A Színház című lap október–novemberi számának a Halász-színházat bemutató dokumentum-összeállításában lehet olyan remek betiltó határozatokat olvasni, mint amilyet két évtized múltán most a Fővárosi Bíróság produkált az Új Hölgyfutár vitatott címlapjának ügyében. Bármennyire különböznek is az „eljárás alá vont” művészeti alkotások, a Hivatal, úgy tetszik, konstans elem ezekben a procedúrákban: szerepe a hivatásos megbotránkozóé.
Aki a független bíráskodás újsütetű hagyományával szeretne megismerkedni, és nem sejti előre, hogy abszurdban lesz része, ha egy művészeti lap provokatív címlapja az eljárás tárgya, annak először az ügyészség sokat próbált képviselőjének szellemi teljesítményével kell megismerkednie. Ez erkölcsi klisék frusztrált előadásából és állítólagos felháborodott telefonálókra való hivatkozásból állt (honnan tudják, hogy hová kell telefonálni?). Mindezt azzal a rejtélyes mosollyal körítve, amelynek értelmére csak az elmarasztaló ítélet elhangzásakor derült fény. A másik oldalon pedig a fültanú hallhatta a védelem és maga Szkárosi Endre briliáns, logikus, meggyőző érvelését (hogy a rajz nem a magyar címert ábrázolja, a bíróság nem illetékes művészeti alkotósok elbírálásában, tisztázatlan a közerkölcs fogalma stb.). Az elhangzottak alapján nem volt kétséges, hogy Tóthné dr. Lajó Mária bírónőnek könnyű dolga van: az ügyészség indítványának minden elemét porrá zúzták, ezt hívják kiütéses győzelemnek. Ámbár… nem akar ítéletet hirdetni nyomban az elhangzottak után és a művészi szabadsággal szimpatizálók előtt. Úgyhogy e sorok írója, érezve a helyzet abszurditását, fogadást köt, hogy a vitatott lapszámot betiltják. A fogadást sajnos megnyeri.
De nézzünk néhány részletet a Fővárosi Bíróság 7. Ptk. 23891/1991/13. számú végzéséből. Eszerint bár a bíróság elfogadja a kérelmezettek véleményét, hogy: „közerkölcs fogalma nem igazán és mélységeiben megfogalmazott, azonban… ettől még a közerkölcs fogalom létezik, csupán olyan nehezen körvonalazható, mint egyéb emberi értékeknek, a szeretetnek, a hűségnek, a hitnek vagy a reménynek a fogalma. (…) A bíróság véleménye szerint a meztelenségnek ilyen kirívó ábrázolása sérti a közerkölcsöt. Azoknak az embereknek az ízlését, szemérmét, erkölcsi érzékét, akik a templom előtt fejet hajtanak, a feszület előtt keresztet vetnek, és tették és teszik ezt bármilyen társadalmi rendszerben, legyen az diktatúra vagy demokrácia. Ez pedig az emberek túlnyomó többsége. (…) A bíróság álláspontja szerint a közerkölcs fogalmába tartozik a nemzeti szimbólumok feltétel nélküli tisztelete is.”
A bíróság ezek szerint egy létező, de definiálatlan fogalmat (közerkölcs) vesz jogi eszközökkel védelmébe. Érvelése arra enged következtetni, hogy elmarasztalást vonhat maga után az is, ha bárkinek a reményét vagy hűségét megsértjük (pl. címlapon). Bár a tárgyaláson egyetlen szó sem hangzott el a vallásosságról (egyébként is nehéz felérni ésszel, hogy egy korona és a meztelenség ábrázolása hogyan érinti a vallásosságot), dr. Lajó mégis a vallásosakat veszi védelmébe (mi lesz az ateistákkal?), állítván, hogy ők vannak többen. Az én elfogulatlan megfigyelésem viszont az, hogy bizony igen kevesen hajtják meg fejüket, emelik meg kalapjukat a templomok előtt. Külön aggasztó, hogy a bírónő úgy véli, a közerkölcs szerint feltétel nélkül tisztelni kell nemzeti szimbólumainkat. Bár sejtem, hogy ez a mondat az ítélet precedensteremtő passzusa, megjegyzem, hogy én nem feltétel nélkül tisztelem nemzeti szimbólumainkat, sőt nem is mindig: vannak napok, amelyek úgy telnek el, hogy megfeledkezem róluk. De legyünk igazságosak: a bíróság türelmes is. Tiszteletben tartja (bár nem veszi figyelembe) a védelem által bekért véleményeket és vallomásokat Elek István, Kulin Ferenc és Ómolnár Miklós képviselőktől – és „kifogást ellene nem emel”. Amit lehet, hogy úgy kell értelmeznünk: ők most megúszták.
A kérelmezettek természetesen fellebbeztek. A tárgyalás tanúja pedig úgy véli, ma Magyarországon veszélytelenebb uszítani és közösség ellen izgatni, mint szűk közönségnek avantgárd lapot szerkeszteni.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]