Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

A puccs leverésének krónikásai nem mulasztják el megemlíteni, hogy „valakiknek” nagyon is érdekében állt, hogy a puccsellenes tömegmozgalom ne alakuljon át népforradalommá. A tömeg a Vörös térre igyekezett – emlékszik vissza egyikük –, először Lenin hamvait akarták kihozni a mauzóleumból. Ám egyszer csak teljesen ismeretlen szervezők a menet élére álltak, s a Ljubjankára, a KGB-székházhoz irányították a tömeget. De Dzserzsinszkij „trónfosztása” is gyanúsan sokáig elhúzódott: hol a horog nem volt jó, hol drótkötélre vártak, egyszóval a szervezők meg akarták akadályozni, hogy a tömegek kerületi és járási pártbizottságok, netán a központi bizottság ellen induljanak. Lenin helyett be kellett érniük Dzserzsinszkijjel.

Ennek persze örülnünk kellene: „az orosz lázadás vad és értelmetlen” – mondja Puskin. Csak épp nehéz szabadulni a gondolattól, hogy akik itt „valakik” nevében a tömeg élére álltak, a nép különféle csoportjait aktivizálva saját céljaikat akarták megvalósítani. A szép jelenetek, az emberek tragikus elszántsága valaminek az eszköze lett. A szabályozott szabadságé?

A hatalom színeváltozása

A Gorbacsov felelősségét firtatok csaknem egyöntetűen megegyeznek abban, hogy a kettős hatalom létrehozásával az elnök-főtitkár maga készítette elő a terepet a puccsisták összeesküvéséhez. Legközelebbi híveit feláldozva, az Elnöki Tanács feloszlatásával létrehozta a Szovjetunió legnagyobb hatáskörrel bíró döntéshozó intézményét, a hírhedt Biztonsági Tanácsot, melynek a puccsisták közül öten is tagjai voltak. A tanács korlátlan mozgásszabadságához a májusban keresztülhajtott KGB-törvény adott „alkotmányos garanciát”, a végrehajtás eredményességét pedig a rendelkezésükre bocsátott „különleges alakulatok” szavatolták. A központi hatalom szerkezete ily módon igencsak leegyszerűsödött: a szovjet legfelső tanács egyre inkább csak Lukjanov vezényelte szavazógéppé vált, az SZKP eladdig mindenható Központi Bizottsága és a Politbüro pedig ugyancsak a Biztonsági Tanács fennhatósága alá került.

Tehát már a puccs előtt sem szabályozott s nyilvánosan ellenőrzött csatornákon keresztül történt a döntéshozatal: az „elnöki rendeleteknek” ugyanúgy nem volt alkotmányjogi realitása, mint a puccsisták szózatainak.

A továbblépés kulcskérdése ezért most az, hogy mennyire képes intézményesülni a döntéshozatal nyilvánossága. Az eddigi lépések igencsak felemásak.

A népképviselők kongresszusa például gyakorlatilag már félig feloszlatva tartotta meg rendkívüli ülését. A Gorbacsov–Jelcin–Nazarbajev-triumvirátus, majd az irányítást újból magához ragadó elnök ugyanis a legfontosabb kérdéseket nem vitte a plénum elé, hanem a köztársaságok képviselőiből alakult ad hoc bizottsággal „egyeztette”, voltaképp önkényesen megelőlegezve az ülésszak végén megalakított Államtanács intézményét. A kongresszus legitimitását sokak szerint eleve megkérdőjelezi az, hogy az immár betiltott SZKP tagjai többségben voltak benne.

Az SZKP színeváltozása

A párt ellen elkövetett puccs, a betiltás még inkább magyarázatra szorul, mint a nyolcak hatalomátvételi kísérlete. Hogy lehet az, hogy az eladdig mindenható párt szó nélkül lenyelte ezt a békát? Hogy lehet az, hogy Jelcin, majd Gorbacsov intésére némi erőtlen tiltakozástól eltekintve, zokszó nélkül „nyilvános harakirit” követett el? Vannak, akik ebben is a „demokratikus centralizmus” legjobb hagyományait vélik felfedezni: ha „felülről” az az ukáz, hogy fel kell oszlatni magunkat, akkor nincs mese – oszolj!

Ez nyilván nem ilyen egyszerű. Legfőképp azért nem, mert ez a párt az utóbbi évtizedben nem elkülönült masszaként létezett: 15 millió tagja olyannyira beépült a gazdasági és államirányításba, hogy nem lehet csak úgy ripsz-ropsz leváltani. E szisztéma veszélye épp az, hogy a gazdasági vezető garnitúra anélkül is pártérdekeket érvényesít, hogy a nómenklatúra tagja lenne.

És a most betiltott vezetői elit egyébként is csaknem teljesen kicserélődött az előző korszakhoz képest. A gorbacsovi peresztrojka a káderpolitika terén ért el leglátványosabb eredményeket: már a XXVII. pártkongresszuson, tehát a peresztrojka legelején a felső pártvezetés 55 százalékát legelőször választották meg. 1985–1990 között a Központi Bizottságban nagyobb mérvű személycserék történtek, mint a „nagy tisztogatások” ötéves tervében, 1935–1939 között. Amikor pedig tavaly formálisan eltörölték a szovjet alkotmány ún. 6. cikkelyét a kommunista párt vezető szerepéről, a nómenklatúra végképp belátta, hogy ki kell használnia a demokratikus intézményeket hatalma megőrzése érdekében.

A most „felszámolt” nómenklatúra tehát már jó ideje megkezdte, ha nem is az önfeloszlatást, de a saját hatalomgyakorlási mechanizmusának átalakítását. Eközben még a Polozkov-féle fundamentalisták is egyre inkább eltávolodtak a kommunista ideológiától, minden további nélkül helyettesíthetőnek vélték olyan szimbólumokkal, mint patriotizmus, erős állam, haza. Jellemző, hogy 1991 februárjában az orosz fundamentalista kommunisták az alábbi címen tartottak kongresszust: „Az egységes Nagy-Oroszországért.”

A Központi Bizottság reformszárnya tavaly nyáron már-már egy baloldali centrista koalíciót fontolgatott a Demokratikus Oroszország mozgalom egyes, számukra szalonképesnek tetsző csoportjaival (tegyük hozzá, nem az egykori szamizdatosok képezte kemény maggal). Ezt a kompromisszumra kész helyzetet rombolta szét Gorbacsov tavaly késő ősszel indított ellenreformációs kampányával, ami azonban egyesek szerint magától is megfeneklett volna, lehetetlenné téve a kerekasztalos-békés átmenet kelet-európai formáit.

Anélkül, hogy kétségbe vonnánk Jelcin departizációs rendeletének értékét, meg kell jegyezzük, hogy radikális lépésével voltaképp ő csak egy már megkezdett folyamatot legalizált s terelt mederbe.

A hatalmi mechanizmus újjászervezésének élére most olyan politikusok álltak, mint Bakatyin, Sevardnadze, Javlinszkij, s paradox módon ez egyszerre biztosítéka és kerékkötője a kibontakozásnak. Ugyanis mint centrista reformbaloldal képviselői eddig is jelen voltak valamilyen szinten a hatalomban, még ha a legfelsőbb szintű döntésekben nem is vettek részt. Most magukkal hozzák a régi struktúrákból a tanácsadóikat, ami magában hordja azt a veszélyt, hogy az egyelőre még körvonalazatlan határokkal működő szövetségi központ irányításában minden további nélkül kialakulhat egy, ha nem is posztkommunista, de félkommunista hatalom. És ez gyakorlatilag sokkal szilárdabb, mint korábban volt, mivel a már szórványosan meglévő demokratikus intézményeket is beszippantja a maga hatalmi köreibe. Ha ez nem is jelent visszatérést az egypártrendszerre, a monolit irányítási rendszerre mindenképpen. Egy ellenzéki árnyékkormányt alakítani most gyakorlatilag lehetetlen lenne.

A pártvagyon színeváltozása

A megújult Pravda riportere bejárta a legnagyobb moszkvai munkaközvetítő irodákat, a munka nélkül maradt pártmunkásoknak ugyanis itt kell jelentkezni munkanélküli segélyért. Az apparátcsikok azonban egyelőre messze elkerülik a munkaközvetítőket. Pontosabban, az egyik iroda vezetői székében a riporter nem mást pillantott meg, mint a Központi Bizottság egyik teljhatalmú személyzetisét, s mellette a számítógépeknél – kipróbált, hű elvtársait.

Vannak persze helyek, ahol még ennyit sem vesződnek álláskereséssel: a kazah kommunista párt például vasárnap egyszerűen bejelentette, hogy testületileg kilép a már egyébként sem létező Szovjet Kommunista Pártból, s magát szocialista párttá átnevezve (ismerős?), megindul a szociáldemokratizálódás útján.

A pártvagyon felmérésére alakult moszkvai bizottság szeptember 3-án szenzációs bejelentést tett közzé: újabb félmilliárd pártrubelt találtak az egyik fővárosi kereskedelmi bankban letétbe helyezve. Augusztus végén az SZKP KB funkcionáriusai még csupán 2,3 milliárdos vagyonról számoltak be, a szakemberek szerint ennek többszöröséről Van szó. A gyanú különösen akkor erősödött meg, amikor kiderült: öngyilkosságot követett el Nyikolaj Krucsina, a KB „pénzügyminisztere” is. A vizsgálóbizottság most a bankárokat próbálja rávenni, fedjék fel a pártbetétek titkát; biztosítják őket, hogy nem fogják kivenni a pártpénzeket a banki forgalomból (ez jó néhány újsütetű bankvállalkozás csődjét jelentené), hanem csupán azt akarják megakadályozni, hogy a pártbetétesek hozzájussanak a pénzükhöz.

A pártingatlanok jó részében is már rég a legkülönfélébb vegyes vállalatok tanyáznak: a Központi Bizottság apparátusa idejekorán megkezdte szellemi és anyagi tőkéjének biztonságba helyezését. Mivel ily módon rendkívül szorosan összefonódott a vállalkozói réteggel, sőt annak kemény magvát képezi, Jelcin legyen a talpán, aki ebbe a darázsfészekbe bele mer nyúlni.

A megújult szovjet híradó szerint az amerikai embereket nagyon is aggasztja a kommunista párt egyoldalú betiltása és törvényen kívül helyezése. Az amerikai közvélemény azonban mintha tévedne, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártját továbbra is az alkotmányos demokráciák egyik lehetséges, legitim pártjának tartja.

Paradox módon a nyugati értelmezők számára épp a bolsevizmus tette értelmezhetővé a Szovjetunióban zajló folyamatokat, mert – s bármennyire furcsának találják ezt azok, akik Európa-retorikával etetik a népet – a marxizmus–leninizmus kategóriáinak jelentős része Európában jött létre. Nem De Gaulle találta ki, hogy Európa az Urálig terjed.

Gorbacsov színeváltozása

Ennek a szemléletnek a foglya a Nyugat Gorbacsov szerepének megítélésében is. Az utóbbi napokban ugyan a tömegkommunikációnak köszönhetően (s a triumvirátusbeli két társa, Jelcin és Nazarbajev hibás taktikájának köszönhetően) valamennyit visszanyert megtépázott tekintélyéből, annyi azonban bizonyos, hogy az általa képviselt kurzus hosszú távon nem jelent megoldást. A nyugati megfigyelőkkel szemben sokan úgy vélik, hogy személye egyáltalán nem garancia a stabilitásra, sőt, sokkal inkább a bizonytalanság legfőbb forrása. Legelőször is annak a rendszernek kellene véget érnie, amely egyetlen személyhez, nem ellenőrizhető intézményhez köti a stabilitás garanciáit. Személyes hitelét ráadásul egyre nehezebben lehet igazolni olyan körülmények közt, amikor egyre-másra bukkannak föl a sajtóban olyan hírek, közvetlen vagy közvetett adatok, amelyek arra utalnak, hogy nem tett meg mindent a már kirobbant puccs eszkalálódásának megakadályozásáért. Ezek közt persze sok a legenda is, egy véleményt azonban érdemes idézni. Egy leningrádi híradástechnikai kombinát vezérigazgatója levelet juttatott el a Moszkovszkije Novosztyi szerkesztőségéhez, amelyben kifejti, hogy egész egyszerűen technikai képtelenség, hogy a Szovjetunió elnökét oly mértékben elszigeteljék a külvilágtól, ahogyan azt az exfőtitkár a sajtónyilatkozatban érzékletesen lefestette. Az elnöki dácsában lévő, több tonnát kitevő telefonrendszer úgy van megkonstruálva, hogy azt csak akkor lehet használhatatlanná tenni, ha az egészet leszerelik, elszállítják, elégetik stb. Nem úgy lehet kikapcsolni, hogy egyszerűen csak kihúzunk egy dugót a konnektorból. Sőt. Ha valaki akarja, akár egy golyóstollal is működésbe hozhatja. De Gorbacsov valami miatt ez alatt a 68 (állítása szerint 72) óra alatt valami miatt nem akart kapcsolatba lépni a világgal…

A hadsereg színeváltozása

Gorbacsovnak újra igen sok hatalom van a kezében, ám az újjászületés bázisa még gyakorlatilag érintetlen. Hatalmas katonai egységek állnak Makasov generális rendelkezésére: két nagy katonai körzetének létszáma nagyobb, mint az egész Vörös Hadsereg volt 1941-ben, a háború elején.

Ezek az erőszakszervezetek a nyolcvanas évek végétől már kizárólag csak Kalasnyikovjaikra támaszkodhatnak a fegyverzetcsökkentés egyik legfontosabb eredménye ugyanis az lett, hogy a Szovjetunión belüli csatározásokban elvesztette értelmét a világpolitikai helyzetre való hivatkozás. Most, hogy a háborús veszély mint fantom fikcióvá vált, még azt is megengedhetik, hogy a birodalom pereméről a kicsik letörjenek. Egyetlen érv maradt a kezükben: az atomfegyverek.

Amit korábban is lehetett sejteni, tehát hogy a katonaság nem önálló politikai tényező, a puccs idején végképp bebizonyosodott: bármelyik erő támaszkodhat rá s felhasználhatja – vagy nem – céljai elérése érdekében. A hadsereg ráadásul nem csupán politikai hivatkozási alapját veszítette el, a feszültségeket további források is táplálják: az Afganisztánból, Kubából, Közép-Európából visszatérő csapatok terhe és a START szerződés beindulása mérhetetlen anyagi veszteséget jelent az ipari komplexumnak, presztízsveszteséget a tisztikarnak. A közvetlen katonai fenyegetés megszűnése tehát, aminek mi nagyon örülhetünk, s ami a Nyugat előtt politikai legitimációt jelent, az a belpolitikai életben elkerülhetetlen csapda.

Közben a köztársaságokban gőzerővel folyik a nemzeti gárdák szervezése, ahol az ideológiai-politikai vákuumot a nemzeti függetlenség eszméje hivatott kitölteni. Az első hírek szerint igen sikeresen: az Orosz Nemzeti Gárdába alig néhány nap leforgása alatt háromszázezer önkéntes jelentkezett…

• Beszélő