Tárgyilag erősen kifogásolható Kun Miklós történész néhány – gyanítom odavetett – mondata a II. világháború előtti Szovjetunió (értsd: Sztálin) katonai káderpolitikájáról.
Közismert, hogy 1937–38-ban a Vörös Hadsereg (nemet minősítés szerint addig kiváló) parancsnoki karát lefejezték. Ezzel nincs mit vitatkozni. De azzal igen, hogy 1940-ben, a „csisztka” után majd három évvel – mint Kun mondja – dilettánsok irányították a szovjet haderőt. A való helyzet az, hogy a kérdéses évben, a „finn háború” – magyarul: a Finnország elleni szovjet agresszió – roppant keserű tanulságai után Sztálin kénytelen volt megint szakemberek után nézni. E tájékozódásának akkor már nem volt politikai kockázata, hiszen csupa megfélemlített, az ő megfellebbezhetetlenségét feltétel nélkül elfogadó ember közül válogatott. Ekkor nevezte ki Tyimosenkót hadügyi népbiztosnak és Mereckovot (aki hajszál híján odaveszett a tisztogatások során) vezérkari főnöknek.
Ha nem tisztázzuk, hogy a szerző 1940 melyik felére gondol, érthetetlen az a közlése, hogy ebben az évben a hadügyi népbiztosság (minisztérium) munkáját főhadnagyokból avanzsált tudatlanok irányították. Egyrészt az általa névvel nem megjelölt népbiztos-helyettesek nem is foglalatoskodhattak ilyesmivel, tudniillik ez a „narkom” – tehát a miniszter, valamint a vezérkari főnök dolga volt. E két férfiút – névvel – épp az imént említettem. Nota bene, mindketten jól szerepeltek a Nagy Honvédő Háborúban is. De a részletek iránt érdeklődőknek elmondhatom, hogy akkor, amikor Zsukov hadseregtábornok (1941 legelején) vezérkari főnök, valamint (hivatalból) a miniszter első helyettese lett, a vele szolgáló miniszterhelyettesek listáján nem lehet felfedezni „három évvel korábban volt főhadnagyokat”. Az iratban, amelyet a kezemben tartok, a tüzérség ügyeivel megbízott helyettes, az idióta Kulik marsall az egyetlen „kakukkfióka”: ő sem azért, mert egy-két évvel korábban még főhadnagy volt, hanem azért, mert elméleti kérdésekben éppúgy hasznavehetetlen volt, mint gyakorlatiakban. (Sztálin azért kitartott mellette – ő tudta miért.)
Ami a többi helyettest illeti, a vén Bugyonnij marsall alkalmatlan volt a modern háborúra, de a polgárháború óta egyfolytában a hadsereg egyik vezetője volt; Saposnyikovot a cári tisztikartól örökölte Sztálin, de valamilyen különös oknál fogva éppúgy tisztelte őt, mint tábornoktársai (érdekes módon a nagy tisztogatások idején ő volt a vezérkari főnök, de történészektől vagy kortársaitól egy rossz szót nem lehet olvasni róla); Ricsagov, a „spanyol polgárháború hőse” volt, tőle komoly tapasztalatokkal.
Mármost, ami Kun állításainak másik felét illeti, azt nevezetesen, hogy Sztálin haragjának, a német támadást követő sorozatos kudarcok nyomán, dilettánsok estek volna áldozatul, ugyancsak cáfolni kell. Az 1941 júliusában kivégzettek legnevesebbje D. G. Pavlov hadseregtábornok volt, régi és ismert katonai vezető, aki valóságos hősként tért vissza a spanyol polgárháborúból. Tévedés ráütni az újdonsült generális címkéjét, amiképpen tévedés ezt tenni vele együtt kivégzett tábornoktársaival – gyakorlatilag az ún. Nyugati Front teljes vezérkarával. D. G. Pavlovról még annyit, hogy hosszú időn át szinte egyszemélyes „háborút” folytatott azért, hogy a Vörös Hadsereget állítsák át a gépesített hadviselésre. Ezzel utóbb sikere volt – csak neki már, és mellesleg: a hadseregnek is, kicsit túl későn.
P. S.: Egyébiránt semmi vitatkoznivalóm nincs Kun kitűnő cikkének egész mondanivalójával, illetve annak dokumentálásával.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]