Éppen harmadik napja folytattuk a tomorini helytörténeti múzeum kiköltöztetésének megakadályozására szervezett ülősztrájkunkat, amikor a postás kikézbesítette a Beszélő szerkesztőjének táviratát: írjak összefoglaló tudósítást. Gondolom, az általános jugoszláviai helyzetről, a Horvátország elleni háborúról, az etnikai konfliktus pokláról és benne a mi kisebbségi nyomorunkról.
Ezúttal azonban – megbocsátja nekem a Beszélő – az összefoglaló jelentés elmarad: amikor e sorokat gépelem, már hetedik napja tart a sztrájk, éjjel-nappal megszállva tartjuk a múzeum helyiségét, és már több mint ezerkétszáz ember (főként magyarok, de mintegy száz szerb is) hosszabb-rövidebb időre csatlakozott polgári engedetlenségi mozgalmunkhoz. Az általános felháborodást az váltotta ki, hogy az uralkodó Szerb Szocialista Párt a Vajdaság- és Szerbia-szerte általános vagyonátmentési ténykedésének megfelelően kisajátította az Újvidékhez közeli kisváros művelődési házát, s ezzel veszélybe kerültek az ott működő kulturális intézmények, a helyi rádióállomás, a könyvtár, a színház s a múzeum. Az elégedetlenség csak fokozódott, amikor a múzeum illetékeseinek tudta nélkül a szocialista párt fizetett emberei behatoltak a kiállítási terembe, s megkezdték a helytörténeti gyűjtemény ismeretlen helyre történő elszállítását. Mindennek természetesen van nemzetiségi vonatkozása is, hiszen a gyűjtemény főleg a helybéli magyarság ajándékainak köszönhetően jött létre. Tágabb összefüggéseiben szemlélve a dolgot, az esemény hordereje jóval nagyobb. „Önálló” történelme során a vajdasági magyarság először kezdett polgári engedetlenségi mozgalomba, s most az egész tartomány árgus szemekkel figyeli, mi fog történni: bármi is lesz, az precedens értékű. Ám nem csupán számunkra, a magyarok számára lényeges kérdés mindez, hanem a többi kisebbség, sőt a szerbség számára is. Ezért fogadta kitörő lelkesedéssel, a sztrájkbizottság a belgrádi üzenetet, miszerint e hó 28-án ellenzéki szerb írók (köztük Gojko Tecics, Filip David, Predrag Markovics) keresnek fel bennünket, így fejezve ki egyetértésüket céljainkkal.
Haditudósítások idején aligha tűnhet másnak, mint abszurdnak, hogy egy csoport kisebbségi magyar napokon át megszállva tart egy csupán helyi jelentőséggel bíró művelődési intézményt, miközben száz kilométerrel odébb dörögnek a fegyverek, hullanak a bombák, a vajdasági kukoricatengerben pedig katonaszökevények és gyanús fegyveresek kószálnak.
Tudatában vagyunk helyzetünk, egyáltalában az egész kultúra pillanatnyi abszurditásának, de mást nem tehetünk, mint hogy vállaljuk ezt az abszurditást.
Üdvözöljük Losoncz Alpár és Vógel László nevében (Ők is részt vesznek az engedetlenségi mozgalomban) íróbarátainkat és persze a kitűnő Beszélőt is. Minden nyomorúság ellenére is bizakodunk, éppen ezért így módosítottuk az VMDK nevezetes jelszavát: „Talpra ültünk, s megmaradunk.”
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]