…a görögök sokat vitáztak arról a súlyos kérdésről, hogy pontosan hány kavicstól kezdve beszélhetünk egy rakásról...
A természet nem osztályoz. Mi osztályozunk, mert így kényelmesebb. De ez is önkényesen elfogadott adottságok alapján történik. Végső fokon számít az, hogy azt az élőlényt, aminek a koponyája a kezünkben van, majomnak vagy embernek mondjuk?
(Vercors: Tropikomédia)
Bevezetés helyett: szemkontaktus a földönkívüliekkel
Az antropológus Shirley Ann Varughese azt javasolja egy 1975-ös írásában, hogy ha földön kívüli civilizáció olyan képviselőjével találkozunk, aki éppen felénk tart, akkor – miközben fenntartjuk vele a szemkontaktust – kezdjünk lassan hátrálni, és amennyiben olyan eszköz (példának okáért vakus fényképezőgép) van nálunk, amit fegyvernek nézhetne, akkor azt rakjuk le a földre. Illetve megtehetjük azt is, hogy hagyjuk, hogy szabadon lógjon a testünk mellett, mert ez olyan gesztus, amit biztos senki sem fog félreérteni. [Harrison, 1997].
Amiben nem is annyira az a furcsa, hogy Varughese komolyan gondolhatta, hogy belátható időn belül létre fog jönni egy ilyen közvetlen találkozás az ember és egy idegen, értelmes faj között – elvégre ahhoz, hogy megvizsgálhassunk egy ilyen problémát, nem kell ennek közeli megvalósulásában hinni. Annál furcsább viszont, hogy mennyire antropomorfizálóak a szemkontaktusra, illetve általában véve az emberi gesztusok univerzális értelmezhetőségére vonatkozó feltételezései, hiszen még ha elfogadnánk is, hogy a szem mint olyan rendszerint evolúciósan előnyös, és így több mint valószínű, hogy az idegeneknek is lesz látószerve [Dawkins, 1997], ebből nem szükségképpen következik, hogy képesek leszünk felismerni egy idegen lény szemét. Az pedig végképp nem következik, hogy a szemkontaktus fenntartását minden lehetséges civilizáció barátságos gesztusnak tekintené. Elvégre olykor a földi kultúrák is tökéletesen eltérően vélekednek arról, hogy mi számít udvariasságnak, és mi nyílt és provokatív bámulásnak [Hall, 1987].
Másfelől persze miközben minden bizonnyal léteznek a Varughese által leírtnál lényegesen rosszabb megoldások (a váratlan mozdulatoktól például – akárhogy is nézzük – több mint valószínű, hogy érdemes tartózkodni), aközben legalábbis nehéz lenne jobbat javasolni, hiszen mivel semmit sem tudunk egy esetleges idegen civilizáció képviselőjéről, ezért azt sem tudjuk, hogy mire hogyan reagálna.
És hasonlóképpen: azt sem tudhatjuk, hogy mi lenne, illetve nem lenne a számára jó.
Metatörvényt?
A metatörvény fogalmát 1956-ban (azaz három évvel azelőtt, hogy az érdeklődés e felé a téma felé fordult volna) Andrew G. Haley, a világ első űrjogásza vezette be, és az olyan jogot értette alatta, ami kiterjedne az értelmes földönkívüliekkel kapcsolatos kérdésekre is. Ugyanekkor, mivel az amerikai jog szerint a „Bill of Rights” kizárólag az emberekre vonatkozik, és az állatokat úgy határozza meg, mint amik az „akaratlagos mozgás képességével felruházott élőlények, nem [pedig] emberek”, ezért egy idegen lényt ma még a szó szoros értelmében ugyanúgy lelőhetnénk, mint egy kutyát – elvégre az idegen lény életét nem illetné meg ugyanaz a védelem, mint az emberekét. A dolgot csak még bonyolultabbá teszi, hogy például az elmebetegeket is (véleményem szerint nagyon helyesen) ugyanúgy megilleti az élethez való jog, mint minket, noha nyilvánvalóan nem felelnek meg az értelmes élettel szembeni elvárásoknak.
A filozófus Roland Puccetti ezért is javasolta, hogy tegyünk egyenlőségjelet a „jogi személy” és a „morális személy” közé; Jean Bruller (közismertebb nevén: Vercors) francia író pedig hasonló megfontolásokból kiindulva még 1952-ben azt vetette fel, hogy legyen az öntudat az, ami alapján megkülönböztetjük az értelmes lényeket az állatoktól [Freitas, 1977], és ennek értelmében az öntudattal rendelkező lényekre kellene kiterjeszteni mindazokat a jogokat, melyek mindeddig „emberi jogoknak” számítottak.
Amivel többek között az a probléma, hogy legalábbis kérdéses, miként tudnánk eldönteni egy idegenről (vagy éppen egy Vercors által leírt képzeletbeli, „ember-majom” kereszteződésből származó lényről), hogy annak – hozzánk hasonlóan – van-e öntudata. És persze hasonlóképpen gondot okozna annak az „aranyszabálynak” az alkalmazása is, melynek értelmében úgy kellene bánnunk az idegenekkel, ahogyan azt szeretnénk, ha ők bánnának velünk. Elvégre miért is lennének ugyanolyan igényeik, mint a mieink? Egy efféle megközelítés nagyon is antropocentrikus, hiszen kizárólag az emberi elvárásokon alapul.
Úgyhogy ismét csak Haley javasolta már az 1956-os római nemzetközi asztronautikai konferencián azt is, hogy az aranyszabályt némiképp átfogalmazva inkább azt kérdezzük, hogy az idegenek mit szeretnének, és aztán ennek megfelelően bánjunk velük [Freitas, 1977], mivel „[ú]gy bánni másokkal, mint ahogy mi szeretnénk, ha ők bánnának velünk, [adott esetben] az elpusztításukat jelenthetné”. [Reynolds–Merges, 1997. 410.]
1970-ben pedig a jogász Ernst Fasan a kanti kategorikus imperatívuszból kiindulva dolgozott ki egy szabályrendszert, ami többek között azt is kimondta, hogy az univerzum minden értelmes lényének joga van az önrendelkezésre, és mindannyiukat ugyanazok a jogok illetik meg [Fasan, 1970].
Ez a tervezet azonban annak ellenére sem oldja meg a felmerülő problémákat, hogy sokak szerint „a metatörvény fejlődésének új korszakát nyitotta meg” [Freitas, 1977], ugyanis Fasan is csupán azzal foglalkozott, hogy mit szabad, illetve nem szabad tenni, azt viszont nem határozta meg (igaz, ez nem is volt a célja), hogy a szabályok valójában kire érvényesek. Vagyis: hogy kit kell értelmes lénynek tekintenünk. Márpedig ennek az eldöntése nélkül meglehetősen nehéz előrelépni.
Ráadásul eközben szembetalálhatjuk magunkat egyéb kérdésekkel is.
Richard Carrigan amerikai fizikus például – kimondottan hatásvadász módon – egyenesen azt vetette fel 2003-ban, hogy az úgynevezett „SETI hacker” hipotézis értelmében nem lehetséges-e, hogy az idegenek – ártó szándékkel – valamiféle számítógépes vírust is belekódolnak az üzenetükbe [David, 2003]. És talán nem is annyira az lényeges most itt, hogy elvileg is lehetetlen olyan ártó szándékú kódot írni, ami a számítógépes környezettől függetlenül képes lefutni, hanem az, hogy egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy ha sikerülne fogni egy jelsorozatot, akkor az idegenek valóban azok lennének, akiknek állítják magukat. Vagyis, nem lehetnénk biztosak abban, hogy nem csalók.
Bruce Russet amerikai politológus szerint míg a XIX. század végén mindössze 12-15 demokrácia létezett, 1992-ben 183-ból már 91 állam volt ilyen, miközben további 35 tartott errefelé [Harrison, 1997]. Ami elsőre kétségtelenül meggyőzőnek hangozhat, és talán még az a feltételezés sem tűnik teljesen légből kapottnak, hogy a különböző civilizációk – már csak azért is, mert a diktatúrák (legalábbis a XX. században) kevésbé bizonyultak stabilnak – ugyanezt a fejlődési utat futják be. Csak éppen először is egyáltalán nem elképzelhetetlen egy, a más államokkal/civilizációkkal szemben agresszívan fellépő demokrácia (valószínűleg nem lenne nehéz ilyesmire példát találni a XX. századi történelemben sem). És hasonlóképpen: egy olyan idegen és nálunk technikailag minden bizonnyal mérhetetlenül fejlettebb civilizáció esetében, amivel sikerülne felvennünk a kapcsolatot, számunkra nem az lenne az érdekes, hogy statisztikailag mekkora a valószínűsége, hogy ellenséges lesz velünk szemben, hanem kizárólag az, hogy valójában miként fog viselkedni. Az amerikai csillagász, Michael Papagiannis biztosra vette valamikor még az 1980-as évek közepén, hogy a túlságosan mohó és kizárólag anyagi érdekeket hajszoló civilizációk szükségképpen tönkreteszik magukat, és így a galaxist szükségképpen „magas fokú etikával rendelkező, spirituális civilizációk” kell hogy benépesítsék [Hanson, 1998]. De még ha igaza lenne is, és a civilizációk számára hosszú távon valóban kifizetődőbb lenne is etikusan viselkedni, és velünk kapcsolatban, mondjuk, a fasani metatörvényt alkalmazni, ebből még mindig nem következik szükségképpen, hogy az adott pillanatban is így járnak majd el – gondoljunk csak arra, hogy például Németország hányféle politikai felfogást követett csak a XX. század folyamán is. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy az üzenet küldői nem fognak hazudni nekünk, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy valóban azok, akiknek mondják magukat.
Másfelől persze az is kérdéses, hogy ki léphetne fel a mi nevünkben. Amikor Frank Drake az első CETI-program (CETI = Communication with Extraterrestrial Intelligence) keretében 1974-ben jelsorozatot küldött a tőlünk több mint húszezer fényévre található M13 gömbhalmaz felé, akkor a brit királyi csillagász, Sir Martin Ryle súlyos szemrehányásokkal illette, mondván, hogy nem lenne joga az egész emberiség nevében cselekednie, ha előtte nem kapta meg az egész emberiség felhatalmazását [Ferris, 1992]. Ma már létezik a Draft Declaration of Principles Concerning the Sending of Communications to Extraterrestrial Intelligence, és ez pontosan meg is határozza, hogy milyen feltételek mellett kerülhet sor az üzenetküldésre – csak éppen mivel javaslatról van szó, illetve mivel mindössze a tudósok közötti, önkéntes megegyezésen alapul, ezért egyáltalán nem kötelező betartani annak, aki nem akarja [Reynolds–Merges, 1997]. Vagyis nem csupán egy állam teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja, de akár egy cég vagy egy magánszemély is. Miként – hogy csak az egyik legutóbbi példát említsük – 2005 februárjának végén működni is kezdett egy olyan szolgáltatás az Amerikai Egyesült Államokban, ami egy emeltdíjas hívás költségeiért kisugározza a telefonüzenetünket a világűrbe – úgymond az idegenek felé [Young, 2005].
Turing-teszt a galamboknak
Idáig jutva érdemes felfigyelni rá, hogy valójában több, különböző problémával van dolgunk. Először is ott van az a kérdés, hogy ki és milyen formában léphet fel a Föld képviseletében – az elsőként holdra szálló amerikai űrhajósok már egy olyan plakettet vittek magukkal, mely szerint békével érkeztek „az egész emberiség nevében” [Dancsó, 2004. 292.]. Az Amerikai Jogászszövetség pedig már 1959-ben úgy fogalmazott, hogy mivel az egész emberiség érdekeit kell szem előtt tartani, ezért senki sem sajátíthatja ki a világűrt vagy az egyes égitesteket, és ez a felfogás tükröződött aztán mind az ENSZ 1963-as közgyűlése által elfogadott, világűrrel kapcsolatos határozatban, mind a világűr jogi szabályozásának kereteit meghatározó 1967-es Outer Space Treatyben is [Reynolds–Merges, 1997.].
Vagyis valószínűleg bátran élhetünk azzal a feltételezéssel, mely szerint nem azért nem került eddig sor egy, a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvételt szabályozó nemzetközi egyezmény létrehozására, mert a jelenlegi szabályozási mechanizmusok alkalmatlanok lennének erre.
A földön kívüli civilizációk kutatásának történetével foglalkozó amerikai Steven J. Dick úgy fogalmaz, hogy „[h]a elfogadjuk azt a meghatározást (...) mely szerint a tudomány az, amit a tudósok művelnek (ebben az esetben alkalmi kormányzati támogatással [is] jutalmazva), akkor a földön kívüli [értelmes] életről folytatott vita a tudomány részének tekinthető, még ha a tudományosság legszélén helyezkedik is el” jelenleg [Dick, 1996. 6.]. Ez a marginális pozíció azonban a jelek szerint közelről sem elég ahhoz, hogy a különböző államok, illetve nemzetközi szervezetek ugyanolyan komolyan vegyék egy, esetleges idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvétel lehetőségét, mint amilyen komolyan például egy – egyelőre hasonlóképpen hipotetikus – holdi bánya megnyitását veszik. És annyit mindenképpen el kell ismernünk, hogy egy holdi lelőhely léte vagy nem léte nem vet fel olyan komplikált kérdéseket, mint egy idegen civilizációé.
Vercors Tropikomédiájában végül az jelenti a megoldást, amikor a szakértők „kimutatják”, hogy az egyik, szabadon élő tropi csoport annak ellenére is megfüstöli a húst, hogy valójában nyersen szereti, és ez alapján „a tropikat, mivel tűzimádó rituális tevékenységükkel a vallásos gondolkodás jeleit mutatják, be kell venni az emberek közösségébe” [Vercors, 1995. 191.]. Ezek a szakértők persze mintha csak sohasem hallottak volna a behaviourista B. F. Skinner híres kísérletéről, amelyben egy óraszerkezet adott enni a galamboknak az előre beállított időpontokban, a galambok magatartásától teljesen függetlenül. Azok pedig a legkülönbözőbb „babonás” viselkedésformákat alakították ki az óramutató járásával ellentétes irányba tett két vagy három fordulattól kezdve a ketrec egyik felső sarka felé történő mániákus „bólogatásig” bezárólag [Skinner, 1947], és ez leginkább azért tarthat számot az érdeklődésünkre, mert ez alapján legalábbis nehéz lenne arra következtetnünk, hogy a galambok az emberhez hasonlóan rendelkeznek valamiféle vallásos (vagy legalább a valamiféle felsőbb hatalmakban hívő, babonás) gondolkodás képességével. Azaz: legalábbis kérdéses, hogy valójában mire következtethetünk – egyéb előfeltételezések nélkül, közvetlenül – egy élőlény viselkedéséből. Abból, hogy példának okáért egy rendszer képes lenne átmenni a Turing-teszten, az utóbbi években mind általánosabbá váló vélekedés szerint semmi nem következik azon kívül, hogy helyesen tud válaszolni bizonyos kérdésekre. De a válaszok látszólagos értelmességéből ugyanúgy nem következik semmi [Galántai, 1998], mint ahogy a galambok „babonás” viselkedéséből sem, és ezen a ponton nem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy ezek szerint igencsak kérdéses, hogy képesek lennénk-e egy földönkívüliről megállapítani, hogy „valóban” értelmes-e, vagy csupán annak tűnik.
Asztroszociobiológiák és helyi maximumok
A per pillanat inkább gondolatkísérletnek, semmint „valódi” tudománynak tekinthető asztroszociobiológa művelői abból indulnak ki, hogy rendszerint az amúgy egymással közeli rokonságban nem álló szervezetek is hasonló tulajdonságokat szoktak kifejleszteni, ha hasonló környezeti hatásokra kell választ adniuk – valahogy úgy, mint ahogyan a cápa és delfin esetében is történt, melyek alakja (eltérő evolúciós múltjuk ellenére) olyan mértékben vált hasonlóvá egymáshoz, hogy megfelelő fizikai ismeretek birtokában még akkor is teljes pontossággal következtethetnék arra, hogy milyen életmódot folytatnak, ha amúgy semmit nem tudnánk róluk.
Amennyiben pedig – mintegy a kopernikuszi elv szélsőséges kiterjesztéseként – azt gondoljuk (miként az asztroszociobiológusok is), hogy „az értelmes élet hasonló környezeti körülmények között, hasonló evolúciós folyamatok hatására jön létre, ahogyan az emberiség esetében is történt”, úgy végül akár addig a feltételezésig is eljuthatunk, mely szerint minden civilizáció ugyanazokon a fejlődési fokokon megy keresztül a földműveléstől az információs társadalomig [Wikipedia, 2005].
És ezzel mindössze az a probléma, hogy ki nem mondva bár, de eközben egyfelől azzal a feltételezéssel éltünk, hogy egy értelmes faj kizárólag a miénkhez kimondottan hasonló körülmények között fejlődhet ki – márpedig nagyon is kérdéses, hogy ez valójában így van-e. Másfelől pedig még ha elfogadnánk is ezt, akkor sem indokolná semmi annak a feltételezését, hogy „odaát” is minden lépésről lépésre ugyanúgy kell történjen, mint nálunk – hacsak fel nem tételezzük, hogy amiképpen a soksejtű élet nem jelenhetett volna meg az egysejtű nélkül, ugyanígy elképzelhetetlen egy olyan társadalom is, ami nem hozzánk hasonlóan fejlődik.
Ez viszont megint összemosná a dolgokat, mivel a valóságban két különböző dologra kell rákérdeznünk: egyfelől a fejlődéshez szükséges előfeltételekre (és arra, hogy azok mennyire szükségszerűek), másfelől pedig arra, hogy mi a fejlődés szükségszerű iránya – vagy mi nem az. Kétségtelen persze, hogy a vadászó-gyűjtögető életmódot nem követheti közvetlenül az űrkorszak, de az például nagyon is elképzelhető, hogy egy civilizáció másfelé indul, mint az európai, és soha nem jut el a rádiótávcsövek építéséhez (valahogy úgy, mint ahogy az újvilági civilizációk sem jutottak el a kerék használatához).
Az antropológus Dean Falk úgy véli, hogy a Földön azért létezik csupán egyetlen intelligens faj, mert ugyanazokért az evolúciós fülkékért versenyezve kiirtottuk a hozzánk hasonló, ám kevésbé sikeres lényeket [Harrison, 1997]. Természetesen megpróbálhatjuk ezt a feltételezést tovább általánosítva kijelenteni, hogy ezek szerint egy adott bolygón egyszerre mindig csupán egyetlen értelmes faj élhet, de ezzel sem megyünk sokra.
Először is, még ha eltekintenénk is attól, hogy a neandervölgyiekkel például ezer évszázadig éltünk egymás mellett [O’Connel, 2005.], és per pillanat lehetetlen eldönteni, hogy – a többi hominidával együtt – valóban mi pusztítottuk-e ki őket, és ha Dean nyomán úgy gondolnánk is, hogy valóban faji genocídiumoknak köszönhetően maradtunk egyedül, ebből még mindig nem következne szükségképpen az, hogy mi voltunk a lehető legrátermettebbek, hanem csupán az, hogy rátermettebbek voltunk a többieknél. Azaz abból, hogy elértük a helyi maximumot, nem következik szükségképpen, hogy ez egyben abszolút maximum is.
Tehát egy másik bolygó értelmes lakói lehetnek nálunk kevésbé hatékonyak, és ennek ellenére is fennmaradhatnak; és legalábbis elképzelhető olyan forgatókönyv is, mely szerint sokkalta rátermettebbek nálunk.
Az értelmes lények jogainak nyilatkozata
Robert L. O’Connel amerikai hadtörténész szerint a fegyverek megjelenése minden korábbinál hatékonyabbá tette a vadászatot, és egyáltalán nem mellékes módon hasonlóképpen hatékony megoldásokat tett lehetővé akkor is, amikor saját fajtársainkkal csaptunk össze. „Nem nélkülözi az ésszerűséget az a feltételezés, mely szerint némely evolúciós zsákutcába jutott emberszabású lényt könnyen lehet, hogy saját fegyverei taszítottak kipusztulásba. Másrészt a homo sapiens felemelkedése mintha okot szolgáltatna annak feltételezésére, hogy a mi vonalunk sikeresebb megoldást talált erre a problémára” [O’Connel, 2005. 16.], írja, és egyfajta korlátozott asztroszociobiológiát megengedve annyit azért minden bizonnyal elfogadhatunk, hogy ha egy társadalomban felbukkan a fegyverhasználat, akkor a megnövekedett hatékonyságnak végzetes következményei lehetnek, amennyiben nem bukkan fel ezzel párhuzamosan valamiféle szabályozás is.
Azaz miközben legfeljebb nagyon-nagyon tág keretek között vagyunk képesek meghatározni, hogy milyen is lehet egy idegen civilizáció, ez azért nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem léteznek megkötések, és némileg ironikusan akár azt is mondhatnánk, hogy csak olyan civilizációk lehetségesek, amik lehetségesek – és amik ennek megfelelően nem pusztítják el magukat.
Ami pedig a Dean által felvetett kérdést illeti, hiba lenne abból kiindulnunk, hogy a jövőben minden szükségképpen ugyanúgy fog történni, mint a múltban, és ennek megfelelően hiba lenne arra következtetnünk, hogy ha valaha esetleg nem létezhetett is egyszerre egynél több értelmes faj a Földön, akkor ez a jövőben is így lesz. A fizikus Freeman Dyson például azt mondja, hogy „[a] következő ezer év legsúlyosabb konfliktusai valószínűleg a biológiai alapokon folytatott háborúskodások lesznek, ahol is az azzal kapcsolatos különböző nézetek csapnak össze, hogy milyennek kell lenniük az emberi teremtményeknek. A kollektív elmék társadalmai a hagyományos individuumon alapuló társadalom képviselői ellen fognak küzdeni”, és még az is elképzelhető, hogy ezek az összecsapások biológiai alapú genocídiumba fognak torkollani [Dyson, 1998. 158.].
És bár elképzelhető más forgatókönyv is, ez a modell arra mindenképpen képes felhívni a figyelmet, hogy a jelenleg homogénnek és változatlannak tekintett emberi faj nem feltétlenül marad az a jövőben is, hanem még az is előfordulhat, hogy – például a genetikai beavatkozások következtében – különböző fajokra hasad szét. Ez viszont felveti azt a kérdést is, hogy a jövőben milyen jogok fogják megilletni ezeket a leszármazottakat.
Az emberi jogok nyilatkozata a „minden embert” megillető jogokról beszél, és ami például a népirtást illeti, a tilalom is csupán azokra a cselekedetre terjed ki, melyeket „valamely nemzeti, népi, faji, vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával követnek el” [Shaw, 2001. 192.]. Azaz a jelenlegi szabályozás értelmében egy nem emberi, hanem a szó szoros értelmében post human, értelmes fajt nyugodtan ki lehetne irtani.
Valahogy úgy, mint ahogy jelenleg nyugodtan lelőhetnénk egy földönkívülit is – miként korában már volt róla szó. És mint ahogy esetleg nem lenne könnyű eldönteni, hogy valójában értelmes-e (és különösen: emberi értelemben véve értelmes-e) egy idegen faj, alkalmasint hasonló kérdések merülhetnek fel egy post human teremtménnyel kapcsolatban is, hiszen bár az emberiség története mindeddig az egyre intelligensebbé válás története volt, elvileg könnyen lehetséges, hogy egy értelmes fajból létrejövő új faj már ne legyen az. És persze az is lehetséges, hogy adott esetben ugyanolyan nehéz lesz eldönteni, hogy értelmes lénnyel van-e dolgunk vagy sem, mint amilyen nehéz lenne döntésre jutnunk, ha valóban léteznének a Vercors-féle tropik.
Amiből viszont nem az következik, hogy a post human lényeket ne illethetnék meg az emberi jogok, hanem mindössze az, hogy esetleg komoly nehézségeink lesznek annak megállapításával kapcsolatban, hogy ki vagy mi számít értelmes lénynek. De amennyiben legalább mint lehetőséget nem utasítjuk el a dysoni forgatókönyvet, úgy érdemes eltűnődnünk rajta, hogy hosszú távon az „Emberi jogok nyilatkozatát” nem az „Értelmes lények jogainak nyilatkozata” kellene-e hogy felváltsa. Továbbá, hogy a „férfi” és a „nő” kifejezéseket nem az „értelmes lény” kifejezéssel kellene-e helyettesíteni. Ugyanis ha nem így teszünk, akkor kizárólag a „hivatalosan létező” két nemet illeti meg például a házassághoz való jog, és a nehezen (vagy éppen a hagyományos keretek közé sehogy) besorolható transzszexuálisokat például nem [Galántai, 2005] – ami viszont, legalábbis számomra, már most is erősen támadható álláspontnak tűnik. És alkalmasint különösen az lesz a jövőben.
Végül még valami: az „Értelmes lények jogainak nyilatkozata” elfogadása egyáltalán nem mellékesen azt is jelentené, hogy az egyelőre igencsak hipotetikusan létező földönkívülieket is ugyanaz a védelem illeti meg, mint minket. És ez lehet, hogy semmit sem számít, mert soha nem fogunk találkozni „velük”, de az is elképzelhető, hogy korántsem utolsó dolog.
A cikk első verziója a BME Innovációmenedzsment és Technikatörténet Tanszéke 2005-ös tanulmánykötete számára íródott.
Felhasznált irodalom
Dancsó Béla: Holdséta. A Holdra szállás története. Novella Kiadó, 2004.
David, Leonard: Keeping Watch for Interstellar Computer Viruses. http://www.space.com/scienceastronomy/space_hackers_031111.html [2], 2003. november 11.
Dawkins, Richard: Climbing Mount Improbable. Penguin Books, 1997.
Dick, Steven J.: The Biological Universe. The Twentieth-Century Extraterrestrial Life Debate. Cambridge University Press, 1996.
Dyson, Freeman: Imagined Worlds. Harvard University Press, 1998. 158.
Fasan, Ernst: Relations with Alien Intelligences. The Scientific Basis of Metalaw. Berlin-Verlag, Berlin, 1970.
Ferris, Timothy: The Mind’s Sky. Human Intelligence in a Cosmic Context. Bantam Books, 1992.
Freitas, Robert A.: Metalaw and Interstellar Relations. Mercury 6 (March–April 1977). http://www.rfreitas.com/Astro/MetalawInterstellarRelations.htm [3]
Galántai Zoltán: A szerencsétlen dualista és a mesterséges intelligencia esete. Beszélő, 1998/2. http://beszelo.c3.hu/98/02/galan.htm [4]
Galántai Zoltán: Bioliberty. Javaslat. http://bioliberty.inno.bme.hu/proposal.html [5], 2005. január 25.
Hall, Edward T.: Rejtett dimenziók. Falvay Mihály fordítása. Gondolat, 1987.
Hanson, Robin: The Great Filter – Are We Almost Past It? 1998. szeptember 15. http://hanson.gmu.edu/greatfilter.html [6]
Harrison, Albert A.: After Contact. The Human Response to Extraterrestrial Life. Perseus Publishing, 1997.
O’Connell, Robert: A kard lelke. Dr. Molnár György fordítása. Gold Book, 2005.
Reynolds, Glenn H. – Merges, Robert P.: Outer Space. Problems of Law and Policy. Second Edition. Westview Press, 1997.
Shaw, Malcolm N.: Nemzetközi jog. Dunay Pál és mások fordítása. Osiris, 2001.
Skinner, B. F.: Superstition in Pigeon. http://psychclassics.yorku.ca/Skinner/Pigeon/ [7], Journal of Experimental Psychology 38, 1947. 168–72.
Vercors: Tropikomédia. Pap Gábor fordítása. Novella Kiadó, 1995.
Wikipedia: Astrosociobiology. http://en.wikipedia.org/wiki/Astrosociobiology [8], 2005. március 23.
Young, Kelly: Hello aliens, this is Earth calling. http://www.newscientist.com/article.ns?id=dn7128 [9], 2005. március 10.
- Messzelátó [14]