Paul Hockenos: Gyilasz úr, mint a háború utáni Jugoszlávia egyik alapító atyja hogyan éli meg az ország összeomlását?
Milovan Gyilasz: Régen megjósoltam már a titói központosított Jugoszlávia összeomlását. A poszt-titói Jugoszlávia kommunista formában nem maradhatott fenn. Talán, ha Tito korábban kevésbé hajlíthatatlan, vagy ideológiájában kevésbé ortodox lett volna, ma másképpen néznének ki a dolgok. Én már az ötvenes évek elején lassú, lépésről lépésre történő demokratizálódást javasoltam, ám Tito diktátor volt, és a diktátorok teljhatalomra vágynak.
Természetesen nem számítottam arra, hogy az állam ilyen sebességgel esik szét, noha – a Szovjetunióval és Kelet Európával szemben – itt már hosszabb ideje volt valamiféle változás. Abban reménykedtem, hogy ennyi év diktatúra után az emberek reakciója sokkal demokratikusabb lesz. Azt természetesen sejtettem, hogy a nacionalizmus jelentős szerephez jut majd, arra azonban nem gondoltam, hogy a helyzet ilyen súlyos.
P. H.: Az egypárturalomnak vége, demokratikus választásokat tartottak minden tagköztársaságban…
M. GY.: Valóban, a választások a demokratizálódás kezdetét jelentették. Ám a kommunista uralom vége minden köztársaságban nacionalista erőket juttatott hatalomra. Ideológiai meghatározottságuk ellenére a hat köztársasági rezsim között nincsen alapvető különbség. Noha a kormányokat demokratikus úton választották, a parlamentek mindenhol elvesztették befolyásukat, s az ellenzék igen gyenge. Az információ áramlását mindenhol szigorúan ellenőrzik. Belgrádban és Zágrábban, csakúgy, mint Skopjében és Ljubljanában autokrata, nacionalista kormányok vannak hatalmon.
P. H.: Mivel magyarázza a Jugoszláviában észlelhető nacionalizmus kíméletlenségét?
M. GY.: A nacionalizmusnak igen mély gyökerei vannak. A horvátokat például saját államuk XIII. századi megalapítása foglalkoztatja még ma is. S ezen négy évtized kommunista diktatúrája sem segített. A kommunisták a demokratikus öntudattal együtt a nacionalizmust is elnyomták, ám a demokráciával ellentétben a nacionalizmus spontán mozgalom. Az új politikai térben a nacionalista ideológia manipulatív erővé vált. A kormányra került szerb és a horvát erők kegyetlen nacionalista propagandát fejtettek ki egymás ellen, s innen már csak egy lépés volt a fegyveres összeütközés.
P. H.: A háború immár valóság. Melyek a kilátásai?
M. GY.: Ennek a háborúnak nem lesz győztese. Még ha fel is tételezünk egy szerb vagy horvát győzelmet, az alapvető problémák nem változnak meg. Gondoljuk csak el, hogy amennyiben Szerbia nyer és elfoglalja Horvátországot, a horvátok mindig arra fognak törekedni, hogy hazájukat visszaszerezzék.
Természetesen én is nagyon aggódom, és azt kérdezem magamtól, mit tehetnék. Sajnos ahhoz már túl öreg vagyok, hogy aktív szerepet vállaljak a politikában. Nincsen olyan szociáldemokrata szervezet, mely politikai ízlésemnek megfelelne, partikuláris érdekeket pedig nem akarok szolgálni.
A szerb vezetés és az őket támogató hadsereg támadásokat hajt végre a horvát többségű Északnyugat-Horvátországban azzal érvelve, hogy az ottani szerb kisebbség védelemre szorul. Véleményem szerint ezek megszálló hadműveletek.
A történet valamelyest különbözik a dél-horvátországi Krajna térségében, ahol a szerbek többséget alkotnak. Itt a szerbeknek valóban jár az autonómia valamely formája, melyet az újonnan megválasztott horvát vezetés megtagadott. Veszélyben érezték magukat, s a szerb nép mindig is megvédte kisebbségét Horvátországban. A második világháborús usztasa mészárlások emléke mélyen beleágyazódott a szerb nemzeti tudatba.
P. H.: Mindezek ellenére meglehetősen egyértelmű az a szándék, hogy a szerbek Jugoszlávia nagy részében hegemón helyzetet teremtsenek maguk számára.
M. GY.: Szerbia mint köztársaság formálisan nem résztvevője a konfliktusnak. A Horvátországban élő szerb kisebbség lázadt fel, melyet a horvát milícia elfojtott. A konfliktus kezdetekor a hadsereg többé-kevésbé semleges volt.
Ennek ellenére a szerbek nem igazolhatják az ilyen mértékű katonai részvételt. Krajna politikai vezetése, Szerbia támogatását maga mögött tudván, elszánta magát arra, hogy megnöveli saját etnikai területét. Már a dalmát kikötőről, Zadarról is szerb területként beszélnek.
A szerb elnök, Slobodan Milosevics szándékai továbbra sem egyértelműek. Bár arról beszél, hogy egységes Jugoszláviát akar, a szerb befolyás erősítése jugoszlávellenes. Ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a szerb kisebbség egy újjáalakult Jugoszláviában nem törekedne nemzeti jogainak és autonómiájának rendezésére. Félek azonban, hogy ezt Szerbia területének megnövelésével véli kivitelezhetőnek, ez pedig – kimondatlanul is – háborúhoz vezet Horvátországgal, sőt a szomszédos Boszniával és az albán többségű Koszovóval is. Amennyiben a háborúba Koszovó is bekapcsolódik, az Albánia hadba sodródását is maga után vonja. Noha Albánia gyenge és demoralizált, a koszovói albánok nemzetileg egységesek és elszántak.
P. H.: Mind Horvátország, mind Szlovénia a nemzeti önrendelkezés jogára hivatkozva követel függetlenséget. E jog alkalmazása problematikus lehet olyan etnikailag vegyes területeken, mint Horvátország és Bosznia. De vajon megtagadható-e?
M. GY.: Elméletileg természetesen mindenki rendelkezik ezzel a joggal, ám a valóságban közel sem élvezünk ekkora szabadságot. Sem Horvátország, sem Bosznia nem szakadhat el háború nélkül. Amennyiben Horvátországnak joga van a nemzeti önrendelkezéshez, e jog a szerb kisebbséget is megilleti, és nem fognak habozni, hogy kimondjak csatlakozásukat Szerbiához. A köztársaságok eltérő helyzetét tovább nehezíti a képmutatás. Míg a szerbek a Horvátországtól való elszakadás jogát követelik, ugyanezt a jogot megtagadják a koszovói albánoktól.
Mivel Szlovénia etnikailag egységes, és a jelenlegi határok megegyeznek az etnikai határokkal, függetlenné válhat. Ugyanez történhet Macedóniában is, ám veszélyt jelenthet Bulgária és Albánia csakúgy, mint Szerbia. Igazságos határokról beszélni Jugoszlávián belül illúzió. Ugyanez áll egész Európára, nemcsak Jugoszláviára.
P. H.: A horvátországi háború kiterjedésével a szövetségi hadsereg is egyre mélyebben bekapcsolódott a harcokba. Ezt mivel magyarázza?
M. GY.: A hadsereg minden más szervezetnél tovább tartotta magát az egységes Jugoszlávia régi, kommunista ideológiájához. A köztársaságok által kezdeményezett függetlenség megkésett, ám párhuzamos folyamatot indított meg a hadseregen belül is. A katonai hierarchia kommunista ideológiáját egyszerűen nemzeti orientációra változtatta. Jelenleg – Szerbia kivételével – minden köztársaság saját hadsereget akar. A szlovén, macedón és horvát tábornokok egyaránt a hadseregből való dezertálást hirdetik, így, annak ellenére, hogy a hadsereg formálisan jugoszláv, a valóságban egyre inkább szerb befolyás alá került.
P. H.: Látható-e a konfliktusnak bármiféle megoldása?
M. GY.: Amennyiben valamilyen új tényező nem lép be, nemigen látok módot a háború közeli befejezésére. Ugyanakkor azt sem gondolom, hogy egy minden felet megmozgató Balkán-háború elkerülhetetlen volna. Az emberek – még Szerbiában sem – lelkesednek a háborúért.
Az európai intézményrendszernek kulcsszerepe van a jugoszláv rendezésben. A korábbi, tartalmilag üres kezdeményezésekhez képest a jugoszláviai békekonferencia konkrét lépéseket ígér. Az eddigi európai diplomáciai lépéseket kiábrándítónak tartottam.
A Szlovénia és Horvátország függetlenségének elismerésére tett német és osztrák döntéseknek negatív hatásuk volt. Egyrészről támogatták Horvátország politikáját, mely szerint a polgárháborúval ki lehet kényszeríteni a nemzetközi elismerést, másrészt a független Horvátország lehetősége csak további félelmeket keltett a szerb kisebbségben. Így ösztönözte is őket a lázadás folytatására.
P. H.: Ebben az esetben hogyan képzelhető el a jugoszláviai népek és nemzeti kisebbségek együttélése a jövőben?
M. GY.: Új liberális, demokratikus állami berendezkedésre van szükség, amely valahol a szövetség és a konföderáció között helyezkedik el. A köztársaságok teljesen független életet élnek, mégis egy erős központtal rendelkeznek. A köztársaságoknak egységes hadseregben, pénzügy- és külpolitikában kell megegyezniük, valamint kölcsönösen biztosítaniuk kell az emberi jogok érvényesülését.
P. H.: Nem késtek már el mindezzel? Hiszen az egységes Jugoszláviára egyszer már nemet mondtak.
M. GY.: Nem lehet késő, hiszen a háború elkerülésére semmilyen más eszköz nem áll rendelkezésre. Az én elképzelésemhez hasonlatos javaslatot terjesztettek be Bosznia és Macedónia elnökei az elmúlt hónapban. A köztársaságok vezetői eleinte egyetértettek, majd másnap némelyikük visszavonta beleegyezését.
P. H.: Érintik ezek a szovjet események Jugoszláviát?
M. GY.: A szerb vezetés volt az egyetlen Európában, amelyik nem ítélte el a puccsot. A Szovjetunió valamelyes védelmet nyújtott Szerbiának és a hadsereg héjáinak. Úgy gondolom, ezután a moszkvai vélemény közelebb lesz Nyugat-Európáéhoz, s ezzel még inkább elszigeteli Szerbiát.
Jugoszláviának is hasznos lenne egy Gorbacsov típusú politikus. Ám ilyen politikus nincsen a láthatáron, sőt, nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy ilyen ember képes lenne megoldani az itteni nacionalizmus problémait. Úgy gondolom, hogy a Szovjetunió válsága könnyebben fog megoldódni, mint a jugoszláviai krízis.
- Külföld [6]