Karátson Gábornak az elmúlt négy-öt évben festett képei – technikájukat és témáikat tekintve – nem különböznek a korábbiaktól. Csupa régi anyag és eljárás: tojástempera, fatáblára ragasztott vászon, lassan „fejlesztett” felületek, s a kép tárgya mindig valami hír a világból, a nagyvilágból egészen pontosan. A nagyvilágot, vagyis a rikító és zajló külsőt a legbanálisabb, egyúttal a legemblematikusabb eseteket termelő politika, bűntan vagy sport szcénáinak vizuális törmelékein keresztül engedi magához Karátson – az újságok fényképein át, vagyis azok tükrében és értelmezésében. Így a festőnek – a lényeg látszatát illetően – csak a valóság rontott mása, a triviálisnak hamis és színtelen lenyomata jut (választja azt ő maga, igaz, hogy máshoz évtizedek óta nemigen lehet hozzájutni), s aztán valamiképp szét- és magába oldja a köztörténeteket. Az első lépés még régről ismerős: a kommunikáció által megnevezett jelenetek és szereplők a pop artnak (meg a nouveau réalisme-nak) is kedvelt elemei voltak, s rendesen használódtak a hír és a személyiség, vagyis és más szempontból a történelem konzumálódásának, ornamentálissá válásának illusztrálására. Karátson második lépése ebből a szempontból azonban már más irányba visz: számára – azt hiszem – a hír és a híres eleve külsődleges, és csak díszítőfunkcióval rendelkezik, pusztán csak szimbolizálja a világot, a külsőt. A profán realitást, az azonos rugóra járó eseményeket, melyek ugyan létezők, de amelyek bensővé téve, interiorizálva jelentőségüket vesztik. Arra azonban alkalmasak, vagyis csak arra alkalmasak, hogy benne marasztalják a világban a művészt, hogy Karátson fönntarthasson és megőrizhessen egy hagyományos, mondhatnám konzervatív viszonyt a festészet tiszta absztrakció előtti elveivel és gyakorlatával, s hogy – nem formai szempontból – befuthassa az interiorizáció teljes pályáját. Ez annál is inkább fontos, mert miután a festő végeredményben csak az értelmezéssel, a képpel, s nem az eredeti világgal kerül kapcsolatba, az újságnyomat valósága – halottsága miatt is – nem leképeződik, hanem megemésztődik. A pápák, királynék, elnökök, teniszbajnokok, terroristák és egyéb népségek gesztusai, mozdulatai így lesznek valamifajta szögletesre merevedett parkinsonos balett cél nélküli pas-de-deux-i a tettektől végképp elszakadva.
A hetvenes-nyolcvanas években festett képek meglehetősen színesek, egyben rajzosak is voltak, úgy emlékszem, szép régiesen követték a flamandok, M. S. mester és Paul Klee színharmóniáit. Az újabb festmények jóval visszafogottabbak, s a rajzosságot valami furcsa mozaikszerűség, egyben tartott töredezettség váltotta föl. A (múlt)századforduló francia festészete – a nabis – néhány mestere és persze Rippl-Rónai dolgozott ilyesformán egy időben. Úgy tetszik, mintha Karátson attól a fénytől is szabadulni igyekezne, ami korábban ki-kiröppent munkáiról, s a tört színek tompaságával-komolyságával akarná teljesen elfedni, időn és téren kívülivé rekeszteni a feledésre méltó világ maradékait is.
Köves Éva festményei ugyancsak egyfajta interiorizáció eredményei, ám e munkák nem az ágáló ember világának elemeit, nem a művi realitás morzsáit, hanem univerzálisabb, egyszersmind eleve időtlenebb „tényeket” formálnak bensővé. A nagy, majdnem monochrom képek hol örvénylő, hol éppen csak borzolt felületükkel halvány táji asszociációkat sugallanak, ám egyetlen mozdulatnak sincs narrativitása. A sugárzó, fehér mezők inkább az elemekre, az elemek mozgására és viszonylataikra utalnak – a jó kis mákonyosságnak is utat nyitó panteizmust elkerülve – különösebb misztikus függelék nélkül, tiszta festői eszközökkel. Néhány képén sajátos formák, pontosabban formamaradványok utalnak valamiféle szilárd helyzetre, mintha egykor volt és valaha értelmezett jelek árnyékai rögzülnének az emlékezetben. Úgy tetszik, Köves Éva érzékenységénél csak fegyelmezettsége erősebb, meg a verbalizmustól idegen puritanizmusa, mely még korábbi, sokkal színesebb és zajosabb képeit is egyszerűségre szorította. Szép és komoly festményei mintha valami őrületes méretű tájkép téli egéből szakítottak volna ki felületeket, máshova nyíló síkokat.
(Karátson Gábor képei az Óbudai Társaskör Kiskorona utcai galériájában, Köves Éva munkái a Fiatal Művészek Klubjában láthatók.)
- Kultúra [6]