Bretter Zoltán: A sajtó tele van feltételezésekkel: végül is most ki harcol kivel Jugoszláviában és miért?
Sonia Licht: A tét alapvetően az új határok kijelölése: a szerb és a horvát elitek úgy gondolják, hogy ez most a megfelelő pillanat az új határok kiharcolására. Azt nem tudnám megmondani, hogy alacsonyabb szinteken is mindenki tudatosan végiggondolja-e ezt: sokan, azt hiszem, egyszerűen belesodródnak a harcokba.
Mindenesetre félrevezető, ha a történetet csetnik-usztasa összecsapásra redukáljuk. Meg kellene nézni, kit is nevezünk egyáltalán csetnikeknek: ezek a lakosság köreiből besorozott, sokszor lumpenelemek ugyanis igen távol állnak bármiféle részletesen kidolgozott csetnikideológiától. A csetnikekre való hivatkozás tehát csupán szimbolikus játék. Határok körüli háborúról van szó, s ezért jelenleg a kelet-szlavóniai harcok nagy részét a horvátok kezdeményezik: meg szeretnék tisztítani ezt a területet, hogy biztosítsák azt a maguk számára. A menekültek nagy része – ebben a körzetben – szerb.
B. Z.: Tehát egy darab földért folyik a háború. Beszéljünk erről a területről.
S. L.: Kninben szerb enklávé van, melynek helyzete igen sajátságos. Rendkívül erős közösség ez, ugyanakkor meglehetősen alulfejlett terület. S ez az a terület, amelyik kezdetektől fogva úgy reagált, hogy nem kíván egy független Horvátország része maradni. A szerb lakosságnak e részét fölhasználták és kihasználták a szerbiai nacionalisták is. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de még a vezető szerb értelmiségnek is óriási a felelőssége abban, hogy ezek az emberek ide jutottak. Természetesen nem akarom fölmenteni egyik felet sem. Mert ahogyan a horvát nacionalista – nagyon nacionalista – politika ezekkel az emberekkel bánt, az már nyilvánvalóvá tette, hogy itt óriási problémák lesznek. Hiszen a horvát politika nem mutatott semmilyen készséget arra, hogy autonómiát adjon ezeknek a területeknek. S most már hiába van erről szó, túl késő. Az itt élők meg vannak győződve róla, hogy ki tudják harcolni függetlenségüket.
Egyik jó barátom, aki hallatlanul sok munkát végez Horvátországban a megegyezésért, azt mondta, hogy a horvátországi szerbeknek két mostohaanyjuk van. Egyik a horvát kormány, és a másik a szerb. S igaza van: minden nacionalista mindenekelőtt saját nemzetének ellensége. És amikor a legrosszabbra fordul a helyzet, ezeket az embereket mindenki magára fogja hagyni. Milosevics azt fogja mondani, hogy mindent megpróbáltam, de egyszerűen lehetetlen volt. Másik oldalon pedig Tudjman fogja ugyanazt mondani.
„Uraim, Önök a kommunizmus és demokrácia konfliktusairól beszélnek. Hallottak-e Önök egyetlen olyan esetről is, amikor valakik a demokráciából menekülnek a kommunizmusba?” – kérdezte nyugati kollégáitól egy újságíró barátom, Misa Gleni a téves híradások láttán.
Nos, ez a kérdés sok mindent megmutat. Mert nem lennének menekültek, hogyha Horvátország demokrácia lenne, és Szerbia kommunista. De az igazság az, hogy az emberek – s ez igaz egész Horvátországra – sohasem felejtették el a második világháború atrocitásait. És az emlékek visszatérnek. Az emberek félelemből és bosszúból harcolnak. Mindenért, ami 1941 és ’44 között, az usztasakormány alatt történt, azért most bosszút kell állni. És ez a motívum sokkalta fontosabb, mint bármely másik.
B. Z.: A sajtó tehát káros szerepet játszik a jugoszláviai eseményekben.
S. L.: Nem az a baj elsősorban, hogy a sajtó rosszul tudósít, hanem inkább az, hogy ellenségképeket fogalmaz meg. Bizonyos ideje nyugodtan beszélhetünk sajtóháborúról. Jugoszláviában több igazság el egymás mellett, pontosabban számos hazugság. A YUTEL, az egyetlen televízió, amelyik igyekszik némileg objektív képet rajzolni az eseményekről, be van tiltva Szlovéniában, Horvátországban, egyáltalán nem nézhető Szarajevóban, Boszniában és Macedóniában, és csak hajnali kettőtől nézhető Szerbiában. S higgye el, nem túlzok: emberek tömegeit látni karikás szemekkel, mert hajnali négyig fennmaradnak, hogy nézzék a YUTEL-t. Itt nyilvánvaló cenzúráról van szó.
Amikor a YUTEL békekoncertet szervezett, több mint százezer ember részvételével Szarajevóban, amit az eső miatt zárt helyen kellett megtartani, 50 ezer ember állt kinn 3 órát az esőben, anélkül, hogy fogalma lett volna, mi is történik odabenn. Milosevic úr belgrádi Politikája majdnem semmit nem írt erről az eseményről.
B. Z.: Mi sem nagyon hallottunk róla.
S. L.: Látja, éppen ez az. A magyar közvélemény sem tudja, hogy milyen hatalmas békemozgalom van kialakulóban Jugoszláviában. Szinte nincs egyetlen város sem Jugoszláviában, amelyikben ne lenne háborúellenes központ. Mindez alulról szervezve. Pedig nincs is igazi hagyománya a civil társadalomnak, s ez rendkívül nehézzé teszi a helyzetet. Főként akkor, hogyha meggondoljuk, sem Jugoszlávián belül sem pedig kívül nem nézik jó szemmel az ilyen békemozgalmat. Sokunkat megtámadtak már, hogy árulók vagyunk, mert békét, akarunk. Hiszen a béke olyan piszkos szó. És mi olyan nagyon harcos nemzetek vagyunk. Harcos vére csörgedez mindannyiunk ereiben. Aztán meg jönnek ezek az átkozott pacifisták, akik valami egészen különböző dolgot akarnak.
A Helsinky Citizens Assembly szeptember 20-án békemenetet szervez. Meg szeretnénk hívni keletieket és nyugatiakat, nemcsak Európából, főként a helsinki folyamat tagországait. Az egyik csoport Skopjéból, a másik Triesztből indulna, s Szarajevóban találkoznának, miután átvonultak egész Jugoszlávián. Magyarokat is várunk. Remélem, a Beszélő segíteni fog a szervezésben.
Sokkolni akarjuk a Jugoszlávián kívüli közvéleményt is. Hiszen a sajtóban a legkülönbözőbb rasszista, fajgyűlölő cikkek is megjelennek: mint például tegnap a New York Herold Tribune-ben.
B. Z.: Mi a véleménye a magyar sajtóról?
S. L.: Majdnem ugyanazt csinálja, mint a nyugatinak egy jó része. Megtalálta a gonoszt Milosevics személyében, aki kommunista gazember, s ezzel a felfedezéssel aztán rendkívül boldog is. Aztán pedig még mindig azt a nézetet forgalmazzák, hogy mind Horvátországban, mind pedig Szlovéniában demokratikus rendszer van. Nem érdekli őket, hogy valójában nincs ellenzék ezekben az országokban, vagy nagyon gyenge, mint Szlovénia esetében. Nem érdekli őket, hogy Horvátországban eltűnt a független sajtó, s csak alig van ilyen Szlovéniában – a Radio Student és a Madina. Nem érdekli őket, hogy a privatizáció helyett mindenhol inkább etatizálás folyik. Nem izgatja őket, hogy mindazok, akik egy másfajta, békés politika mellett vannak, azokat árulókként kezelik. Nem érdekli őket, hogy ha demokratikus rendszerről beszélünk, akkor garantálni kellene a kisebbségi jogokat S nem veszik észre, hogy a magyar kisebbséget nemcsak Szerbiában fenyegeti veszély, hanem máshol is.
Nem tagadom, hogy Milosevics úr valószínűleg a legnagyobb gonosz. Nem tagadom, hogy Szerbia volt az, amelyik először elvette Koszovónak és Vajdaságnak a függetlenségét. De azt állítom, hogy ha megköveteljük – és meg kell követelnünk –, hogy Szerbia adja vissza Koszovónak és Vajdaságnak, albánoknak és magyaroknak az autonómiáját, akkor ugyanezt másoktól is meg kell követelni.
B. Z.: A horvát és a szlovén alkotmányban kisebbségellenes módosításokat hajtottak végre.
S. L.: Igen, a horvát alkotmány egyenesen elképesztő: azt mondja, hogy Horvátország a horvát nemzet országa, nem pedig a horvátországi polgároké. Aztán: a parlament egyszerű szótöbbséggel szavazhat emberjogi kérdésekről, és kétharmados többséggel kisebbségi problémákról. Mindannyian tudjuk, hogy ez mit is jelent. A szlovén alkotmány szerint, aki szlovén állampolgár akar lenni, annak 10 vagy 15 évet kell élnie Szlovéniában, folyékonyan kell beszélnie szlovénul, és egészségesnek kell lennie…
Ilyen alkotmányok esetén. S ezek a változások a „demokratikus erők” hatalomra kerülése után kerültek be az alkotmányokba.
Aztán ott a szerb alkotmány. Ez szintén tartalmazta eleinte, hogy a szerb állam a szerbeké. Ezt a megfogalmazást sokat támadták, és végül meg kellett változtatni.
Így ma már az áll az alkotmányban, hogy a szerb állam Szerbia állampolgáraié. Ez így már kedves, ilyennek kellene lennie a többi alkotmánynak is. Ugyanakkor, ugyanez az alkotmány olyan elképzelhetetlenül nagy hatalmat ad a szerb elnöknek, hogy az már császári hatalom. Világos, hogy miért. Ez az alkotmány Milosevics úr számára íródott.
Visszatérve azonban a magyar sajtóra. Bizonyos, hogy jó része számara Tudjman úr és Kucan úr rendszere sokkal szimpatikusabb, mint Milosevics úré. Ami azért eléggé meglepő, hiszen mindegyik nacionalista. Mindegyikük kommunista volt, vagy ma is az. Tehát ha mégis a nacionalizmusuk miatt szereti valaki Tudjman urat és Kucan urat, akkor igazán szerethetné Milosevics urat is.
De hogyha valami másról, teszem azt, történelmi barátságról lenne szó, akkor azért mégiscsak vissza kellene emlékezni, hogy magyarok és horvátok nem mindig voltak a legjobb barátok.
B. Z.: Nem csupán történelmi barátságról van szó. Hanem racionális, hideg számításról. Arról, amelyik valahogy így hangozhat ha a kelet-európai határok változtathatóaknak bizonyulnak, akkor ez azt jelenti, hogy össze lehet hívni egy új békekonferenciát, új Jaltát, és új határokat lehet kicsikarni Szlovákiától, Jugoszláviától vagy Romániától.
S. L.: Igen, van ilyen számítgatás. S a szlovének és horvátok jól tudják, hogy a magyar kisebbség kis száma miatt ez sokkal kevésbé érintené őket, mint a szerbeket.
Azt azonban meg kell mondanom, hogy ez a „hideg és racionális számítás”, ahogy nevezi, teljesen irracionális. Mert új Jaltánk nem lehet új, széles körű európai háború nélkül. Mert csak ostobák és tudatlanok hihetik, hogy egy ilyen folyamat véres háború nélkül elindítható. Ha pedig nem ostobák – és én nem hiszem, hogy azok –, akkor pedig azt kell hinnünk, hogy számolnak ezzel a lehetőséggel. Számolnak a szörnyű áldozatokkal, véres európai háborúval, s még azt sem tanulták meg a történelemből, hogy ha háború van, akkor soha sem lehet tudni, hogy ki nyer területeket és ki veszít. Az ilyen emberek a lehelő legveszélyesebb játékot játsszák saját nemzetcikkel.
Ha tehát most megint fényes jövőt remélünk, mint reméltünk Josif Broztól, s Jugoszlávia népei most megint elhiszik holmi vezetőcskéknek, akiknek még annyi karizmájuk sincs, mint Broz úrnak volt egykoron, hogy a fényes jövőbe vezetik őket, akkor ugyanolyan tragédia vár ránk, mint amilyen most előttünk zajlik.
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]