgy gondolom, hogy a tényleges politikai harc hivatásos politikusokra tartozik. Én a politikai verseimet a hetvenes és nyolcvanas években is személyes indulatból írtam. Most is írok vagy fogok írni politikai verseket, de én nem az ellenzék bárdja voltam. A régi Beszélőben való részvételem valóban morális kényszeren alapult, de a közszereplés nem az a terep, ahol én jól érzem magam, képességeim sincsenek hozzá.
K. L.: Hogyan vélekedsz politikai barátaid tevékenységéről?
P. Gy.: Alapvetően egyetértek az SZDSZ politikájával. Természetesen voltak konkrét kérdések, taktikai döntések, amelyekben másként vélekedtem, például fölöslegesnek, sőt szerencsétlennek tartottam az SZDSZ kárpótlásijegy-javaslatát. A politikától való visszavonulásomnak az a fő oka, hogy nem érzem magam profinak ezen a területen. Ha időnként úgy gondolom is, hogy tévednek, korántsem vagyok a dologban annyira biztos, hogy szükségesnek erezném álláspontom nyilvános képviseletét.
Ami pedig a politikai költészetet illeti: abban a konstellációban, amikor én a politikai verseimet írtam, sokkal általánosabb szinten vetődtek fel a kérdések. Akkor arról volt szó, hogy elfogadható-e egy rezsim a maga filozófiájával, életstílusával, politikai pszichológiájával. Akkor arról írtam, hogy milyen ez a rendszer, most viszont napi döntésekről van szó. Ezek őszintén szólva nem érdekelnek. Pontosabban: mint költőt nem érdekelnek. Nem tudnék verset írni a kárpótlási törvényről, bár az lehet, hogy írok még szatírát a parlament működéséről. Ilyesmit még Ady is írt a maga idején, de hát ő rutinos zsurnaliszta is volt, és sok versében egészen közvetlenül napi politikai kérdésekhez szólt hozzá. Ezt én soha nem tettem. Nem finnyásságból, hanem azért, mert nekem ez egyszerűen nem megy.
K. L.: Mostanában mintha Petri-kultusz lenne. Milyen érzés kultikus tárgynak lenni?
P. Gy.: Az jó érzés, ha az utcán odajön egy ember és azt mondja, hogy olvastam a kötetét, vagy megkérdi, hogy lehet-e még kapni a könyvemet. De van egy visszataszító oldala is, amikor olyan hivatalos emberek, akik néhány évvel ezelőtt üldöztek, most széles gesztussal rohannak hozzám, hogy Gyurikám, és mondhatni leporolják a széket, mielőtt leülnék. Egyébként furcsa érzés, hogy érettségi tétel vagyok. Egyébként igyekszem nem foglalkozni a saját kultuszommal. Mert engem alapjában véve nem érdekel az, amit már megírtam. Az elmúlt háromnegyed év alatt két verset ha írtam, de abban még bizonytalan vagyok, hogy egyáltalán érnek-e valamit. Ilyenkor borzasztó üresnek érzem magam. Soha nem szabad azzal foglalkozni, amit az ember már megcsinált, azon túlvagyunk. Belsőleg meghalt az, aki azon mélázik, amit már elvégzett.
Egyébként nem fenyeget annak a veszélye, hogy bármilyen módon kanonizálható lennék.
- Kultúra [8]