Kovaljov őrnagynak nem az orra tűnt el, hanem… egy tagja. A hímtagja. Ennek minden következményével együtt.
Friss színházi premier, a vilniusi Ifjúsági Színház vendégjátéka Moszkvában: Gogol „Az orr” című műve döbbenetes előadásban. Rendező: Eimontas Nekrosius, akit az olasz színikritikusok és rendezők tekintélyes fóruma nemrég az év legjobb rendezőjének kiáltott ki. Jómagam valamennyi előadását láttam Litvániában és Moszkvában az elmúlt tizenöt év során, és tanúsíthatom: igazuk volt.
A litván művész rendezéseiben („Kvadrát”, „Piroszmani-Piroszmani”, „Ványa bácsi”, „Évszázadnál hosszabb ez a nap”) tökéletesen eggyéolvad az orosz és a brechti iskola. Színpadi művei szimfóniák, ahol a színészek balett felé hajló mozgása, a monológok, a szünetek, a pillanatonként változó beállítások, képek a cselekményt a személyiség expresszionisztikus, féktelen, totális megsemmisítésének, illetve felmagasztosításának folyamatává változtatják át. Nekrosius színháza minden emberi érzelmet – szeretetet, gyűlöletet, kétségbeesést, boldogságot – az átélhetőség végső határáig fokoz a maga valószínűtlenül gyengéd, illetve szörnyűségesen kegyetlen világában. Ez a színház csak a birodalom romjain, a birodalom „provinciájában” (ne sértődjenek meg a litvánok!) jöhetett létre.
Miután Nekrosius elvégezte színházrendezői tanulmányait Goncsarovnál, a hírneves moszkvai színitanoda professzoránál, visszatért Litvániába, és megalapította saját színházát. Volt némi mozgástere is: 1977 és 1985 között Litvániában egyre gyengül a cenzúra, amint egyébként Észtországban is, ahol feltűnik Mikkiver színháza, vagy Grúziában, ahol Rusztavelli színháza, Revaz Gabriadze bábszínháza egyenesen világhírnévre tesz szert.
Szóval, a legutóbbi bemutató: Az orr. Gogol elbeszélésében Kovaljov őrnagyot nagy szerencsétlenség érte. Eltűnt a saját orra. És randalírozott Pétervár-szerte, Kovaljov őrnagynak adva ki magát. E meglehetősen fantasztikus történet Nekrosius színházának interpretációjában némi ijesztő pikantériát kapott. Nem, Kovaljov őrnagynak nem az orra tűnt el, hanem… egy tagja. A hímtagja. Ennek minden következményével együtt. A nem nélküli Kovaljov őrnagy fejvesztve keresi egész Péterváron ama testrészét, ami – mint Sarikov, a kutyából előállított homunkulusz Bulgakov kisregényében – pimasz, lelkiismeretlen fráterként jelenik meg előttünk, vezéri allűrökkel, a hatalomra utaló goromba és veszélyes célzásokkal, miközben szüntelenül molesztálja a gyengébbik nem képviselőit, akik az ember nagyságú hím tag láttán a szó szoros értelmében elveszítik a fejüket, és maradék szégyenérzetüket is. De ugyanez a hímtag, „aki” végletes kielégítetlenségben szenved és egyébként szánalmasan magányos, lassanként birtokolni kezd valamit. Hogy mit? Alighanem úgy döntött, hogy neki Pétervár kell. Köpni fog ő mindenre és mindenkire ebben az utálatos kis városban, a dögunalmas szokásrendre, a szégyenérzetre, az ilyen-olyan, de mégis valamilyen morálra, a rangokra, a hivatalosságra. Kovaljov őrnagy hímtagja azt veszi a fejébe, hogy ő forradalmár. Se több, se kevesebb. Innentől kezdve Gogolból természetesen nem marad semmi, csak a zseniális elbeszélés váza. A többi – Nekrosius fantáziája, amely mindenesetre határtalannak tűnik. Az elszemtelenedett hímtag lerángatja a nagy klasszikus szobrát, és szó szerint vallatja is: mit is akar jelenteni az a történet az orral? Erről a ragyás, kopasz és vörös (kommunista?) „szuperhősről” kiderül, hogy még intellektuálisan is képzett. Ez a barom böfögve, röhögve és nekivadult bakugrások között még Sigmund Freudról is tudja, amit tud. Az intellektuális „Én” számára csak úgy-ahogy létezik, mivelhogy „Az”, a hímtag éppen arról a titokzatos ösztönénről hozott híradást, amely minden személyiségben benne él. A személyiség nem létezik, állítja Nekrosius fallikus hőse. Csak a durva valóság – az én képemben. Vagyis – a hímtagéban. De még ez sem minden. A rejtekhelyéről kiszabadult „Az” nemcsak Pétervárt akarja megkaparintani, hanem az egész világot. A hím-törvény tomboló, vadállati együgyűségétől űzve, szüntelenül erekciókész állapotban leledzve, valóban köp mindenre és mindenkire, s a szó szoros értelmében a pofájába krákog a jövő forradalmárainak: Lenintől Maóig. Az ügy veszélyes fordulatot vesz. Az ártatlan kis tréfa félelmetes valósággá válik. E nemzetközi fallikus hím-törvény a világot akarja megszerezni, s most már hol a Nagy Kormányos breviáriumaiból idézgető kínaiként, hol Marxot, Trockijt és Freudot felváltva hablatyoló zsidóként, hol Lenin, Brezsnyev, Gorbacsov utálatos frázisajtói megittasuló oroszként terem előttünk, aztán ő az a spanyol, aki a Francóval folytatott harcban a demokráciát védelmezte a barikádokon… A szuperhős mindenütt ott van. Bűbájos, csodálatos, egy angyal. Minden idők és népek szuperhőse, slágereket énekel, táncol, okád, vizei, gyilkol, harcol a népek boldogságáért, s csupán egyvalamitől fél: a gazdájától. Kovaljov őrnagytól. Csakis Kovaljov az, aki mindent tud a „szuperhősről”, hogy kicsoda és honnan ugrott elő Gogol és Nekrosius fantáziájának köszönhetően. Az „Én” megpróbálja megfékezni „Az”-t. De ó, jaj, kiderül, hogy ez nem olyan egyszerű. És lehetséges-e egyáltalán? Miután kedvére kirohangálta magát, „szuperhősünk” elfárad. Miután létrehozta az általános pofátlanságot, rémületbe kergette a gazdáját, bőséges örömét lelte a boldogságtól zokogó nőkben, forradalmakat csinált országokban és kontinenseken, összefröcskölve spermával mindent és mindenkit, a „szuperhős” unatkozni kezd. Nem, ezen a rohadt világon semmit se lehet megváltoztatni. Az Embert még ő sem tudja megváltoztatni. Sőt, ha még ő sem tudja, akkor menjetek ti mind a… „Az” lázadása tehát véget ért, Gogol emlékműve újra a helyén, és Nyikolaj Vasziljevicset tisztelettel és kegyelettel újra berakják valami poros ládába, mindenki elszégyelli magát, hogy így kiforgatták a nagy klasszikust, s a közönség finom ízlését gorombasággal és illetlenségekkel sértették. A „szuperhőst” elfogták, és visszadugták a helyére. Az élet megy tovább. De mi ez? Ó, Isten, micsoda unalom és szomorú vágyakozás tör rá mindenkire, a nők bánatosak, a férfiak zavarban vannak… no és a közönség? A közönség őrjöng, újra és újra visszatapsolva a színészeket a színpadra. De az utcára kilépve, a tévé képernyője előtt ülve, hallva a szörnyűbbnél szörnyűbb híreket, az agonizáló birodalomban élve szomorúan és rémülten megérted, hogy „Az” szabadlábon van, a gyűlölet, a durvaság, a tudatlanság szellemét kiengedték a palackból, a Forradalom, amelyben értelem, szégyenérzet és lelkiismeret egymás után adja fel a pozícióit, a Forradalom folytatódik. Az „Én” győzni fog, feltétlenül győzni fog. De mikor?
(Moszkva)
- Kultúra [6]