A Fazekas Mihály Gimnázium matematika-tagozatára jártam. Általános iskolás korunkban mindannyian hozzászoktunk az osztályban ahhoz, hogy mi vagyunk a legjobbak. De persze tudtuk, hogy ez nem így lesz. Legfeljebb egy-kettőnek ha sikerülhet itt is a legjobbnak lenni. És kialakult egy furcsa közmegegyezés – amiről egyébként sem az iskola, sem tanáraink nem tehettek, más évfolyamokra nem is volt jellemző – nem illett ezt ambicionálni. Nem illett azt hinni, hogy mindenkinél jobb lehetek, ha akarom. Mi mind nagyon okosak vagyunk: de hogy jön valaki ahhoz, hogy többnek tartsa magát ennél a sok-sok okos embernél.
És milyen érdekes: az osztály sorozatban hozta el az országos matematikaversenyekről a második, harmadik, negyedik, ötödik helyeket – csak elsők nem lettünk soha. Az első mindig egy berzsenyis fiú lett, bár a legjobb tízbe jó, ha egyszer bejutott más is, a Berzsenyiből.
Az egyik nem akar…
1989 nyarán már mindenki tudta, hogy az MDF miniszterelnök-jelöltje Antall József lesz. Azt viszont senki – mi, tagok sem, hogy ki az SZDSZ-é, arra az esetre, ha mi nyerünk. A választás előtti hetekben ez már határozottan idegesítő volt, de mindig nyugtatgattuk magunkat, sebaj, a lényeg az, hogy legalább öt jobbat tudunk adni, mint Antall. Soroltuk is a neveket: Kis, Magyar, Pető, Tamás, Tölgyessy… Nem nyertünk. Ezek után azt vártuk az előbb felsorolt személyektől: álljanak a párt élére – mindegy, hogy elnöknek, frakcióvezetőnek, ügyvivőnek vagy akárminek fogják majd hívni őket – és győzzék meg az embereket, hogy rosszul választottak. Magyarázzák el, miért is gondoljuk azt mi tizenötezren, hogy velünk jobb lenne. Biztosak voltunk benne, hogy legközelebb csak mi nyerhetünk, mert képtelenség, hogy ilyen embereknek ez ne sikerülne.
Aztán szép lassan kiderült, hogy – amint Füles mondja a Micimackóban – az egyik nem akar, a másik nem tud. Többségük nem akar. Pető Iván viszont nem tud mást mondani leendő reménybeli választóiknak, mint hogy „most politikai apály van”, tehát nem is érdemes beszélni olyan dolgokról, hogy mi lenne, ha… És ezt az irányt az előző szám vitaindítója helyesnek tartja. Úgy látszik, abból indul ki, hogy az országban csupa SZDSZ-tag lakik, akik legközelebb automatikusan ránk szavaznak majd. Tölgyessy viszont akar is, tud is.
„A liberális értelmiség elhagyhatja a pártot, ha ő lesz az elnök…”, hangzik egyre többfelől. Miért hagyná el? Tölgyessynek talán valami gyökeresen új politikája lenne, amivel nem lehet azonosulni? Dehogyis. Mindnyájan tudjuk, hogy nincs így. (Hack Péter a legutóbbi számban szinte vádlóan mondja ezt.) Akkor hát? Mert személy szerint nem szimpatikus nekik Tölgyessy, és rokonszenvesebbek azok, akik tavaly félreállították? Dehát ebből már kinőttünk, nem? „Óvó néni, a Petike csúnya kisfiú, nem akarunk vele játszani” – ezen a színvonalon állna ez a bizonyos liberális értelmiség?
Tölgyessy nem hozna új politikát, viszont másként fogalmazná meg a régit. Ismert mondás – sajnos nem tudom, kitől származik – „aki huszonnyolc mondatban mondja el azt, amihez tíz is elég lenne, az egyéb gazságokra is képes”. A mostani helyzetünkre szerintem egy új változat érvényes, aki nem tudja megfogalmazni tíz mondatban azt, amit egyébként, egymás közt huszonnyolcban szoktunk, az egyéb jótettekre sem képes. Főleg egy ország felvirágoztatására nem. Mert ahhoz előbb, bármilyen csúnya is ez a szó, hatalomra kell jutni. Ahhoz pedig erre is szükség van. És vajon azokat a programtéziseket, amelyekről nemrég vitázott a tagság, hány nem SZDSZ-tag fogja elolvasni? Ha valaki azt mondja, hogy rövid, közérthető formában is meg kéne fogalmazni ugyanezt, az miért populista?
Hatalomvágyó embert!
Apropó, hatalom (és Laki Mihály-cikke ugyancsak a múlt heti számban, hisz aki olvasta, az tudja, hogy az előző mondatommal erre az írásra céloztam). Laki Mihály azt írja, hogy Tölgyessy „riasztóan hatalomvágyó”. Nem a poén kedvéért írom, hanem egészen őszintén: ez a szemlélet az, ami engem legjobban riaszt az SZDSZ-ben. Hogyan lehet egy demokratikus pártban, amely évente választja elnökét, riasztó, ha valaki elnök akar lenni? Nem az lenne sokkal riasztóbb, ha olyan elnököt választanánk, aki nem akar az lenni, vagy ha pártelnök esetleg lenne is, miniszterelnök aztán a világ minden kincséért sem? Aki egy ilyen párt tagja szeretne lenni, alapítson magának. Én arra vágyom, hogy az én pártom alakítsa a kormányom politikáját: ezért léptem épp ebbe a pártba.
Marad még az, amit Hack Péter mondott, hogy Tölgyessy a párt háta mögött, a háttérben kötne „elegáns megállapodásokat” a többi párttal, és az ügyvivői testület meg a frakcióvezetés nem lenne elég ellensúly ennek megakadályozására, mert amikor frakcióvezető volt, akkor sem tudott „a négytagú frakcióvezetőség és Kis János együtt… ellensúlyt képezni”. Valami ilyesmivel indokolta Tamás Gáspár Miklós is Tölgyessy lemondatását még annak idején, és én már akkor meg szerettem volna kérdezni: konkrétan miről van szó? Milyen megállapodásokat kötött Tölgyessy, amikbe be kellett volna vonnia a pártot? Bármi efféle történt is, hatását nem vettük észre, túl lényeges dolog tehát nemigen lehetett. Hack Péter is csak a „paktumot” hozza fel példaként, ami amellett, hogy nagyon régen – szinte egy másik politikai korszakban – köttetett, egyértelműen sikeres is volt. Vagy talán valamelyikünk jobban szeretné Szabad Györgyöt látni a köztársasági elnöki székben Göncz Árpád helyett, akinek a szívóssága és bölcsessége talán azon a területen is, ahol a paktum eddig csődöt mondott – a rádió, televízió pártatlansága – meghozza az eredményt? (Nem lehetetlen ugyanis, hogy az alelnökvita olyan megoldással zárul, ami közelebb visz ehhez, mint az eredeti állapot.)
Ki kísérletezik?
Hack Péter azt mondja, hogy Tölgyessy elnöksége „olyan lenne, mint az Expo”, akkor lesz mindenki számára nyilvánvaló, hogy „mekkora katasztrófa” ha megvalósul. Lehet, hogy humorosnak szánta a hasonlatot. Én megalázónak éreztem, mert nem veszi figyelembe, hogy amiről ezúttal szó van, az nem egy beruházás, hanem egy ember. Nem forintban mérhető bevételekről és kiadásokról van szó, hanem egyikünkről közülünk, akinek vannak erényei és hibái, de főleg a változás képessége. Tölgyessy frakcióvezetői stílusa kétségkívül gyakran nem volt szerencsés. De aki látta legutóbbi tévészereplését, a Napzárta előtt párbeszédét Kónyával a tévéalelnök-ügyben, az láthatta, mennyire le tudta vonni a tanulságokat a tavalyi évből.
„Mi riasztó az SZDSZ-ben?” kérdeztem írásom címében, és részben már válaszoltam is. Nem tudom azonban említés nélkül hagyni Hack Péter ijesztő gondolatfutamát cikke végén. „Nem hiszem, hogy az SZDSZ politikusai megengedhetnék maguknak azt, hogy a tagság rovására kísérletezzenek.” Megtisztelő lenne, ha a novemberi küldöttgyűlés több száz résztvevőjét nevezné itt Hack Péter „politikusnak”. De tartok tőle, hogy nem erről van szó; politikusok alatt egy sokkal szűkebb vezetői réteget szoktunk érteni. Márpedig tudtommal nem ők választják majd az elnököt, hanem a mi küldötteink. Mi kívánunk „kísérletezni” saját magunkon; a döntés joga és felelőssége a miénk. Remélem, semmilyen módon nem akarja senki ezt elvenni tőlünk. Remélem – és a magam nevében ígérem – azt is, hogy a vesztes oldalán senkinek sem jut majd eszébe, hogy elhagyja a pártot, ha tiszta lesz a küzdelem. Mindettől függetlenül ezúton javaslom, hogy ideiglenesen módosítsuk az alapszabályt, és válasszunk ezúttal csak fél évre elnököt. Meggyőződésem, hogy Tölgyessy Péter ezalatt is bizonyítani fog.
(A szerző matematikus, továbbképzési ösztöndíjas)
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]