Tóth Gábor Ákos

Nyomtatóbarát változat

Filmemlékeim szerint az Egy csepp méz inkább nyomasztó, mint lázadó, noha a „dühöngő ifjúság” korában született.

Az Egy csepp méz elsősorban poétikus, és csak másodsorban lázadó darab. Az akkor 18 éves szerzőlány, Shelagh Delaney az 50-es, 60-as évek angol „dühös fiataljainak” egyszeri, eredeti, bájos tüneménye. Darabja természetesen lázadás – azért írta, hogy felszabadítsa lelkét az előítéletek, az érzelmi béklyók fogságából. Arról beszél, hogy az anyához tartozás nem tehető kötelezővé, hogy akár egy magányos, homoszexuális fiú is jobban képes szeretni, mint az az anya, aki elhagyja kamaszlányát, és így valósággal odalöki egy néger matróz ágyékára. Arról beszél, hogy a szeretet nem lehet morális elvárás, hanem legyen igenis vad, törvénytelen szenvedély, amely megment a magánytól, mindannyiunk legkínzóbb problémájától. Lázadásról beszél, de tele finomsággal és gyöngédséggel.

A Merlin vállalkozói színház, mennyire kap itt a rendező szabad kezet?

Egy vállalkozásban az a felszabadító élmény, hogy minden szinte a semmiből, tisztán belőlünk keletkezik. Az elgondolásainkba nem zavarnak bele kötelezőnek kikiáltott, változtathatatlan színházi elvárások. Nem kell saját anyaszínházunk önző és kicsinyes érdekeinek megfelelni. Múltból itt ragadt direktorok nem javasolnak vacak darabokat, alkalmatlan szereposztást, nincs megalázó költségvetés, kényszerű-kínos engedmények. A Jordán Tamás vezette Merlinben mindez nincs. Még soha ilyen européer, a mások szuverenitását totálisan tiszteletben tartó direktorom nem volt. Az a bizonyos kaposvári szellem él benne tovább, ha lehet, még kifinomultabban. Egy ennyire alkotáscentrikus közegben olyan tiszta gondolati és anyagi struktúrát lehet létrehozni, amely pusztán a megszületendő műre, az előadásra koncentrál. És persze ennek a fajta vállalkozásnak éppen ez az átkozott nehézsége is. Megszervezni, hogy legyen, aki reggel a próbára befűt a teremben, vagy éjjel, áramtalanítás után is ad áramot. Nem beszélve akkor még a színészegyeztetés kálváriájáról.

Az Egy csepp méz kritikái közül nem egy az előadás „könnyed” hangvételén fanyalog…

Az egykori „dühös” fiatalok indulása mára Kroetz kilátástalanságáig, John Arden szociografikus keserűségéig vagy nálunk a Spiró-féle megrázó, nyerseségig fejlődött. Az Egy csepp méz olyan egyedi drámai szövet (Kovács Kristóf kitűnő fordításában), amely bájjal és mosollyal van átitatva, tragikuma diáklányos szégyenlőséggel. Ennek a stílusnak mára nincs pregnáns folytatása. A fanyalgó kritikusok érezhetően nem olvasták a darabot, csak bizonyos előképeikből gondolják úgy, hogy a Dühöngő ifjúság ismert, kötelező modorában kellett volna megcsinálni az előadást. Pedig mára ezek a darabok elsősorban arról szólnak, miért nem tudunk együtt élni, ha szeretjük egymást. Ha elemzőén közelítenének a szöveghez, megértenék, hogy itt a tragikum nem csak nyers és kegyetlen, hanem ravaszabb módon van jelen: magával ragadóan diabolikus, szórakoztató. A mosolyt szinte észrevétlenül mossa össze a könnyekkel.

Az Egy csepp méz az a darab, amitől egy vállalkozói színház hatalmas bevételt remél. Lássuk fehéren-feketén, végül is mennyibe került ez a produkció.

Az Egy csepp méz előadása pénzügyi zsonglőrmutatvány, financiális minimal-art. Konkrétan: 300 ezer forintot adott a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt., és 150 ezer forintot a váci Madách Művelődési Központ. Aki csak egy kicsit is járatos a színházi világ pénzügyeiben, tudja, hogy 450 ezer forint hihetetlenül kevés. Ebből kellett díszletet, jelmezt, színészt, személyzetet, technikát fizetni. És ez megint csak Jordánék érdeme, mert ők már tudják, hogy lehet a kevéssel jól gazdálkodni. Hogy mást ne mondjak, a ruhatárosok, a nézőtéri ügyelők a Merlin Stúdió lelkes növendékei. És hát a kockázat is közös. Ezt egy speciális konstrukció biztosítja: félházig fix összeget biztosít a Merlin a fellépőknek, félház után a bevétel 60 százaléka a produkcióé, 40 százaléka a színházé.

A darab sikere – ebben nem tévedtek a kritikusok – nagymértékben a lányt megszemélyesítő főiskolás, Vasvári Emese érdeme. Éppen a szereppel való hasonlósága miatt, úgy gondolom, nem lehetett könnyű instruálni…

Belőle, éppúgy, mint az Egy csepp méz főhőséből, árad az indulat, fölöttébb szenzibilis, bolondos, érzelmi lény, akit érzelmi instrukciókkal lehet felszabadítani, aztán meg kell szelídíteni. Ami nem azt jelenti, hogy domesztikálni hagyná magát.

Amikor ma Magyarországon színházi válságról beszélnek, ezen általában az alkotók egzisztenciális válságát értik…

Sajnos a rendszerváltás fals jelenségeket is a felszínre dobott. Ami manapság egyszerűen csak jó – tehát pontos és hatásos –, az nálunk gyakorlatilag már értéktelen. Értékesnek minősül a különös, a politikus, az inverz. Amit egyszerűen csak jó nézni, az nálunk lassan megszűnik. Én gyakran járok (az egykori Nyugat-) Berlinbe. Ott nagyon sok megbecsült, perfekt műalkotás születik. És milliónyi kísérlet, amelyek ugyan nem jók, de különlegesek. Ezek biztosítják az igazán jók hátországát, utánpótlását. Belőlük nőtt ki Peter Stein, Bob Wilson vagy Götz Friedrich színháza. Nálunk éppen fordítva van. Konjunktúralovagok uralják a szakmát, akik nemritkán kiforratlan, igen költséges kísérleteket emelnek piedesztálra. Miközben a jók elkallódnak, hihetetlen, hogy outsiderek bírálják el a pályázathoz kötött megbízásokat a szakmai szempontok teljes figyelmen kívül hagyásával. A régi, politikai indíttatású kinevezések után, most egy feudális döntési mechanizmus van kialakulóban, ahol a szakma szava egyre kevesebbet ér. Mindehhez persze társul a „magyar átok”: míg Nyugaton egy jó indulás után töretlen pályát futnak be a tehetségesek, itthon újra meg újra bizonyítani és riszálni kell a hozzá nem értő funkcionáriusok jóváhagyó aláírásáért.

Aki pedig egy kellemes színházi estét óhajt eltölteni a Merlinben, azokkal tájékoztatásul közöljük az Egy csepp méz januári előadásainak időpontját: január 3., 7., 12., 13., 21., 28. Jegyek kaphatók a helyszínen (1052 Gerlóczy u. 4.), a Radnóti Színház szervezési osztályán és a Színházak Központi Jegyirodájában.

• Kultúra