Az 1949-ben alakított és 16 országot tömörítő szervezet ugyanis voltaképpen betöltötte feladatát. Az volt a jogcíme a létezésre, hogy megvédje a térséget a szovjet terjeszkedéstől. A terjeszkedés veszélye azonban megszűnt, egyesek szerint olyan alaposan, hogy vele együtt megszűnt a NATO létalapja is. De Washingtonban és a nyugat-európai fővárosokban úgy döntöttek: következik a folytatás.
A hidegháború lezárulása utáni korszakról írandó második kötet azonban sokban el fog térni az elsőtől. A római értekezleten elvetették az eddigi stratégiát, a „rugalmas elrettentés” doktrínáját, aminek az a lényege, hogy a szovjet támadásra fokozódó erősségű nukleáris ellencsapással fognak válaszolni. E hadviselésnek főként Németország látta volna kárát; ha ehhez folyamodnak, mind a nyugati, mind a keleti fele porrá és hamuvá válik. Most viszont kivonják az atomfegyverek nyolcvan százalékát Nyugat-Európából – elsősorban Németországból –, és a „tömeges megtorlást” (a doktrína másik elemét ugyancsak idejétmúltnak nyilvánítva, minden eddiginél nagyobb mértékben csökkentik a katonai létszámot).
Az új helyzet új stratégiát kíván. Választ a mai kihívásokra: a stabilitás hiányából fakadó veszélyekre, az etnikai feszültségekre, a szociális megrázkódtatásokra. Kisebb, mozgékonyabb, bárhol gyorsan bevethető, legkorszerűbb technikával felszerelt multinacionális alakulatokat állítanak fel. Midőn a stabilitás hiányáról szólnak, főként a Szovjetunióra, Kelet-Európára, a Közel-Keletre, Észak-Afrikára gondolnak.
Kinyitották Pandora szelencéjét
De pillanatnyi kétség sem lehet; hogy a fő veszélyforrásnak a széteső Szovjetuniót tekintik. Tiszteletben tartják az önrendelkezési jogot, mondogatták a római felszólalók, de az egyes szovjet köztársaságokat mégis lebeszélték a különválásról. Még inkább arról, hogy nagy, „költséges” hadseregeket akarjanak fenntartani. De kivált arról beszélték le őket, hogy egyik vagy másik köztársaság visszatartsa, a saját tulajdonába vegye az ott rekedt nukleáris fegyvereket. Nem vitás, hogy az új NATO legfőbb gondja: lehet, hogy két vagy három új atomhatalom keletkezik Európa peremén. És az a gondolat sem hagyja őket nyugton, hogy ezek a veszélyes játékszerek kézen-közön idegenbe, például valamelyik olajország vagy kábítószermaffia kezébe kerülhetnek.
E nemkívánatos lehetőségek indították a konferenciát a Baker–Genscher-javaslat elfogadására, ami újból összehozza a Szovjetuniót, a három balti államot meg Romániát és Bulgáriát a NATO védőernyője alá kéredzkedő Magyarországgal, Csehszlovákiával, Lengyelországgal. A kilenc országot nyomban meghívták a Rómában elhatározott együttműködési tanácsba.
A tanács nem kínálja fel a NATO-tagságot, és nem ígér semmiféle garanciát. De egyes amerikai diplomaták szerint csupán első lépés: az a távlati cél, hogy az olyan demokráciákat, aminő Magyarország vagy Csehszlovákia, felvegyék az Észak-atlanti Szövetségbe. De még nem most, mert az új demokráciák nagy szociális és gazdasági problémákkal küszköditek, a piacgazdaságra való átmenetet nacionalista és etnikai konfliktusok veszélyeztetik.
A Rómából hazafelé tartó Bush megállt Hágában, és beszédet mondott. A holland fővárosban részletesebben is kifejtette azokat az érveket, amelyek az Európai Közösségbe meg a NATO-ba kéredzkedő új demokráciák nem azonnali, hanem fokozatos befogadása mellett szólnak. „A kommunizmus összeomlása kinyitotta az etnikai gyűlölködés és bosszú Pandora-szelencéjét. Európa tudatában van a gyűlölet fűtötte nacionalizmus veszélyeinek, a még rosszabb rasszizmusnak és antiszemitizmusnak.” Az efféle indulatok – „amelynek nem lehet helye az új Európában” – a demokratikus tolerancia és a békés átalakulás szellemében hidalhatóak át, illetve „a többségi uralomnak a kisebbség jogait tiszteletben tartó koncepciójával”. Jugoszlávia az elriasztó példa, hangoztatta az elnök, hogy „miként dönti az országot véres polgárháborúba a nacionalizmus büszke fogalma”.
„Amerika szerepe Európa védelmében”
Rómában tehát színre lépett az új NATO. De a tanácskozásnak volt még egy vetülete: az atlanti kapcsolatok problémája. Durvábban fogalmazva: az amerikaiak helye és jelentősége Európa jövőjében.
„Abból a feltevésből indulunk ki, hogy a nyugat-európai unió nem teszi fölöslegessé Amerika szerepét Európa védelmében és ügyeiben. De ha föltevésünk téves – ha önöknek az a végső célja, hogy önállóan gondoskodjanak Európai védelméről –, akkor, barátaim, eljött az idő, hogy ezt megmondják.”
Az elnök kirakta a kártyákat az asztalra. Leszögezte, hogy európai érdekeiről nem akar lemondani az Egyesült Államok. Azaz Bush kérdése: a római konferencia drámai csúcspontja. De pártolja az integrációt, támogatja a politikai uniót, sőt még „a célba vett védelmi identitást” is. „De a WEU – a Nyugat-európai Unió – nem helyettesítheti a NATO-t. Nem lehet az Észak-atlanti Szövetség alternatívája.
Az elnök szokatlanul nyílt és egyértelmű szavaira megindultak a hűségnyilatkozatok. Az amerikaiak európai jelenlétének folytatását kívánjuk, hangoztatta Kohl, és ezúttal Mitterrand kontrázott neki. Mégis Bush órája ezúttal rosszul járt. Még nem jött el annak az ideje, hogy a nyugat-európai vezetők a „végső célról” nyilatkozzanak. Még nincs is közös végső céljuk, az önálló európai védelem (tehát az önálló Európa) hívei az Európai Közösség belviszonyainak tisztázatlansága miatt sem vallhatták színt.
Más téma, hogy az elnököt örömmel töltötték el Kohl és Mitterrand nyilatkozatai. Bush sűrű külföldi fellépéseit növekvő ingerültséggel szemléli a közvélemény és a hangulati ingadozásokra – odaát ez a szokás – érzékeny törvényhozók. Az ingerültség oka az ismét recesszióba hulló gazdaság, a rossz és drága egészségügy, amivel az elnök a közvélemény ítélete szerint a kelleténél kevesebbet foglalkozik, ezzel szemben a nagyvilág gondjaival a kelleténél többet. De most Bush elmondhatja odahaza, hogy a NATO továbbra is olyan intézmény, amelyben az Egyesült Államoknak jövője van.
De az homályban marad, hogy meddig tart ez a jövő. A franciák és a németek kereken elutasították annak megvitatását, hogy kinek fogadjon majd szót a WEU leendő hadereje. Az a sereg, amelynek magvát a közelmúltban megalakított harmincötezres létszámú francia–német vegyes hadtest alkotja. Az Európai Közösségnek? Avagy – az EK-hoz és a NATO-hoz egyformán kötődő katonaságként – mégis inkább a NATO-nak? Melyik a fontosabb, ha meleg a helyzet? Továbbá: a WEU-katonák egyben NATO-katonák lesznek?
A védelmi identitás
E faggatózásokra az volt a sztereotip válasz, hogy „Rómában vagyunk, nem „Maastrichtban”, ahol az Európai Közösség vezetői fognak tanácskozni. A választ aztán megfejelték még avval a váddal is, hogy az „atlantisták” így akarják előre a számukra kedvező mederbe terelni a holland kisvárosban tartandó vitát.
Az Egyesült Államok európai perspektívái körül forgó kérdésnek volt egy alkérdése. Hol szabad felhasználni a „bárhol gyorsan bevethető” NATO-egységeket? Ezeket arra teremtették, hogy a stabilitás hiányából fakadó veszélyeket küzdjék le. De az efféle veszélyek rendszerint nem a NATO illetékességi körén belül jelentkeznek, nem a jólét és a civilizáció keretei között. Viszont az előírás változatlanul így hangzik: ha egy NATO-országot támadás ér, a szervezet beavatkozik. Aki egy NATO-országgal ujjat húz, az összessel kikezdett. De: „Out of area”, vagyis a bűvkörön túl nincs cselekvési kötelessége (és joga) a szervezetnek.
Ezt így nem is merte kérni senki. De az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Olaszország, Hollandia – a jelenlegi menetben belőlük áll az atlantisták csoportja – javasolta, hogy minden NATO-tag vehesse igénybe a szervezet bázisait, infrastruktúráját, logisztikáját, ha olyan vállalkozásra adta a fejét, amit az ENSZ támogat. Ámde az Öböl-háború kellemetlen tanulságait levonó javaslat együtt járhatott volna az amerikai hatáskör növelésével, és így a franciák makacsul ellenezték. A németek hallgattak: alkotmányuk még mindig tiltja a katonai szerepvállalást a NATO határain kívül.
Végezetül mindenki az „európai védelmi identitásról” beszélt. Ez lett a kulcsszó; ebben megfér mind a két értelmezés: az amerikaiak európai szerepkörének folytatása és az amerikaiak valamikori kitessékelése. A vita nem ért véget, sőt alkalmasint tovább éleződik, december 9-ig az Európai Közösség maastrichti csúcskonferenciájának kezdetéig. Lehet, hogy még ott sem dől el. Többek közt – de nem egyedül – azért, mert Major brit miniszterelnök, aki időközben meglátogatta Kohlt, számos fenntartást jelentett be. Észrevételei hasonlóak elődjének, Thatchernek az észrevételeihez. De mégsem azonosak. A nagy különbség: Major voltaképpen akarja, hogy létrejöjjön az Európai Közösség gazdasági, pénzügyi meg politikai uniója, és Anglia legyen tagja ennek az uniónak. Thatcher beérte a Közös Piaccal. Csakhogy Angliában közeleg az új parlament megválasztása, és a kormányfőnek szüksége van az összes konzervatívok támogatására. Jobb szeretné hát, ha a lényeges döntések a nyárra tervezett választás után szülemének. Vagyis, nem a hollandok szilveszterkor lejáró elnöksége idején, hanem később, a portugál éra alatt. De vannak a napi politikai megfontolásokon túl is kifogásai, amelyek a lényeget érintik.
Hallják meg a felvételt kérő országok hangját, ajánlotta Rómában Major. Elszegődött a csatlakozni óhajtó országok ügyvédjévé, ebben is Thatchert utánozva. De elődjénél nem nagyobb sikerrel. Próbálkozása abban a reményben fogant, hogy a kibővítés hátráltatja az elmélyítést, azaz lassítja az integrációt. Az angolok mindenképpen Európában kívánják tartani az amerikaiakat, és kérik, hogy az 1996-ban forgalomba kerülő közös európai pénzt Angliában ne kelljen nyomban bevezetni. És egyáltalán – ide fut ki minden – a brit miniszterelnök azt szeretné, ha nem ennék a kását olyan forrón, mint ahogyan főzik.
Európában a belügy és a külügy mellett sok helyütt már egy harmadik kategóriában is gondolkoznak. Ha a kültéma egy másik EK-országgal van kapcsolatban, mind gyakrabban „európai belügyet” emlegetnek. A brit kormánnyal ez nem fordulhat elő. Számukra ma, csakúgy, mint holnap, az európai ügy: külügy.
- Külföld [6]