1.
A legendás emlékezetű monori találkozón 1985 nyarán Csoóri Sándor drámai előadásban szólt a határon túli magyarság sorsáról. Legyünk demokraták, tanácsolta beszéde végén. „Magyarország 1956 óta és a meghirdetett gazdasági reform következtében annyira a világfigyelem elé került, hogy a százesztendők óta ránk dobált gyalázatot most rázhatnánk le magunkról leginkább. Végre hisznek nekünk!” Hisznek nekünk, mert nyíltak, mert demokraták vagyunk. Hisznek, mert liberálisnak és viszonylag jómódúnak látszunk. S ha ezért hisznek, ezt a látszatot nyilván fenn is kell tartanunk, vélhette Csoóri – logikájából így következik – a Kádár-rendszer gazdasági összeomlásának, politikai hitele megroppanásának kezdetén. Csurka Csoórihoz kapcsolódva el is jut idáig. A magyarság megmaradása érdekében „meg kell nyugtatni a kormányzatot”. „Nem képes működni a segítő szándék, ez az Endlösungot feltartóztatni óhajtó csapat, ha erőit a saját kormányával és a saját belső esetleges támogatóival való viaskodás köti le. Érthetővé és világossá kell tennie: nincs most ideje a legitimitás megkérdőjelezésének.” Együtt áll itt minden, ami a mai kormányzó párt nem annyira eszmerendszerét, inkább lelki habitusát jellemzi. 1. Végveszélyben vagyunk, egyszerre fenyeget a külellenség és a belső ármány (Csurkánál már Monoron is „az úgynevezett demokratikus ellenzék”). 2. A Nyugat, amely alapjában véve nem ért és nem szeret bennünket, de amelytől függünk, azt várja tőlünk, hogy demokraták és liberálisak legyünk, annak kell tehát látszanunk. 3. Össze kell fognunk, össze kell fonódnunk a hatalommal, a mindenkori hatalommal. 1985-ben ez csak annyit jelentett: „Nem kérünk semmit, csak egy kis belső hivatalos nyilvánosságot” (Csurka), ma pedig azt: tűrhetetlen, hogy „a vértelen forradalom győztesei, az MDF tagjai nem tartoznak a változások haszonélvezői közé” (Kónya).
Mit kíván Kónya Imre?
A parlament legnagyobb pártja ismét szánalmasan viselkedett a kelepcében. Először titoksértésről meg eltorzított idézetekről beszéltek, aztán régi szokásuk szerint frakcióvezetőjük összefoglaló politikai helyzetértékelését afféle magánvéleménynek minősítették, feladván Tamás Gáspár Miklósnak a kézenfekvő poént: ha annyira szégyellik, ám tagadják meg. Holott élhettek volna a későkommunista-újkeleteurópai retorika szokásos ferdítésével, mondván, nincs ebben a szövegben semmi kivetnivaló, ennyi lépéselőnyt minden nyugati kormánypárt biztosít magának. Ellenfeleiket nem győzték volna meg, de legalább híveiket megkímélik a kínos szabadkozástól.
A Kónya-beszéd szerkezetileg két részre tagolódik. Az első rész, amely a rendszerváltás útját vázolja fel, az első pillantásra meggyőzőnek tetsző képet fest a parlamentáris demokrácia születéséről. E képben mintegy a történelmi szükségszerűség megvalósulásaként, s egyúttal az MDF diadalaként jelenik meg az Ellenzéki Kerékasztal, a nagykoalíció elutasítása, az SZDSZ-szel kötött megállapodás, az önkormányzati rendszer és a kárpótlási törvény. Még „az MDF eddigi legnagyobb politikai hibája”, a népszavazás bojkottja is afféle jóra vivő szintézis. Szó sem esik viszont arról, ami sivatagi araszolássá teszi ezt a dialektikus vágtát: az önkormányzatokat fojtogató felemás törvényekről, a kárpótlás körüli hercehurcáról, egyház és az állam lassú összefonódásáról, az állam növekvő ideológiai elkötelezettségéről, a gazdasági törvénykezés csigatempójáról és – háttérként – tömeges elszegényedésről. Kerekebb képet Rákosi se rajzolt az előző rendszerváltásról a Népi demokráciánk útja című brosúrájában.
A politikai agresszivitás a beszéd program- és feladatadó második részében lapul. Az első feladat a sajtó feletti uralom megszerzése. Ennek módszere az MDF 3 M-je: megleckéztetés, megbékítés, megváltoztatás. A megleckéztetendőknek tudomásul kell venniük, hogy „az információszerzés terén ránk vannak utalva”. A megbékítendőkkel „árnyaltabb sajtópolitikát kell folytatni”, hiszen „az elmúlt időszak elegendő tapasztalatot nyújt arra nézve, hogy kik azok, akiknek információkkal segítséget kell adni”. Végül a rádió és a televízió arculatát meg kell változtatni. Ehhez „a kormányzati pozíció elvileg óriási lehetőségeket biztosít számunkra”. A művészetek közül számunkra legfontosabb a film, mondta Lenin.
A tömegkommunikációban végrehajtandó személycserék egy átfogó személycsere-programba illeszkednek, amely a Iustitia-terv nevet viseli. Ez a koncepció mélyen gyökeredzik abban a társadalmi közegben, amely az MDF-et nagy párttá tette. A Fórum kezdettől az osztályvezető-helyettesek pártja volt, akiknek a rendszerváltás azt ígérte, hogy végre kirúgathatják a főnöküket, azt a rohadt kommunistát. Az országgyűlési, majd az önkormányzati választások előtt a Iustitia kampányfogásnak tetszett, a tényleges nagyléptékű személycseréket az MDF egyszerűen az önkormányzati pozíciók elfoglalásától remélte. A független vagy SZDSZ-es polgármesterek azonban nem cserélik le MDF-káderek kedvéért a működő iskolaigazgatókat. Az iskolák visszaegyházasítása némiképp segít, de csak kismértékben, és a posztokon osztozni kell a kereszténydemokratákkal, akik úgyis sokhelyütt elfoglalják a népszerűtlenné vált MDF hadállásait. Ezért számítani lehet arra, hogy az eddigi görögtüzes színjáték most komollyá vált. Komollyá a parlamentben, amelynek kormánypárti többsége el fog fogadni olyan konfúz, kezelhetetlen törvényjavaslatokat is, mint a Zétényi-féle el nem elévülési törvény, de még inkább a terepen, ahol az MDF a kárpótlás és az igazságtétel jegyében megpróbálja feléleszteni halódó partmozgalmát. Ha hosszú és forró lesz az ősz, lehet hogy nem a munkanélküliek, a nyomorgók haragkitörései, hanem a vagyonért és állásokért folyó harc miatt.
(Az SZDSZ-nek ebben a helyzetben nagyon végig kell gondolnia, milyen stratégiát válasszon. Nem mintha a Iustitia olyan népszerű lenne. De a tiltakozás ellene, s az elutasítás pusztán jogi érvek alapján – még népszerűtlenebb lesz és ráadásul unalmas is. Ha a politikai harc kiéleződik, az SZDSZ nem ringathatja magát abban az illúzióban, hogy megélhet pusztán választási pártként anélkül, hogy mozgósítaná híveit.)
A Kónya-program mindenesetre végképp eloszlathatta azt a tévképzetet, hogy az MDF-ben különböző irányra halad az Antall-vezette kormányzati és a Csurka-féle mozgalmi szárny. Különbség legfeljebb a stílusban van. Mint Kölcsey Batsányi és Petőfi közt, Kónya híd Csurka és Antall között.
2.
A jogállamiságot azonban nemcsak jobbról, de balról is támadás fenyegeti. (A bal szó idézőjelbe kívánkoznék, hiszen ha a baloldal demokratikus és szociális elkötelezettséget jelent, se Horn, se Nagy nem volt baloldali, ahogy a pártállam sem volt az.) Augusztus végén lejárt a határidő, ameddig a szakszervezeteknek a vagyonelszámolásukat be kellett nyújtaniuk az Állami Számvevőszékhez. Az elszámolás mintegy 1400 szervezettől érkezett be (az új szakszervezeti tömörüléseknek nincs áttekintésük tagszervezeteik vagyonáról), ez azonban a szakszervezeti vagyontömegnek csak töredékét fedi. Politikai nyilatkozatból valósággá vált tehát, hogy az MSZOSZ nem engedelmeskedik a törvénynek. Ezt a különös engedetlenségi mozgalmat köztudottan egy országgyűlési képviselő, Paszternák László, a vasasszakszervezet vezetője hirdette meg. Az MSZOSZ szeptember 4-i országos tanácskozásán fortissimo vádolta a kormányt és a parlamentet, az MSZP elnöke, Horn Gyula pedig – bár képviselőként nem helyeselhette a törvények be nem tartását – teljes politikai támogatásáról biztosította a SZOT jogutódját. A színt csak látványosabbá tette, hogy jelen volt az Osztrák Szakszervezeti Szövetség alelnöke is; e szervezet vezetői már Gáspár Sándornak is puszipajtásai voltak.
A féltékeny ara
Az MSZP harsány kiállása az MSZOSZ mellett alaposan megtépázta azt a szociáldemokrata színezetű reményt, hogy a volt állampárt jó útra tért utódpártja meg a demokratikus ellenzék utódpártja, az SZDSZ a jobboldali, tekintélyuralmi rendszerrel szemben egymásra találhat. Az MSZP részéről természetesen érthető, hogy reálpolitikus többsége fontosabbnak tartotta, hogy a legnagyobb taglétszámú magyarországi szervezet urával, a régi harcostárssal barátkozzon, mintsem az amúgy is húzódozó, régi ellenséggel. Némelyek hibának vélték, hogy az SZDSZ kitartott egy évvel ezelőtti szakszervezeti vonatkozású javaslatai mellett, (amelyeknek megtárgyalását korábban a kormány elszabotálta), és ezzel kiélezte a viszonyt a nagy létszámú szakszervezetekkel; miközben a közvélemény szemében egy álláspontra helyezkedett a népszerűtlen kormánnyal.
Az SZDSZ azonban nem bújhat ki a bőréből, s éppen mert komolyan veszi a munkavállalói érdekek védelmét, nem békélhet meg egy szervezettel, amelynek jogelődje tragikusan lejáratta a szakszervezeti eszmét. De ha reálpolitikából megbékélt volna – Nagy Sándorékban aligha talál megbízható partnere.
Mint ahogy bizonytalan lábakon áll az MSZOSZ–MSZP szövetség is. A kormány azért halogatta az MSZOSZ többmilliós tagdíjfizető táborát és többmilliárdos vagyonát veszélyeztető törvények elfogadását, mert benne látta azt a nagy szakszervezeti szövetséget, amelyik német mintára lényegében Kizárólagos tárgyalópartnere lehet a kormánynak. Az alku lehetősége a törvények elfogadása után sem szűnt meg, legfeljebb a kikiáltási ár szállt alá. A kormánynak erős kártya van a kezében: ha akarja, komolyan megtorolja Nagy Sándorék engedetlenségét. De megteheti, hogy hagyja az ügyet elaludni, s ennek fejében a maga oldalára vonja a köpcös szakszervezeti vezetőt. Eszerint az MSZP látványos ragaszkodása az MSZOSZ-hez: szerelemféltés csupán.
Nem érte el célját a tagdíjfizetés megújítását előíró törvény, állítja az MSZOSZ: a régi szakszervezet megőrizte tagságának túlnyomó többségét, 1,1 millióan kérték, hogy fizetésükből az MSZOSZ javára vonjanak le tagdíjat. Nos, vagy most szerénykednek, vagy régebben lódítottak. Ez év február 20-án ugyanis, amikor javaslatot tettek arra, hogy a szakszervezeti vagyont létszámarányosan osszák fel, 2 682 753 tag alapján kérték a vagyon 67,2 százalékát.
Eszerint a legnagyobb szakszervezeti tömörülés tagsága a felére vagy annál is kevesebbre csökkent, miközben a Liga tagsága némiképp nőtt. Ma jóval kevesebb a szervezett dolgozó, mint két hónappal ezelőtt. A magas szervezettségi arány köztudottan a diktatúrákban létrehozott ál-szakszervezetek sajátsága. A lejáratott szervezeteket, amelyeknek tisztségviselői egyúttal munkahelyi vezetők, aligha lehet hiteles érdekvédelmi szervezetté konvertálni.
Egymillió egyszázezer tényleges tag persze így is hatalmas legitimációt jelent az MSZOSZ-nak. Ezzel a hátországgal meg az MSZP parlamenti támogatásával Nagy Sándor magabiztosabban követelhet költségvetést szétziláló szociális juttatásokat, fenyegetőzhet sztrájkkal, és hirdethet meg a saját ötletként nagy nemzeti kerekasztal-tárgyalást, miközben működik az Érdekegyeztető Tanács, és a pártok a szakszervezetek bevonásával folytatnak törvény-előkészítő megbeszéléseket. Harcos, propagandisztikusan szított szociális követelések a volt kommunisták uralta baloldalon, propagandisztikusan felstilizált antikommunista kampány a jobboldalon – akármennyi benne a színház, veszélyforrásnak ennyi épp elegendő, amikor egyre több ember éhes, és a határtól néhány méterre amúgy is lőnek.
3.
Ebben az ingatag helyzetben a nyugalom szigetét a köztársasági elnök jelenti – egyebek közt ez a szerepe. Az ellene indított támadásnak mindenekelőtt az a célja, hogy kikezdjék a tekintélyét. Mert leginkább ez fáj a kormányzati hatalomban és a kormányzati hatalomért reszkető ellenségeinek: ő az egyetlen személyiség a magyar közéletben, akit általános szeretet és tisztelet vesz körül. Egyszerűen azért, mert úgy tud megszólalni a televízióban, hogy a külföldre szakadt magyar, aki a nevét se hallotta, felkapja a fejét és megkérdezi: ki ez az ember? Ha sikerülne mindent aláíró bábbá süllyeszteni, nyilván odalenne a tekintélye, s vele a népszerűsége is. Ezt akarják.
Adósság – becsületszóra
Az elnök kompetenciájának megkérdőjelezésével – ezt Bauer Tamás írta meg lapunk múlt heti számában – az MDF egyoldalúan felmondta a két vezető párt tavalyi megállapodását, amely szabad utat nyitott a többségi kormányzás előtt. Akár a kétharmados törvények, az elnök kinevezési jogköre és főparancsnoki méltósága is arra szolgál, hogy a hatalomgyakorlás néhány alapvető, a pusztán kormányzati kompetenciát meghaladó kérdésében az elnök – együtt a kormányfővel – a konszenzust vagy legalább a konszenzuskeresés kényszerűségét képviselje. E megállapodást egyoldalúan felmondani olyan, mintha valaki nem fizeti vissza a becsületszóra kapott kölcsönt.
Remélhető azonban, hogy az Alkotmánybíróság fog találni átmeneti kompromisszumos megoldást. A végső döntést pedig, minthogy az nem jogi, hanem politikai kérdés, visszahárítja a parlamentre, amelynek természetesen kétharmados többséggel kell határozatot hoznia.
A demokráciát fenyegető veszélyek közül most ez a hátulról lopakodó a legközvetlenebb. De e pillanatban ezt a legkönnyebb elhárítani. Csupán egyetlen mérsékelt, bölcs döntés kell hozzá.
Az Alkotmánybíróságon a sor.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [7]