Az odavetett, pongyola mondatok, a homályos állítások könyörtelenek: magyarázkodásra kényszerítik szerzőjüket. Montágh Balázs (Mi a riasztó az SZDSZ-ben? Beszélő, 1991. október 19.) – nemhiába matematikus –, jó szemmel és teljes joggal, talált egy ilyen állítást a pártelnökügyben írt cikkemben. (Van még kártya a pakliban? Beszélő, 1991. október 12.) A mondat így hangzik: „Nem hiszem, hogy a sértett, sértettségében populizmusra hajló és riasztóan hatalomvágyó Tölgyessy Péter és …Solt Ottilia közül kellene választanunk.”
Montágh Balázs joggal hányja a szememre: miért baj az, ha egy politikus, esetünkben Tölgyessy Péter a hatalmat akarja, mi más lenne a dolga? Kedves Montágh Balázs, a szívemből szóltál, én is úgy gondolom, az lenne a sokkal riasztóbb, „ha olyan elnököt választanánk, aki nem akar az lenni, vagy ha pártelnök lenne is, miniszterelnök aztán a világ kincséért sem”. Igen, mondjuk ki, ez volt a baj Kis Jánossal, és ilyen szempontból Tölgyessy (és tegyük hozzá, Dornbach vagy Mécs) egészséges önbizalma, politikusi elszántsága mindenképpen az SZDSZ hasznára lenne. Miért vannak mégis rossz érzéseim Tölgyessy jelölésével kapcsolatban?
Cikkemben sem titkoltam: Tölgyessy munkamódszerének, stílusának több eleme sem igazán rokonszenves nekem. Ám ez ízlés dolga, és a bizonyára javítható tulajdonságaitól még el tudnám fogadni őt pártelnökként. Sokkal nagyobb gondot jelent nekem, hogy kiknek kell majd (természetesen képletesen) fizetnie és milyen árat, ha esetleg elnyeri a pártelnökséget.
Tölgyessy ugyanis – ne firtassuk, hogy jogos vagy nem jogos – sértettségében igen sajátos harcmodort választott: leváltása után nem vállalt érdemi szerepet az SZDSZ-ben, a parlamenti frakcióban. Jelezte – talán mondta is –, nem kíván frakcióvezetőségi tagként, ügyvivőként együttműködni az SZDSZ mostani vezetésével. Ahogy a kártyában mondják: vabank játszott. Amikor indult a pártelnökségért, sok mindenről beszélt, de arról nem, hogy miként akar – ha egyáltalán akar – együttműködni a mostani vezetőkkel. Vagy ha nem, akkor kikből állítja majd össze a csapatát. Sokakban – bennem is – felmerült: mi lesz, ha (társak nélkül), akarva-akaratlan túlzottan sok hatalmat összpontosít a kezében, ha nem lesz elegendő ellensúly ahhoz, hogy esetleges tévedéseit mellőzzék. Innen az idézett mondatban a félelem az SZDSZ-en belül riasztóan hatalomvágyó Tölgyessytől.
Ez a feltevés azonban hibásnak is bizonyult. Cikkem megírása óta számos fejlemény utal arra, hogy Tölgyessy (már?) nem magányos harcos: az SZDSZ-en belül jelentős erők, hatalmi tényezők sorakoznak fel mögötte. Sokan azok közül, akik Montágh Balázshoz hasonlóan nem tudják és nem akarják elfogadni, hogy az SZDSZ még hosszú menetelés előtt áll, hogy a sok okból ránk szakadt politikai apályban nincs mód az áttörésre. Emlékezzünk: az ilyen radikálisok nyomására hirdette meg Kis János 1991 tavaszán, hogy az SZDSZ kész a kormányzásra. Ma már tudjuk, a korábbi mérsékelt politika e módosítása az SZDSZ egyik legsúlyosabb hibájának bizonyult. Nem követte térnyerés: sőt a váratlan és sikertelen váltás elriasztotta azokat, akik az SZDSZ-re kiszámíthatóságáért, megfontoltságáért szavaztak. Ugyanez a türelmetlen előnyomulási vágy mutatható ki az 1991-es év másik hibás döntése, az SZDSZ „rálicitáló” kárpótlási javaslata mögött is.
A nagy vitában hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy az említett döntések mellett a párt főként azért vesztett január–február óta támogatókat, mert az SZDSZ-es önkormányzatok tekintélyes része nem nyújtott jobb teljesítményt mint a pártállam előző helyi szervei. Túl sok az arrogancia, a durva veszekedés, az ügyfelekkel szembeni türelmetlenség ahhoz, hogy a lakosság belássa, az SZDSZ alkalmas a kormányzásra. Tetézte a bajt, hogy Budapesten összecsaptak a kerületi polgármesterek és a főpolgármester, és ez nemcsak egyes vezetők kompromisszum-képtelenségét jelezte, de időnként veszélyeztette a város és a kerületek működését is. Számos jel mutat arra, hogy az ekként megtépázott tekintélyű önkormányzati vezetők, testületek egy része is felsorakozik most Tölgyessy mögött. A szándék világos: ha főként a korábbi vezetés hibáit ostorozzuk, késik, sőt, talán el is marad az ő tevékenységük elemzése és a nem feltétlenül kellemes tanulságok kimondása is.
Az elnökválasztási kampány zajában kevés szó esik az SZDSZ szervezeti gyengeségeiről, noha a rendetlenség, a hatásköri tisztázatlanságok is rontották a párt teljesítményét. Az apparátus egy része is úgy gondolkodik, mint az említett önkormányzati vezetők: ha a pártvezetés hibáit soroló Tölgyessy mögé áll, akkor a szervezet gyenge teljesítményéről most nem kell számot adni.
Ha benyomásaim helyesek, és összeáll a radikális tagok, egyes önkormányzati vezetők és apparátusbeliek csendes koalíciója, akkor ez az erőcsoportosulás esetleges győzelme után – a politika már csak ilyen – be fogja nyújtani a számlát Tölgyessynek. A hatalom megszerzésének módja – ha úgy tetszik, az engem riasztó hatalomvágy – ekkor már csökkentheti Tölgyessy hatalmát. Ő, aki láthatóan erős elnök szeretne lenni, hogyan ellensúlyoz majd, hogyan fogja csökkenteni a számla összegét? A kampányban jó taktikusként sok mindent ígér: javulást, előretörést, hitet az elbizonytalanodóknak. (Ebben és nem a tömörségben mutatkozik a populizmus, kedves Montágh Balázs!) De ha nyer – és ha meg akarja tartani a támogatóit –, akkor a látszólag erős elnök valójában gyengének bizonyulhat majd. Olyannak, aki gyors siker érdekében megalapozatlan offenzívákba kezd, aki halogatja az apparátus és az önkormányzatok munkájának tárgyilagos értékelését. Nem kizárt, hogy Tölgyessy – szándékai ellenére – a helyzet foglya lesz. Csak nem erre számít dr. Antall, a nagy kombinátor?
(A szerző közgazdász, az SZDSZ alapító tagja.)
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]