Richard Longnak, az angol kőhalomrakó mesternek, amúgy a land art egyik legjelentősebb művészének fehér dolomitból rakott munkája mellett ácsorogva inkább a falakat bámultam Rochechouart XV. századi kastélyának dísztermében, ahelyett hogy valóban odafigyeltem volna a francia művészettörténész-külügyi tisztviselő önérzetet nem nélkülöző előadására. A római mitológia választékosán véres jeleneteit taglaló késő gótikus, meglehetősen provinciális, ám ettől egészen vad fekete-fehér falképek érdekesebbnek látszottak, Long majdnem húsz méter hosszú kőprizmáját keretezve pedig mindjárt – a dolog banalitásával együtt – az idő sajátos működéséről is bizonyítékokkal szolgáltak.
A francia múzeumügyről, annak szervezetéről volt ugyanis szó, mely, mint afféle jól bürokratizált „etatista” államban illendő, piramis módjára épül fel. Éppúgy, mint Magyarországon. Már ami a héjat, a kereteket illeti.
A fal szabálytalanul felszabdalt hősei helyett akkor kezdett igazán érdekelni Gérard Guyot tanácsos úr előadása, amikor papírkáiról számokat kezdett felolvasni, súlyos pénzeket jelölő számokat, összegeket, melyeket a francia állam a kortárs képzőművészet támogatására költ.
Fölösleges és mazochizmusgyanús gesztus lenne fölsorolni mindet, ám lássunk azért néhányat, csak hogy egy kicsit szomorúak lehessünk végre.
A nagy állami vagy közösségi beruházások költségeinek 1 százalékát 1951 óta elkülönítik, s a képzőművészet céljaira engedik át (mint nálunk a dicsőséges és hasonló elveket mímelő két ezreléket a hatvanas-hetvenes években). Ilyen egy százalékokból készült például nemrég a párizsi Opera-Bastille függönye (Cy Twombly munkája), s kerültek az épületbe Yves Klein, Niki de Saint Phalle és a most augusztus végén elhunyt Jean Tinguely művei. Kortárs alkotások vásárlására 1987 és 1990 között évenként 16 millió frankot fordított a francia Kulturális Minisztérium, 1991-ben az összeg valamivel emelkedett, még nem tudhatni, pontosan menynyivel. A gyűjtés, a megrendelések, a műtárgyak gondozása a Centre national des arts plastiques (C.N.A.P.) felügyelete alá tartozik, s az intézmény állami támogatásként 1989-ben 201,5 millió frankot kapott. Maga a C.N.A.P. a Délégation aux arts plastiques, a Kulturális Minisztérium egyik osztályának része, egyenlő „rangban” a római Francia Akadémiával, a Képzőművészeti Főiskolával, az Iparművészeti Főiskolával és az Ipari Tervezési Főiskolával. Ez utóbbiak mellett számos vidéki, városi és regionális művészeti iskola működik Franciaországban. A művészeti képzésre 1990-ben több mint 52 millió frankot fordítottak, s különféle ösztöndíjakra ugyanebben az évben még 37,4 milliót utaltak ki. A Délégation aux arts plastiques 1991-ben egyébként 731 millió frankkal gazdálkodott, s az összegben természetesen nem szerepelnek a nagy beruházásokból származó pénzek.*
Ezek persze csak azok a számok, amelyek a Kulturális Minisztérium tevékenységét jelzik. De támogatja a kortárs képzőművészetet más minisztérium is, például a külügy, melynek Association Francaise d’Action Artistique néven külön osztálya működik ezzel a céllal (Néray Katalinnal együtt magam is az ő vendégükként hallhattam a fenti adatokat), s nem kis összegekkel járulnak a gloire művészi fényezéséhez a megyei és városi önkormányzatok sem. Mindent összevetve – ha jól értettem – a francia állam 1991-ben több mint másfél milliárd frankkal támogatja a képzőművészetet.
Ami a továbbiakban érdekes lehet: a pénz elsősorban természetesen a honi művészetért ömlik, ám rendesen jut a külföldire is. A hetvenes évek félreértéséért most kell megfizetni: sokáig – ha nem is elzárkóztak, de mindenesetre – elhanyagolták a nem francia festészet és szobrászat gyűjtését, s a pótlás keserves és drága munkát jelent. Az új múzeumok és gyűjtemények már kiegyensúlyozott, az egyetemes törekvésekre koncentráló anyagot mutatnak be a nézőknek.
S nem is akárhogyan. A nyolcvanas évek közepén – valószínűleg arra riadva, hogy a németek, de még az olaszok is sokkal nagyobb szerepet játszanak a művészetben s a műpiacon, mint ők maguk – a franciák, éppen az erős központosítás bizonyos előnyeire építve, fölmérték a nagyvárosok lehetőségeit, s a helyi közigazgatási szervezeteket támogatva múzeumi és kiállítási célokra alakíttattak át üzemi épületeket, vásárcsarnokokat, raktárakat. Így vált Európa egyik legszebb, de már semmi másra nem használható raktárépületéből, a XIX. század elején épült bordeaux-i Entrepot-ból fantasztikus kiállítóhely, könyvtár és az arte poverára, elsősorban Mario Merz munkáira specializálódott múzeum (C.A.P.C.), így lett az Eiffel-iroda által épített grenoble-i csarnokból nagyszerű galéria, könyvesbolt és vizuális nevelési központ. Másutt kastélyokat, kisded palotákat leheltek új életre, amint azt a rochechouart-ival is tették.
A nyolcvanas évek közepének-végének múzeumalapító lázát természetesen nemcsak a dicsőség visszaszerzésének vágya fűtötte. A képzőművészet hihetetlen pénzt volt képes termelni is, jónak látszott tehát gondozni a termelőeszközt. Az átalakítások, felújítások mellett számos új épület tervei készültek el, melyek már nemcsak hagyományos múzeumi, kiállítási funkciókat akarnak kielégíteni, hanem mint a nagy példakép, a Pompidou Központ valódi művészeti centrumként, más esetekben tágan értelmezett művésztelepként működnek. S bár a műtárgypiac, a galériaipar az idén krízissel küzd, az állam és megyék nem fordítanak önmaguknak hátat. A napokban nyitották meg a közép-franciaországi Vassiviere tavának szigetén azt a páratlan környezetbe épített művészeti központot, mely a táj és a képzőművészet kapcsolatát vizsgálja és dokumentálja (terveit a posztmodern építészet egyik legnagyobbja, az olasz Aldo Rossi készítette a francia Xavier Fabre-ral közösen), s félig elkészült már a grenoble-i új, hatalmas múzeum és művészeti könyvtár is, mely a saint-etienne-i vagy a nantes-i múzeumokkal együtt a regionalizmus francia értelmezését illusztrálja.
Mindehhez persze nincs sok közünk, nemigen érintenek ezek a dolgok bennünket. Vagyis hát ez a dal nem nekünk s a legkevésbé rólunk szól. (Pedig üres gyár, üzemcsarnok, raktár – és művész – egyre több lesz…) Némi bekalkulált igazságtalansággal azt is mondhatnánk: hogy megértsük, miért viselkednek különösen az idézett számok a fülünkben, vessük össze a francia autógyártás adatait a magyaréval. És kész.
* (Az adatok megtalálhatók a francia Kulturális Minisztérium Les arts plastiques, la politique culturelle, 1981–1991 című kiadványában is.)
- Kultúra [6]