Gorbacsov nyugati imádói, köztük John Major, nem hittek nekem, amikor azt írtam, hogy Sztálin óta Gorbacsov a legnagyobb hatalmú diktátor. Azt sem hitték el, amikor azt írtam, hogy Gorbacsov – annak ellenére, hogy a KGB, amely Brezsnyev utolsó éveiben minden ellenőrzést kicsavart a Kommunista Párt kezéből, óriási hatalmat ruházott rá – nem számít. Két héttel később George Bush Moszkvában volt, hogy aláírjon még egy jelentéktelen le-szerelési egyezményt.
Ha Gorbacsov nem, akkor mi számít?
A Pentagon által 1989-ben hivatalosan kijelölt, a világ katonai egyensúlyának alapját képező 22 stratégiailag létfontosságú technológiából a Szovjetunió a Pentagon mai bevallása szerint a Nyugat előtt jár légvédelemben, rakétaelhárításban, szatellit-hadviselésben, kémiai és biológiai hadviselésben és akna-technológiában. A Pentagon most már elismeri, a Szovjetunió fölényben van impulzusvezérlésű erők terén és egy szinten a hipergyors lövedékeket, nagy energiasűrűségű anyagokat és fegyverrendszereket illetően.
A Pentagon örök optimista. Keveset, vagy semmit sem tud a növekvő szovjet fölényről olyan területeken, mint nagy energiájú mikrohullámú rendszerek és irányított energiájú fegyverek. Becsukja a szemét ama tény előtt, hogy a szovjet stratégiai előrelépés lehetővé tette az Andropov–Gorbacsov-peresztrojka idején, 1986-ban a Mir nevű állandó űrállomás kilövését, ami olyan bravúr, amelyet az USA 1996-ban remél megismételni. Ez a haladás az alapja a szovjet tengeralattjáró-építési programnak is, amelynek Alfa osztálya titániumot, az űrfémet használja hajótestépítésre. Öt új rakétakilövő tengeralattjáró osztályt terveztek meg a Szovjetunióban a peresztrojka kezdete, 1985 óta, szemben az egyetlen amerikaival 1964 óta.
Talán fárasztó ez a temérdek részlet. Sajnos, azonban, sokkal inkább van közük Gorbacsov felemelkedéséhez és bukásához, mint az elmúlt öt év kremlinológiai bölcsességeinek együttvéve. Minden szovjet „vezető”, legyen egyszemélyi totalitárius diktátor, mint Sztálin, vagy a totalitárius oligarchia előretolt embere, mint Gorbacsov, erősebb katonai infrastruktúrát hagyott maga után, mint amilyet örökölt.
Az, hogy a vezetők mennyire képviselték a totalitárius valóságot, természetesen a rendszer katonai-ipari infrastruktúrájának relatív erejétől függött. Amikor az infrastruktúra globálisan gyenge volt a Nyugat ipari hatalmához képest, Hruscsov azt dörögte, hogy az oroszok „úgy készítik a rakétát, mint a kolbászt”. Hazudott. Amikor az infrastruktúra megerősödött, és megelőzte a Nyugatot számos stratégiai területen, Gorbacsov azt bizonygatta, hogy a Szovjetunió „a káoszba rohan”. Ő is hazudott.
Nyugat-Európa leszereléséhez vezetett az a hazugság, hogy a Szovjetunió gyenge, s ehhez már csak díszlet volt az üresen tátongó polc. Cserébe Gorbacsov „felszabadította” Kelet-Európát.
A boltok tavaly voltak a legüresebbek, pont amikor a szovjet gabonabetakarítás meghaladta a 200 millió tonnát. Abban az évben, amikor Sztálin kifejlesztette az atombombát, a szovjet gabonatermés nem érte el az 50 millió tonnát.
Ahelyett, hogy a totalitarizmus valóságát vizsgálnák, a hagyományos űrt a virágzó katonai-ipari szféra és az ínséges polgári szféra között, a nyugat szovjetológusai és döntéshozó establishmentje inkább a szovjet ideológia „példátlan” változásaira figyelnek. Úgy vélik, amit most tapasztalhatunk, „visszafordíthatatlan”.
Az is. A Gorbacsov-féle kapitalista maszkú totalitarizmusnak s a nyugati tudomány és technológia masszív beáramlásának köszönhetően a növekvő szovjet katonai-ipari erő a közös Eurázsiai Házban megnyitotta az utat a visszafordíthatatlan szovjet dominancia előtt. Ha Gorbacsov végleg elvesztette volna a KGB-oligarchia kegyeit, és egy Tienanmen-jelenség alakulna ki, akkor is teljesen valószínűtlen, hogy a nyugati üzlet, amely 1986 óta nagy ütemben adja el Moszkvának mindazt a tudományt és technológiát, amit a „peresztrojka” előtt visszatartottak, most egész egyszerűen irányt változtathat. És a Nyugat konzervatív kormányai, amelyek nem feledkezhetnek meg arról, hogy benne van a pénzük ebben az üzletben, nem értékelhetik át egykönnyen külpolitikájukat.
Gorbacsov sok jót tett KGB-s munkaadóinak. Hirtelen elbocsátásának semmi köze a „Szovjetunió széthullásához”, amit a Nyugat olvasott bele a Szövetségi Szerződésbe. Gorbacsovot oligarchián belüli okok miatt űzték el, mihelyst alkalmazói rájöttek, hogy az uralkodó KGB-től független hatalomra akar szert tenni. Ugyanúgy, ahogy Hruscsovot is elűzték, aki pedig szintén sok jót tett a kommunista pártbeli munkaadóinak, amikor személyes hatalma a Politbüro kollektív vezetését veszélyeztette.
Lehet, hogy Washington most egy „újabb hidegháború” elé néz, amivel Gorbacsov nemrégiben gyakran fenyegette a Nyugatot? Vagy könyörögjön Moszkvának, hogy hozza vissza azt az embert, akivel a Nyugat „értelmesen tud beszélni”? Sokkal valószínűbb, hogy a Nyugat úgy fogja értelmezni Gorbacsov bukását, mint átmeneti ráncot az egyébként sima Kelet–Nyugat-konszenzusban. Andropovot, a volt KGB-főnököt, Gorbacsov mentorát és a peresztrojka eredeti építőjét végül is csak váratlan halála fosztotta meg attól, hogy a vágyteljesítő gondolatú Nyugat dédelgetettje legyen. Az uralkodó titkosrendőrség minden kétséget kizáróan előkerít majd egy új dédelgetnivalót, és a szovjetológusok elfecserészhetnek a futam szerencsés győztesének személyiségéről, ugyanolyan behatóan, mint ahogy egész eddig a régivel kapcsolatban tették.
A fenti Gorbacsov-nekrológot eredetileg az augusztus 20-i Guardian közölte. A januárban kelt szöveg egyetlen mondatát sem változtattam meg: ez a puccs olyan dimenziót tárt fel a peresztrojka-rejtélyben, amely szeptembertől a Nyugatot végképp a halál és a teljes szolgalelkűség felé tereli. Amikor ezeket a sorokat írom, épp azt olvasom, hogy eltörölték a COCOM-ot, a nyugati tudományos és technológiai exportkorlátozások NATO finanszírozta őrét. A nyugati újságok még csak azt sem írták, hogy Gorbacsov kérte ezt londoni látogatása alkalmával. A Pravdában olvasom.
Ami meg Gorbacsovot illeti – aki úgy jött vissza a Krímből, ahogy Sztálin túlélte a zsidó orvosok összeesküvését, és ha nem is akasztatta fel őket nyilvánosan a Vörös téren, bíróság elé állította az aljas börtöntöltelékeket, hatalma nagyobb, mint valaha. Még ha a teátrális puccs egyetlen célja a COCOM szétzúzása volt is, és nem a titkosrendőrség teljes körű és azonnali felújítása és a páneurázsiai szervezetbe való beépítése, amely Keletet és Nyugatot irányítja a szürreális demokrácia vékonyka borítása alatt, elég lett volna ahhoz, hogy véget vessen a nyugati autokráciának. A nagyobbik sikerhez viszonyítva, a COCOM bukása olyan, mint Róma bukása a történelem tragédiáihoz képest.
Miközben ezeket a sorokat írom, olvasom, hogy a Pentagon szóvivője úgy jellemezte a puccsot, mint amit „a Marx testvérek szerveztek meg”, s nem Marx. Jóllehet a nyugati kormányok és tömegkommunikáció egyaránt továbbra is úgy értelmezik, mint a jó kézzelfogható és titáni győzelmét a gonosz felett. De nem ezt mondták Sztálin Hitler felett aratott győzelméről is? Próbálják csak ezt mondani Kelet-Európának.
A valóságban még semmit sem lehet tudni a puccsról, csak azt, hogy Gorbacsov szervezte. Azt mondhatjuk, tehát, hogy 1991 augusztusában Gorbacsov szakított a KGB-vel, amelyik Andropov óta táplálta és védelmezte őt. Miként Sztálin szakított 1934-ben a Kirov elleni merénylet idején a pártapparátussal, amelyet létraként használt az abszolút hatalom eléréséhez. De mi a helyzet Jelcinnel? Lehetséges, hogy egy újabb „katonai, jobboldali junta” Jelcin elleni merénylete nincs is messze. Nem kételkedem abban, hogy Gorbacsov meg fogja találni a bűnös összeesküvőket, és bíróság elé állítja őket. Hacsak az összeesküvők fölébe nem kerekednek, mert akkor baleset érheti őket, mint Kirov gyilkosát, Nyikolajevet, vagy Pugót, hogy frissebb esetet említsek.
A kommunista pártot, amely 1985 óta hasznavehetetlen ballaszt Gorbacsov számára, most úgy, ahogy van, el lehet hagyni. Hivatalos lapja, a Pravda, amely már régóta csak kárt okoz, ha másért nem, hát azért, mert én és a hasonszőrűek olvassák, csatlakozni fog a többi szovjet újsághoz abban, hogy olyan távol lesznek a szovjet totalitarizmus valóságától, mint a nyugati lapok. A szovjet hadsereget megfontoltan megtisztítják, hogy biztosak lehessenek benne, mostantól fogva csak Gorbacsovnak fog engedelmeskedni, akárcsak a rendőrség. Még jobb átszervezni azt, ami a „Vörös Hadsereg” volt, valami hivatásos, modern haderővé. A KGB belső csapatait felszívó egymillió fős „Béke Hadtest” lenne a világ legerősebbje. Próbáljuk csak meg elképzelni, hogy egy nyugati politikus tiltakozik a védelmi költségvetés csökkentése ellen, miután a Kreml bejelentette, hogy nincs többé sorozás!
Semmi sem világos még a krími mutatvány körül, csak az, hogy elejétől végig KGB provokáció volt, amelyikben Borisz Jelcin, akarva vagy akaratlanul a Nép szerepét töltötte be, mint Lech Walesa Lengyelországban. Akarva vagy akaratlanul Krjucskov, Jazov és Pugo játszották a Gonoszt, akit Jagoda játszott Sztálin alatt, Berija Hruscsov alatt és Selokov Andropov alatt. Világosabb most, mint valaha, hogy sem a Nép, sem a Gonosz nem több egy vaudeville-i figuránál, és hogy bárhol lesz is a valódi hatalom a jövőbeli Szuverén Kapitalista Köztársaságok Szövetségében, rejtettebb és rémisztőbb lesz, mint egy orwelli rémálom.
A szovjet birodalom, amelynek neve most Közös Európai Haza, új titkosszolgálata egy évtizeddel ezelőtt született Andropov bimbózó rendőrségéből, Gorbacsov vezetése alatt tovább ámította a Nyugatot a demokrácia kilátásaival Közép-Európában. Most, hogy bolonddá tette az embereket otthon, rátérhet arra, hogy bebizonyítja magáról, „demokratikusan legyőzhetetlen”. Bebizonyíthatja, hogy mint a kapitalizmus az állam által korlátozott demokrácia megfér együtt a totalitarizmussal. Egy dolog biztos. Az ellenőrzője volt, van és lesz Európa minden „demokratikus fejlődésének”, a jövőnek, amelyet Tamás Gáspár Miklós a múlt héten „még névtelen”-nek nevezett.
- Külföld [6]