– Az elmúlt hónapban a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) és az Európai Közösség szinte minden ismert szakértője személyesen „elzarándokolt” Kozlodujba. A nemzetközi sajtó igen sötét képet festett az ottani állapotokról. Valóban ennyire súlyos a helyzet?
– Ezt az önök belátására bízom. Az erőmű illetékesei 1974 óta nem dolgozták ki a lakosság evakuálásának tervét üzemzavar esetére. A rendszeres sugárzásmérés és a szigorú higiéniai ellenőrzés hiánya miatt a dolgozók és családtagjaik állandó fenyegetettségben élnek, mert lakásaikban a sugárzás jelentősen meghaladja a megengedett mértéket. Ennek az az oka, hogy a személyzet abban a munkaruhában jár haza, melyet előírás szerint naponta meg kellene semmisíteni, pontosabban az úgynevezett lágy nukleáris hulladék számára fenntartott tárolóban elhelyezni. Ilyen jellegű építmény Kozlodujban egyáltalán nincs, az országban található egyetlen tároló pedig messze elmarad a nemzetközi követelményektől.
A balkáni mentalitás és az üzemeltetési kultúra rendkívül alacsony színvonala miatt az erőműben hihetetlen állapot uralkodik: a vezetők nem hozzáértés szerint, hanem „sógor-komasági” alapon nevezték ki a magasabb beosztású munkatársakat. Megtörtént, hogy a hűtőrendszerben lerakódott radioaktív iszapot – mielőtt a Dunába ömlött volna – kitisztították, és szétterítették a szabad ég alatt. Az iszap megszáradt, s azóta a szél szerteszét fújja a sugárzó szemcséket. Az űrfelvételeken az egész környék „világít”. Mindezek után megjelenik Morris Rosen úr, a NAÜ biztonsági ügyekben illetékes igazgatóhelyettese, és azon háborog, hogy Kozloduj utcái sárosak. Sár persze bőséggel akad, nincs viszont orvosi rendelőintézet (az erre szánt pénzből szálloda épült a NAÜ szakemberei számára), és eddig még a bekötőutak sem épültek meg. Épp ez utóbbi körülmény teszi lehetetlenné a lakosság evakuálását egy esetleges baleset bekövetkeztekor.
– Van esély arra, hogy ez bekövetkezzen?
– Különbséget kell tennünk baleset és nukleáris katasztrófa között. A legutóbbi szakértői vélemény szerint az erőmű elavult ugyan, de katasztrófával, a csernobilihoz hasonló robbanással nem fenyeget. Mindamellett tudomásul kell vennünk, hogy a térség földrengésveszélyes, az első és második blokk rezgéscsillapítói tíz éve működnek, az előírás szerint viszont hétévente cserélni kellene őket. Egyik látogatásuk alkalmával a NAÜ szakértői bennragadtak a liftben, mielőtt elértek volna a reaktor legfelső szintjére. Milyen lehet az erőmű érzékenyebb műszereinek az állapota, ha a személyzet egy felvonót nem tud biztonságosan működtetni?
A Kozloduji Atomerőmű biztonsági rendszere sem tökéletes. Tavaly december 29-én a minisztertanács huszonötmillió dollárt és százhuszonhatmillió rubelt szavazott meg a berendezések korszerűsítésére, 1990-ben azonban egy fillért sem fordítottak erre a célra. Ezért az akkori egypárti (kommunista) Lukanov-kormányt terheli a felelősség.
A harmadik és negyedik blokk biztonsági rendszere a csernobilihoz hasonló, vagyis másfél-két perc késéssel reagál. Úgy tartják, ezeknek a blokkoknak a konstrukciója megfelelő: hasonlók Helsinki környékén is működnek, igaz, az otthoni reaktorokat ellátták védőernyővel, valamint késedelem nélkül jelző amerikai biztonsági rendszerrel.
– Nem lehetne ezeket Kozlodujban is alkalmazni?
– Lehet, sőt kell is, azonban először el kellene végezni az úgynevezett screeninget, azaz a reaktorok belső burkolatának átvizsgálását. Két blokk esetében ez majdnem félmillió dollárba kerül. Wolfgang Krompf, az osztrák zöldek szakértője szerint az első két blokkra kár lenne ennyi pénzt költeni – ezeket egyszerűen le kell állítani. A másik kettő felújítva 2015-ig még működőképes lesz. Ezalatt a bolgár energetikának alternatív megoldást kell találnia, mivel az atomenergiának már semmilyen perspektívája nincs. A nukleáris hulladékot nyolc éve nem szállítják el az országból, Afrikában és Oroszországban pedig már törvény tiltja az idegen radioaktív szemét bevitelét.
– Térjünk vissza az „emberi tényezőhöz”. A bolgár, német és osztrák sajtóban azt állítják, hogy Kozloduj a szovjet szakemberek távozása után került különösen nehéz helyzetbe.
– A problémát én inkább abban látom, hogy helytelenül álltak hozzá a szakemberképzéshez: először felépítették a reaktorokat, s csak ezt követően képezték ki a dolgozókat, méghozzá ott, a helyszínen. A csernobili katasztrófa után jelentősen csökkent azoknak a száma, akik az atomerőműben akartak elhelyezkedni, így nem nagyon lehetett válogatni az emberek között. Ennek ellenére amikor 1987-ben az erőmű történetének legsúlyosabb balesete bekövetkezett, a dolgozók sikeresen elhárították a katasztrófát. A szovjet szakértőkről csak annyit, hogy tizenhatuk közül csupán négyen tudták teljesíteni egy nemzetközi bizottság alkalmassági tesztjét. A fizetésükkel kapcsolatban sem tudtunk megegyezni. Négyezer dollárt kértek havonta, s ezt egy olyan ország, mint a miénk, ahol az államelnök fizetése havi száz dollárnak felel meg, képtelen teljesíteni.
– Tehát ha nincs pénz, bízzunk a szerencsében?
– Az Európai Közösségtől tízmillió ECU-t kaptunk az energetika fejlesztésére. A baj csak az, hogy ezt az összeget teljes egészében felemészti a kozloduji erőmű; az alternatív elképzelések megvalósítására semmi sem fog maradni. Abban reménykedünk, hogy a parlament hamarosan elfogadja az atomenergia békés célú felhasználásáról szóló törvényt. A tervezet önmagában nem rossz, egyetlen hátulütője, hogy megengedi a minisztertanácsnak, hogy felülbírálja a NAÜ döntéseit. Ez várhatóan akadályozni fogja az erőmű szabályos működtetését, hiszen egy kormány sem kockáztatja népszerűségét azáltal, hogy a lakosságot takarékosságra szorítja. A környezetvédelmi bizottság ezért határozottan ki fog állni az erőmű mindenároni üzemeltetése ellen, s ragaszkodni fog a nemzetközi felügyelet állandósításához.
(Szófia)
- Külföld [7]