Az első három kérdésre magam is mástól várom a bölcs és/vagy megnyugtató válaszokat, mivel térségünk bellum omnium contra omnesét (mindenki háborúja mindenki ellen, T. Hobbes) csak berezelt burzsoáként (azaz mint magánember) tudom követni, s nem a citoyen szabadság magaslatáról nézve. Állampolgári jogaimat persze – közvetve – ezen események is fenyegetik, de távolról sem hiszem, hogy „ott kívül a magyarázat”. Az, hogy „a liberalizmus sokak szájában szitokszóvá, a nemzetietlenség szinonimájává vált” hazánkban, nem következménye a csetnik-usztasa tömeggyilkosságokat felidéző szerb–horvát konfliktusnak, a Vatra és a Matica magyargyűlöletének, hanem ugyanazon mentalitás magyarországi megfelelője. A szellemiség és a szóhasználat ugyanaz, csak a kiirtandó nemzetiségneveket kell megváltoztatni. Nagyobb baj a kormányzat – vagy legalábbis a legnagyobb kormányzó párt – kétértelmű viselkedése a jobboldali totalitárius terminológia párton belüli megjelenése kapcsán, mert a sajtószabadság általam igen szélesen értelmezett felfogásába bőven belefér a Hunnia rovásírás restaurálását követelő jelszava – azzal a kikötéssel, hogy először ők tanulják meg és alkalmazzák következetesen a hígmagyar latin betűk helyett. Ám ha kormánypárti – pardon, „kormányhoz közel álló” – orgánumok kezdik gátlástalanul használni a „liberálbolsevizmus” tősgyökeres fasiszta fordulatát, az már komolyabb ügy, mint az Európai Közösség helyett az ázsiai sztyeppére visszavágyók B-közép bekiabálása a „zsidó-szabadkőműves összeesküvés” témájában. Mint a rendszerváltás elkötelezett szemlélője, aki utólag sem kíván magának egy-két protestálása miatt nagy ellenálló érdemeket kreálni, pontosan tudom, hogy a jelenleg hatalmon lévők arrogáns antikommunizmusát éppen az táplálja, hogy 1988-89-ig igen jól megvoltak az MSZMP-vel (időnként az MSZMP-ben), tehát van mit kompenzálniuk. Hogy tegnapelőtti párt- és KISZ-titkárok most lekommunistázzák azon ellenzékieket, akik nemhogy nem vezető állásban, de állás nélkül és állandó rendőri felügyelet mellett próbáltak akkor tenni valamit a kommunista rendszer lebontásáért, amikor az ebben való bizodalomhoz talán még a Szentatya hite és reménye is kevés volt, az csak az amúgy is kevés erkölcsi ellenállóerővel bíró társadalmunk további demoralizálásának tervét sejteti Még tudatosabb terv az értelmiség megfélemlítésére irányul: az első frontvonalban az újságírók vannak, akiket igazi magyar newspeakkel a „sajtószabadság” nevével kívánnak a pártállam végnapjainál is nagyobb kiszolgáltatottságba szorítani. De nemcsak a médiatörvény hiányzik: az akadémia és az egyetemek, a tudományos kutatás és az oktatás autonómiáját sem garantálják pozitív törvények, elvont alkotmányos jogaink számon kérhetősége pedig igen csekély: a „demokratikus charta” megfogalmazását és aláíróit biztosan ez motiválta. Én ugyan szó szerint egyetértek, csak elegem van a „Petition of Rights” – a jogok kérelmezése – 350 éve meghaladott formájából: úgy vélem, hogy az emberi jogokat immár több mint kétszáz éve kinyilatkoztatták, és ennél – talán már nem tűnik konformizmusnak Kis Jánost idézni – „nem adhatjuk alább”. (Vannak-e emberi jogaink?) Félek, nem alaptalan az a föltételezés, hogy az Akadémia költségvetési megfegyelmezése nem egészen független attól, hogy elnöke nem volt hajlandó hatalmi megrendelésre „Fehér könyvek” írását felvállalni, bár – pontosabban éppen azért, mert – 1956-ban igazán nem azon az oldalon állt, mely most retteghetne bűnei feltárásától. Ezen tényleg nemzetellenes bűnök megismerésének azonban egyik előfeltétele, hogy tudósi-történészi tényfeltáró munkával deríthessék fel, és ne politikai perek előkészítéseképpen. A Fehér könyvek írásában különben a tud. szoc. tanszékek jeleskedtek: csak nem ezeket akarják átigazolni? Dehogynem! Még a kérdésem is képmutató, hisz exdialmatosok fenyegetnek kardként kivont kereszttel, Aczél György filozófiai munkásságának alázatos méltatói mélymagyar színekben. És ez távolról sem „nem racionális” stratégia a hatalom részéről, hanem a lehető legracionálisabb: az ideológiai terror terén is csak egyazon csőcselékre lehet számítani. Sokat persze egy hozzám hasonló régi vágású szabadgondolkodó nem tehet: legföljebb ironikusan idézheti eszmetörténeti ismerettárából azokat az ósdi fordulatokat, melyeket vadonatúj találmányként akarnak eladni múlt századi módra konzervatív és az első vatikáni zsinat szellemében katolikus vezetőink. Miközben azt is tudom, hogy az állam és az egyház elválasztása ellen a bizánci cezaropapizmust idéző érvekkel hadakozók ellenében felhozott szabadelvű szólamok szintén 150-160 éve lejárt szavatosságú eszmék.
De talán éppen ezért próbáljuk meg a humoros oldaláról felfogni a helyzetet. Hogy 1991-ben ugyanolyan fordulatokkal kérik számon az aláírást, mint 1979-ben… Hogy jobb sorsra érdemes hiteket azzal kompromittálnak, hogy államilag kötelezővé teszik és a hivatali előmenetel előfeltételévé… hogy miután a miniszterelnök kijelenti: a „Charta” aláírói lényegében megismétlik az alkotmány alapelveit (ami igaz is), hozzáteszi demokráciánk bizonyítékaként, hogy ezt büntetlenül tehetik… Mint a hajdani Lenin-viccből tudjuk: „Holott agyon is lövethette volna őket”…
Próbáljunk meg nem félni az ellenzéket ellenségnek nevező, akként kezelő régi-új diktatúrák kísérteteitől, és ha a parlamentben végképp sikerül hallhatatlanná tenni az ellenzék racionális érveit, meneküljünk az emberi racionalitásba vetett hit halhatatlanjához. Kedves Kis Jancsi, fejezd be a Tiszta ész kritikájának fordítását. Ránk fér.
P. S. Nemcsak az értelmiség érzi úgy, hogy újra alázatos gesztusokat kell tennie a hatalom felé, ha meg akarja úszni a foglalkozási tilalmat: édesanyám mesélte, hogy a Zacsek-féle MDF-piacon aláírásokat gyűjtenek a tévé és a rádió kinevezendő alelnökei támogatására. És egy fejkendős néniké, akit éppen Chrudinák érdemeiről győzködtek, riadtan megkérdezte: „Csak az kaphat itt krumplit, aki aláírja?”
Hivatkozott cikkek
- Körkérdés [7]