Tisztelt Szerkesztőség!
Lassan finiséhez közeledik az SZDSZ elnökválasztási kampánya. Ebben a versengésben elindult jelöltként Mécs Imre is, akiről az alábbi teljesen szubjektív néhány gondolatot szeretném elmondani, hogy a lapot olvasó, még aktív SZDSZ-tagok, valamint a választási jogosultsággal bíró küldöttek döntésük meghozatala előtt mérlegelhessék, hogy ha Mécs Imrére szavaznak, kire is adják le voksukat. Az olvasó tájékoztatására: már nem vagyok az SZDSZ tagja, mint párton kívül álló mondom a magamét.
Mécs Imrét valamikor 1987-ben kerestük fel katalizátoros kollégáimmal, miután szívélyesen invitált lakására, mert elmondtuk, hogy kiadtunk egy könyvet az 1956-os mártírok sírjainak állapotáról, szeretnénk neki megmutatni, és felkérni őt a terjesztésére. Némi szorongással léptük át az ajtaját, hiszen tudtuk már, hogy ’56 után halálra ítélték, majd életfogytiglani kapott, s hogy végül amnesztiával szabadult, de nem tudtuk, hogyan fogadja majd temetőmentő ötletünket, felháborodásunkat, azt, hogy a magyar nemzet szégyenének tartjuk a Rákoskeresztúri temető 301-es parcelláját (Hangsúlyozom, 1987-et írtunk!), és azt az álláspontunkat, hogy saját erőből rendbe kellene hozni, sírhantokat kellene emelni, emlékművet állítani a mártíroknak. Féltünk az esetleges csalódástól, hogy Imre el fogja utasítani valamilyen indokkal ezt a nehéz testi munkát és sok időt igénylő foglalatosságot.
Öt perc beszélgetés után, ahogy átestünk a bemutatkozás formaságain, és rátértünk jövetelünk céljára, valami otthonos melegség járta át a szívemet, valami jóleső érzés, amely oly ritkán adódott azokban a konspirációtól, elhallgatásoktól terhelt időkben. A felismerés, hogy nemcsak érti és érzi valaki, hogy mit akarunk csinálni, de azonnal a gyakorlati megvalósítás lehetőségeit latolgatjuk. E látogatás után többször jártunk közösen a 301-es parcellában, felmértük és megpróbáltuk Imre addig összegyűjtött adatai alapján a temetkezés sorrendjét meghatározni. Temetőjárásaink során feltárult előttünk a halálraítéltek iszonyatos sorsa, és formálódni kezdett annak a kötetnek a terve, amelyet aztán 1989. június 16-ára megjelentettünk Halottaink, 1956 címmel. Mécs Imre szerzőként és szerkesztőként vett részt a munkában, beledolgozva az évtizedeken keresztül titokban gyűjtött adatokat, amelyek megvilágították a kivégzettek sorsát, és megmutatták a Kádár vezette „konszolidáció” gyilkos terrorját. Ezt a terrort élte túl Imre, hogy a mai napig hűséggel hordozza és őrizze kivégzett társai emlékét. Minden szava mögött ott bujkál az a „halálos nyugalom”, ami csak annak adatik meg, aki a halálos ítélet után így fogalmazott: „könnyű lélekkel vártam a halált.” Ez azután nagyon jól jött 1988. október 23-án, amikor a Gellért téren összegyűlt maroknyi csoportot Grósz Károly nagy számban jelen lévő rendőrei gumibottal akarták távozásra bírni, és a felfejlődő és láthatólag oszlatási parancsot kapott rendőrökkel egy szál egyedül Mécs Imre bocsátkozott tárgyalásba, és a láthatóan felajzott oszlatók mintegy varázsütésre megtorpantak, és Imre nyugodt szavai megmentettek bennünket az ütlegektől. A rendőrök agresszivitását mutatta, hogy Pákh Tibort addigra betuszkolták egy rendőrségi buszba, de Imre tárgyalásainak eredményeképpen őt is szabadon engedték.
Summázva az elmondottakat, az a benyomás alakult ki bennem, személyes ismeretségünk során, hogy Mécs Imre életpályája, erkölcsi tartása, emberszeretete egy humánus politikus képét vetíti elénk, akihez csak a méltán népszerű egykori ’56-os társ, Göncz Árpád személyisége hasonlítható, aki minden helyzetben megtalálja azt az emberi hangot, amely kerüli a politikusi mindentudás arroganciáját, a nagyotmondó handabandázást, a jogászkodó csűrés-csavarást, az értelmiségi vájtfülűeknek szóló filozopter bölcselkedést.
Gyakorlatias szempontokat mérlegelők figyelmébe ajánlom, hogy Imre egyéni jelöltként került választókerületéből a parlamentbe, míg az elnökválasztásban indult versenytársai a pártlistáról, valamint az sem elhanyagolható körülmény, hogy számítógépes mérnökként a jelenleg jogászok dominálta politikai életben egy igen racionálisan gondolkodni képes műszaki értelmiségi mentalitást vinne be az SZDSZ bölcsész-jogász vezetésébe. Hatgyermekes családapaként, hívőként vonzást gyakorolhatna azokra a rétegekre, akik egyelőre, nem minden ok nélkül, idegenkednek az SZDSZ-ben túl erősen érvényesülő vallásellenes, egyházellenes hangoktól.
Végezetül egyetlen kevéssé közismert fejleményre hívnám fel a figyelmet, amely megmutatja a merészen reálpolitikus Mécs Imre konok következetességét.
Valamikor a nagyon közeli múltban, amikor még az sem volt biztos, hogy tisztességgel el lehet temetni 1956 mártírjait, a Történelmi Igazságtétel Bizottságában Imre képviselte azt a többiek által kezdetben elutasított álláspontot, hogy a ravatalozást és a végső búcsút valamelyik közterünkön (a Parlament előtt vagy a Hősök terén) kell megszervezni, hiszen a temetőben százezres tömegek nem tudnak méltó módon búcsút venni a mártíroktól. Döntse el az olvasó, hogy kit igazolt a történelem.
P. S. Kedves Imre! Szeretettel gratulálok 1991. október 25-én született fiadhoz, aki éppen azon a napon látta meg a napvilágot, amikor a Parlament előtt elesett mártírokra emlékezünk. Így győzedelmeskedik az élet a halálon. Kívánok hitet és erőt a további küzdelmekhez.
Budapest, 1991. 10. 28.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]